Prózák

 

Grecso_Krisztian.jpg 

 

Grecsó Krisztián

 

Apám üzent

(regényrészlet)

 

A 2000-es évek elején Erik irodalmi szerkesztő, heti negyvenórás alkalmazott a megyei könyvtárban, ahol Féja Géza is dolgozott, Békéscsabán. Követte a Viharsarok nehéz sorsú írójának példáját, csak ő nem az elvtársak szeme, hanem maga elől bujkált. És összehasonlíthatatlanul kevesebbet dolgozott, mint a nagy előd, azt is egyre inkább takarékon. Minden lehetősége megvolt, hogy lendületet vegyen, adott volt az óvó, jó kedélyű szerkesztőség, az élhető kisváros, tág kocsmai és szűk baráti kör, tépelődő, jó tollú kollégák. Minden megadatott, hogy sokat írjon, dolgozzon, élhető élete legyen. De boldogtalan volt, mert nem szerették, és mert nem szerette magát.

Már végzett az egyetemen, meghízott, fölszedett húsz kilót, nehezen mozgott, dohányzott, ivott. Dédelgetett magában egy másfajta karriert is, ami túlmutat a szerkesztő-újságíró virtuson, novellákat írt, A Klein-napló címet adta nekik. Lustán dolgozott, havonta átlag egy kolumnát gereblyézett össze. Ez még akkor is kimért, óvatos tempó lett volna, ha minden mondatát gyémántból csiszolja.

Csak az olvasás maradt hű társa. A lassú, többnyire magányosan telő estéin Tolsztoj, Turgenyev és Dosztojevszkij osztozott vele. A panellakás, melyben délutántól késő estéig egyedül volt, nem lett műhelyévé, pedig kényelmes dolgozószobája volt benne. A végül regénnyé erősödő Klein-naplót csak négy gyötrelmes év után sikerült befejeznie, de ez persze alig néhány munkás hónapot jelentett, a többi időt eltékozolta. Egész napokat nem szólt senkihez. Felesége a konzervatóriumban tanított, későn is voltak órái; Erik napközben rendre egyedül szöszmötölt a szerkesztőségi szobában.

Aznap is úgy tűnt, átlagos és unalmas nap következik, de két esemény is meglepte. Az első, hogy váratlanul megjelent a szerkesztőségben a különben Óbudán élő Féja Endre, a Viharsarok írójának fia, nagy munkabírású szerkesztő, magyartanár. Erik Bandi bátyámnak szólította a férfit, aki budai értelmiségi identitása dacára egy alföldi metafora volt.

– Môj priatel’! – rikkantotta a szerkesztő úrnak.

Aztán következetesen bátyuskának hívta Eriket, aki egy „ahoj”-t morzsolt el halkan. Az a kevés, állítólagos tót vér, ami benne csörgedezett, erre se adott volna hitelt, de a város adta identitása annál inkább. Féja Endrének – származását tekintve – még kevesebb oka volt rá, hogy tótul köszönjön, vagy tót fordulatokat keverjen a beszédébe, de őt felmentette apja hőstette, mégiscsak ő adott nevet annak a tót hazának.

Eriknek sejtelme sem volt, az öreg mit látott meg a szemében, milyen kiégett fáradtságot, unalmat, elveszettséget, hogy az ötven év tanítás, ami ekkor mögötte volt, milyen óraműként dolgozott benne, de rápirított. Tartott egy lelkesítő beszédet arról, Eriknek milyen feladata van az életével és a tehetségével, amit az apjától örökölt. Akkoriban már tűrhetetlenül rosszban volt az apjával. És ő különben is úgy tartotta, hogy a tehetsége – ha egyáltalán – Juszti mamájától van, az apja csak a közvetítő volt, de nem szólt semmit. Fél heteket egyedül lófrált abban a könyvtári irodában, szunyókált a békésen berregő számítógép előtt, jólesett a társaság.

Az öreg tanár elköszönt, magára hagyta. Erik izgatottan kereste a helyét, hasznos akart lenni. Elkezdte olvasni a Csabai nappalok és éjszakák című kötet, Féja Géza leveleit haza, Pestre. Ők maguk, a Békés Megyei Könyvtár adták ki, és hetek óta ott porosodott az asztalán, ki se nyitotta, de hirtelen érdekes lett a könyv. A könyvtáros disznóvágások, az éhezés közben áhított betű, Tamási Áron ájult éltetése, ahogy a Féja vezette könyvtáros csapat tűzifát kínál a vidéki kastélyokat kirámoló parasztoknak a könyvekért cserébe. Hisz fűtenének velük, és örömmel cserélik a számukra értéktelen kódexeket a sokkal magasabb fűtőértékű fenyőre. A szerkesztő urat mindez egészen felkavarta, látta a helyét, milyen történeti sodrásban van éppen.

