Esszék, tanulmányok

 

 IMG_3230.JPG

 

Petrik Béla

 

„… szívébe égették a szabadságot!”[1]

 

Az Énekmondó együttes „Október végi tiszta lángok” előadása elé

 

Nagy Gáspár sokszorosan is a kiválasztottak közé tartozott. Költészete, közéleti szerepvállalása a Kádár-rendszerben és azt követően is példává emelkedett, jellel bírt. Ha innen néztük, akkor is, ha onnan, akkor is: a diktatúra oldaláról nézve emblematikus ellenség, a másik oldalról a szabadság és igazmondás példaadója, aki 1988. június 16-án a feltáratlan 301-es parcellában verseivel jelképül állt az ’56-os forradalomra emlékezők elé, s aki az Írószövetség nevében egy évvel később az ’56-os mártírok valóságos újratemetésekor Cseres Tibor elnökkel együtt koszorúzott. S bár az erővonalak az elmúlt bő két évtizedben igencsak összekuszálódtak, az ma is nehezen vitatható sarokkő, hogy Nagy Gáspár a nemzeti függetlenségi mozgalmak egyik legjelentősebb alakja és eltökélt szabadságharcosa.

Költészete a hetvenes évek elején indult, melynek legfontosabb forrásai a szülőföld, a tágan értelmezett Magyarország, a haza szeretete, az otthonról hozott és Pannonhalmán tovább mélyített keresztény hite, és a szabad gondolkodás és az igazság keresésének mindent – ha szabad így fogalmaznunk, józan megfontolást is – elsöprő igénye. Ezek az értékek főiskolás korától haláláig meghatározták költészetét és emberi tartását, tudása és elkötelezettsége e jegyekben épült.

Költészete tiszta, világos, szókimondó és egyértelmű. Mindez a kádári rendszerben botrányos. Hiszen versei világosan és egyszerűen vetik fel a magyarság, a nemzet történelmének sorsfordító kérdéseit, akár az évszázados múltból, akár a jelenből, tehát sorra verseli a szocialista közélet tiltott témáit. Bartóki, kodályi egyszerűséggel nyúl a néphagyományokhoz, hiszen vele az évezredes paraszti múlt is szól, tehát ellentmond a szocializmus néhány évtizedre visszatekintő világfordító új világképének. Költészetében természetes egyszerűséggel – nem bántóan és kirekesztően – jelen van a kereszténység teljes szimbólumrendszere, ami elfogadhatatlan és elviselhetetlen az ateista szocialista realizmus számára. S mondja verseiben, amit lát és gondol, kéretlenül és köntörfalazás nélkül, ellentmond tehát a hazugságra és elhallgatásra épülő új világrendnek. Mindezt a huszadik század végének modernségével, játszi könnyedségével, játékossággal, humorral vagy éppen véres komolysággal és lényeglátással.

 

IMG_3221.JPG

 

Az első nagy, tudatos eszmélés 1968, a magyar hadsereg „baráti segítsége” és bevonulása Csehszlovákiába, amelynek egy véletlen körülmény okán maga is szemtanúja. Ez hívja elő benne és tudatosítja a hétéveskori emlékeit, amikor a kis határszéli bérbaltavári szülőházban éjszakánként a forradalom nyugati határszél menekültjei nyernek pihenőt, s cserébe mesélnek a budapesti eseményekről, a Corvin közről, a Práter utcáról, a harcokról, a Molotov-koktélok hasznáról; a síró szülők arcát Nagy Imre kivégzésének hírére. Ehhez kapcsolódik már tudatos fejjel a nyolcvanas évek elejének lengyelországi szolidaritásmozgalma és példája.

A második – mely folyamatnak már alakítója is –, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján a kulturális-irodalmi életben az új nemzedék fellépése, amely felrúgta az ötvenhatot követő terror, az egzisztenciális és fizikai megsemmisítésre és megfélemlítésre alapozó hallgatólagos, kényszerű „megegyezést”. Nagy Gáspár ezzel a népi-nemzeti elkötelezettségű eszmei körrel együtt kereste az elmúlt évtizedek igazságait, kísérletet tett a kisiklatott magyar történelem valóságosságának helyreállítására, az 1947-et követő fordulat utáni kommunista-szocialista Magyarország hazug és ellentmondó közös alapokmányának, a szocializmus közös hazugságának eltörlésére. A magyar forradalom és az egész magyar társadalom minden valós és igaz ügye – az elszakított kisebbségi magyarság helyzete, a szovjet megszállás tabuja, a nemzeti hagyományok organikus továbbélése – ebbe a hazugságba szorult. Nagy Gáspár pedig azon legigazabb és legszenvedélyesebbek egyike volt, aki egész életét, az ide – zenével – idézett költészetét és közéleti szerepvállalását, a felejtés ellen és az igazság kimondásáért áldozta, azért, hogy ez ellen az alapjaiban hazug és ellentmondó rendszer ellen emelje fel szavát. Tudatosan vállalta, hogy az embereket szabad beszédre és gondolkodásra tanítsa, hogy a lelkeket megnyissa az igazság előtt. Ő volt, aki ’56 szellemiségét a hosszú évtizedes hallgatást követően, szinte egyedülálló módon a nyilvánosság előtt meg merte idézni a hetvenes-nyolcvanas években. A rendszerváltást megelőzően sokak számára az ő versei jelentették – amelyek nyomán szerkesztőségeket váltottak le, lapszámokat, folyóiratokat tiltottak be és szüntettek meg, fenyegették a teljes Írószövetséget a végleges ellehetetlenítéssel – az ötvenhatos forradalom erkölcsiségének folytonosságát, az elnyomó diktatúrával szembeni, a szabad véleményformálás melletti kiállás hősiességét és bátorságát.