Megint kopogtak. Nyugdíjas férfi toporgott az ajtóban, valami katonaszerű hivatással, egyenruhában. Hamar kiderült, vadász. Baljósan hintázó, szőrösen hagyott tokája kibuggyant a kihízott mellény alól. A mellény fölött zöld, könyökvédős bársonyzakó, alul combon kopott bársonynadrág. Nem kertelt sokat. Egész életében alkotott, és ez soha senkit nem érdekelt, a világ, mindenestül, tett rá, hogy mit ír. A hetvenes évei közepén járhatott, megtört ember, szöghaja mint gyér, fehér faiskola. Néha elcsuklott a hangja, vagy konkrétan belesírt a mondatokba. Ázott tollszaga volt, ez keveredett a szoba dohosságával. Beázott az emelet, a redakcióban egy félliteres tejfölös vödörbe csobbantak a cseppek. A férfi akkor sírta el magát, amikor odaért, hogy sosem titkolta, mit csinál, hogy őt más is érdekli az űzésen kívül, sőt gyakran kérte a feleségét vagy a fiát, olvassák el néha, amit aznap költött. De soha.

– Egy-et-len egy-szer sem jutott rá idő. Úgy ment el a rohadék élet, hogy nem volt annyi maradék erő, hogy valaki egy versemen végigfutott volna a szemével.

Fáradt, görbe, indulatos férfi volt a vadászköltő, röstelkedett, hogy sírdogál, Erik megnyugtatta, nem zavarja. Nem mondott igazat, egész tohonya teste viszketett, annyira kellemetlenül érezte magát. Ha igazán bátor lett volna, elmesélhette volna neki, mintegy cserébe, ellenvallomásként, hogy hasonlóan él. Az sem érdekel senkit, amit ő ír. És csak azzal, hogy néha itt-ott kinyomtatják vagy elmondják, még nem csinál forradalmat. És ennél is rosszabb, hogy neki lenne ideje és lehetősége mást, jobbat, többet írni, de az egyetem óta csak sajnálja magát, unatkozik, és keresi, hogy ki mindenkit hibáztathat ezért.

De ez szabálytalan lett volna. Erik sorsa nem érdekelte volna a vadászköltőt. A szerkesztő úr volt ott azért, hogy rá lehessen önteni a fájdalmat. Akkoriban, ha szellemes akart lenni, afféléket mondott a barátainak, hogy ő valójában pap, gyóntat, és áldoznak nála. Aki jó író vagy még annál is több, az csak elküldi, amit ír, ritkán néz be a szerkesztőségbe, csak ha hívják. Hívás nélkül az jön, aki már nem bír otthon maradni. Jönnek a megkeseredett és elfáradt talentumok vagy a reménytelenül tehetségtelen emberek, akik nem képesek elengedni az írást. Akiket így szédített meg a gonosz, vagy ezzel vert meg az Úristen. Adott egy kiirthatatlan vágyat, mániát, reményt, de jó adottságokat ritkán mellékelt hozzá.

Hozzák be a laphoz a verseiket meg a prózáikat, és ők is tudják, méltatlanok rá, hogy Erik közölje őket, meg ő is, hogy képtelen segíteni nekik. Akkor sem tud, ha lehetne. És lassan, de biztosan ő is középszerű emberré lassítja magát, aki csak arra jó, hogy mindezt megmondja nekik. Igaz, ha már errefelé haladt a sorsa, akár meg is békélhetett volna ezzel a fátummal vagy családi örökséggel, és akkor legalább ő megcselekedett volna valamit a belenyugvás hőstettéből. Ráadásul szépen, csöndben a helyén lett volna. De soha senki nem akar a saját helyén lenni.

A vadászköltő átélte saját történetét, simogatta az ügyetlenül, bizonyára szemüveg nélkül borotvált arcát, a szőrszigetek megakasztották az ujját. Olyan volt, mint valami állati öntörődés, mintha saját erőből pótolná az elmaradt szeretetet. Erik nem mert rákérdezni, nem emlékszik-e rosszul. Talán a fia vagy a neje egyszer-egyszer belenéztek a füzetbe, csak ő azt szerette volna, rendszeresen vagy gyakrabban tegyék meg. Sőt talán meg is tették, el-elolvasták az ő születés- vagy névnapjukra írott verset, esetleg meg is dicsérték, csak nem eléggé. Lehet, nem voltak kellően lelkesek. A vadászköltő gyötrően sajnálta magát, különben sem várt Eriktől választ, és még csak azt se szerette volna, közölje le a lapban. Erik szemébe nézett.

– Kérem, tegye el!

A darabonként legalább egykilós füzetekre mutatott. A szerkesztő úr még soha életében nem látott ilyen dagadt füzeteket. Kétségbeesett, mert nem akart hazudni ennek az embernek. Az apró irodából, ami az irodalmi osztály és a szerkesztőség volt egyben, havonta vitték el a papírszemetet, annyi kézirat, folyóirat, könyv és nyomtatvány ömlött oda, hogy be sem tudtak volna lépni, ha nem dobozolják ki folyton a papírhulladékot; onnan hetek alatt elkerült volna az egész életen át vezetett verses napló. Az életmű egyetlen példánya a hulladékfeldolgozó martaléka lett volna hamar. Erik beleolvasott. Mint valami porlepte, kétségbeesett napló, csasztuskákba szedve egy egész élet. Mindenről íratott vers, az osztályfőnökről, a menzai tejberizsről és persze az élet nagy dolgairól is: születés, esküvő, temetés. A szerkesztő úr köhögött.

– Gondos munka – mondta.

A férfi tekintete bepárásodott.

– Alázatos hozzáállás – nyögte ki Erik.

Igyekezett kedves lenni, dicsérni, de látta a költőn, többet várt, ezek a versek ennél többet érdemelnek. Erik büszke volt magára, hogy ebben a szorult helyzetben eszébe jutott a Békési Gyűjtemény. Meg tudta nyugtatni a költőt. Még így is vonakodva ment el, szuszogva, elgyötörten. Ahogy eltűnt a folyosóról, Erik elindult a két füzettel. A könyvtári különgyűjteménybe, ami nemcsak első kiadások és gyönyörű könyvritkaságok tárhelye volt, de mint minden kollekció – szükségszerűen – értéktelen könyvek menedéke, amatőr kézirattár is. Kiadatlan szövegek, néhány példányban kinyomott kiadványok vesztőhelye. Erik örült, hogy eszébe jutott, a vadászköltő verseinek ott lenne a legjobb helye.

Próbált arra koncentrálni, hogy megoldott egy problémát, és élvezni, hogy megszabadult a férfitól. Pedig már régen egymásra rakódott benne a két benyomás, a dupla jóslat, amit aznap kapott, amikor megcsörrent a telefonja. Pityor volt az, a kollégája, akivel évek óta ültek ugyanazon a szekéren, várva, hogy egyszer tehetségesek lesznek, illetve, hogy ezt valaki észrevegye.

– Meló van! – rikkantotta a férfi boldogan. – Bent leszünk a sűrűjében.

Pityor a felszínen sokkal jobban bírta a kudarcot, mint Erik. Minden megsemmisülésük, felsülésük és vissza nem hívásuk után, valamennyi méltatlan meghallgatást, ötlet-meetinget követően lendületet tudott venni. Erik sosem érezte megjátszottnak víg kedélyét, már csak azért sem, mert törékeny alkat volt lelkileg. Erik úgy gondolta, a barátja gyönge ahhoz, hogy szomorú legyen, a férfi egyszerűen nem tudna ilyen állhatatosan és pengeélen táncolva depressziós lenni, mint ahogy azt ő csinálja. Vagyis Pityornak rigorózusnak kell lennie magával, ha lazítana, összeesne. Így viszont Eriknek folyton dekódolnia kellett, amit mond, átváltania a saját mértékegységeire, és minden „most megfogtuk az isten lábát!” típusú lobbanékony felkiáltást úgy érteni, ahogy az aztán általában valójában történt. Vagyis még egy fölösleges meeting következik, jön egy pesti út, amivel az ördögnek tartoztak, Erik megint írhat szinopszist, vázlatot, filmnovellát, vagy ki tudja, mit valami filmrendezőnek, aki addig, amíg el nem készült, folyton hívogatja, le se lehet rázni, éjjel, vasárnap délben, bármikor ráripakodik, de attól kezdve, hogy megkapta a kéziratot, soha többet nem veszi föl a telefont.

– Sándor Pálnak fogunk dolgozni!

Erik ugatva nevetett. Látta az életük filmjét. Nem azt, amit megírnak majd, mert abból nyilván nem lesz semmi, hanem amiben ők a szereplők, és hogy Palika – így hívta mindenki alkotói körökben, ezt még az ifjú Erik is tudta – kicsinálja majd őket. Illetve ahhoz ők nyamvadt kishalak, inkább megkóstolja majd reggeli mellé.

– Nem konkrét filmhez hív! – lelkendezett tovább Pityor.

Úgy tudott örülni, mint egy nagyra nőtt kamasz. Pedig szemérmes, diszkrét férfi volt különben, csendes, szinte félénk, sokat dolgozott, keveset írt, folyton mindent kihúzott, átköltött. Ezt csak a szomorú, lefelé futó ráncok árulták el róla, az a jól karbantartott szomorúság, ami mindig ott ült az arcán. Amúgy egy majdnem kétméteres sármos szalmabáb volt piros nadrágban, hosszú végtagokkal, hatalmas lábbal.

– Hanem? – kérdezte Erik még levertebben.

– Alapít egy stúdiótanácsot!

Erik röhögött. Az üde másodvonalas írók visszaemlékezéseiben, a szerencsés pesti kaszt memoárjaiban olvasott efféle állásokról. Stúdiótanács! A világ legjobb munkahelyének írta le minden szemtanú, a rendszerváltás óta természetesen efféle pozíció nem létezett. Erik ízlelgette a szót. Írók, dramaturgok meg egyéb léhűtők műhelye, egy hely, ahol olvasnak, kéziratokról, forgatókönyvekről vitatkoznak, filmekről ötletelnek, pénzért. Az átkosban, a „létező szocializmus” megalázó és méla napjaiban persze mindebből nemigen valósult meg semmi. A kopott gyakorlat általában azt mutatta, hogy összejöttek a művészek, és ittak, néha beleolvastak egy-egy forgatókönyvbe, jól lebarmolták, aztán vedeltek tovább.

Erik megígérte a barátjának, elmegy. Nem volt meglepve, mindig mindenre rávette, nem tudott a hitével és a lelkesedésével mit kezdeni. Ilyenkor azzal hallgattatta el a kétkedő énjét, hogy ismer olyanokat, akiknek sikerült. És ha másoknak sikerült, akkor lehet ilyesmit. És ha lehet ilyesmit, akkor ő is lehet sikeres, ő is befuthat.

– Egy tévés producer lesz még ott – magyarázta Pityor. – Nem ismerem.

Aztán nagy svunggal elmesélte, hogy tag lesz még Szekér, a felkapott forgatókönyvíró, Baki, a kritikus, végül ő, meg Erik. A fiúnak járt az agya, mi lehet benne az átverés. Pityor stúdiótanács-tagságára még csak-csak akadt magyarázat, hiszen ő a tanács állítólagos gründolójának, Bakinak a gyerekkori barátja. De őrá szinte semmi. Hacsak nem a protezsált protezsáltja lenne, de olyan a valóságban nincs. Miért akarna a Kossuth-díjas rendező, producer, a Hunnia igazgatója egy vidéki, két verseskötettel is megbukott költőt? És, ami majdnem ilyen veszélyes, egy egykötetes prózaírót, akiről még nem tudható, van-e benne másik könyv, vagy csak az első füstje volt nagy.

Erik megszabadult a vadászköltő verseitől, aláírta, hogy ott hagyta a kéziratokat a gyűjteményben. Még nem ért vissza az irodába, amikor ismeretlen szám hívta, divatos szám volt, jó ismétlődésekkel, sok nullával. Biztos valami filmrendező, gondolta, és azzal a hozzá képest lelkes hanggal, erővel, mint egy ifjú vadászköltő – akit még nem zavar, hogy pedagógus felesége, aki, ha késő este hazaesik a konzervatóriumból, nem olvassa el a vastag füzetébe írt verseit –, beleszólt a telefonba.

– Ezt már szeretem! – rikoltotta az idegen a vonal másik végén. – Sándor Pál vagyok, szevasz!

 

Megjelent a Bárka 2024/6-os számában. 


Főoldal

2024. december 06.
Elek Tibor tárcáiKopriva Nikolett tárcáiKontra Ferenc tárcáiHáy János tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Egressy Zoltán verseiSzabó T. Anna: Alkalmi és rögtönzött versekFarkas