Rendszerváltó versei folyamatos botrányai a szocialista közéletnek és irodalomnak: az Illyés Gyula nyolcvanadik születésnapját köszöntő Tiszatáj-számból a Minisztérium vágatta ki versét, mert annak sorai egy alig eltéveszthető utalás formájában az ötvenes évek őrjöngő kommunista terrorjának hiteles vádbeszédévé vált, az Egy mondat a zsarnokságról című költeményre mutattak. S aztán az 1984-ben, az Új Forrásban megjelent Öröknyár: elmúltam 9 éves című verse, amelyben az ’56-os vértanúk végső tisztességéért, a gyilkosok néven nevezéséért emelt szót. „Csak költő vagyok, csak a legnagyobb költő apostol, Petőfi Sándor rendjéből való legkisebb Nagy – írta. Ha pedig a forradalom ügyében és a szabadság dolgában felelésre szólítanak, leginkább csak verseket hozhatok föl mentségemre, avagy tarthatok magam előtt pajzsként, kardként. S nem is védekezésül, nem is támadólag: mert szívem és lelkem diktálta verses »bűneimet«, melyekkel (…) a Haynaut messze lepipáló kádári kivégzések számának döbbenetéhez, majd a túl hosszú amnéziára ítélt nemzet lelkiismeretéhez szóltam.”[2] Meghurcolták, zaklatták őt – a legfiatalabb írószövetségi titkárként lemondásra kényszerítették, megélhetést csak a Közép-Európában első független és autonóm magánkezdeményezésű Bethlen Gábor Alapítványnál kapott –, szabadságát és egzisztenciáját tette kockára.

Írásai a minőség- és értékközpontú gondolkodást, az igazságkeresés feltétlen igényét tükrözik, azt a szabadságvágyat, amely megteremtette a rendszerváltó tömegek lelki és érzelmi megújulásának esélyét, felemelkedését. A hatalom pedig pontosan értette, mivel is fenyegeti őt e költői életmű. Nyilvános állásfoglalása korában egyedülálló és példa nélküli: Nagy Imre kivégzésére, gyilkosaira, így személy szerint Kádár Jánosra, az egész kommunista diktatúra vérben és gyilkosságban fogant, hiányzó legitimitására utaló versében éppen annak a személynek a felelősségre vonását követelte („a gyilkosokat néven nevezNI!”), aki akkor még érinthetetlen volt.

 

 IMG_3227.JPG

 

Ha lehet az irodalomnak igazságot néven nevező, a lelkeket és az értelmet termékenyítő, a nemzeti közösséget felrázó szerepe, tehát ha a verseknek létezik a történelmet előkészítő feladata és hatása, akkor Nagy Gáspár a múlttal szembenéző, ’56 emlékét és igazságait felidéző, néven nevező versei, ahogy Görömbei András nevezte, a „rendszerváltó versek” mindenképpen annak minősülnek. Költészetében refrénszerűen ismétlődőnek a kimondhatatlan igazságok, „kibiztosított” beszédével a hallgatás gondosan és hosszú időn keresztül épített, de omlékony falát rombolta.

2004 és 2005 fordulóján (valószínűleg részben a 2004. december 5-ei népszavazás elkeserítő eredményeinek indíttatására is) kezdett bele egy olyan versbe, mely végül oratorikus emlékezéssé nőtt. Ebben a hét tételből álló műben festett teljes képet a magyar nemzet szabadságharcáról, melyben bejárja a forradalom színtereit, ahol a holtak testét tankok gyalázzák. De ott vagyunk a legfiatalabb forradalmár mellett is, aki fegyvertelenül, verssel az ajkán esik el, és látjuk a keresztek tömegeit, melyek a győzelem, a szabadság jelképeivé válnak. S látjuk végül az országot, mint mésszel leöntött tömegsírt, amelyet az utolsó élők nyugatra menekülve hagynak el, a fájdalmas büszkén felmutatott hőseinket, az egyetemes szabadság mártírjait.

Az ötvenedik évforduló tiszteletére született két újabb versciklus és versek szerves részét képezik az utolsó évek költői termésének, s egyértelművé válik, hogy „a búcsúzó költő számára is létfontosságú az 1956-os forradalom emlékének ébrentartása.” (Vasy Géza) Költészete és a közéleti ember tevékenységének ismeretében biztosan állítható, hogy végső életszakaszában jelzésértékűen emelte ki a magyar forradalom ügyét, hogy végső összegzésként ebben a témakörben foglalta össze költői és emberi életművét. Nagy Gáspár gondolatvilágában így válik a magyar forradalom iránti elkötelezettség az ember és a nemzet szuverenitásának és függetlenségének egyetemes igényévének kifejezőjévé, a diktatúra tagadásának eszményévé, a kétezer éves kereszténység és a római-görög kultúra ideájává. Költészete a négyszáz éves magyar radikalizmus és katolicizmus legjobb hagyományain alapult, s egy olyan Magyarország álmán, mely igazságosabb, szabadabb, emberibb, európaibb és istenesebb. Atyai barátja és hű szövetségese, Görömbei András mondatait idézzük ide végül: Nagy Gáspár „A hazugság, cinizmus, árulás, nemzeti felelőtlenség, történelmi tudatzavar, erkölcsi nihilizmus ellen küzdve adott és ad ma is példát…”.



[1] Bevezető az Énekmondó Együttes Nagy Gáspár: Október végi tiszta lángok című művének megzenésített előadásához – MOM, 2017. április 21.
[2] Nagy Gáspár: 1956-os ünnepi megemlékezés Bécsben – uo. 402. o.

2017. április 25.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűenArról, hogy mi a groteszk
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA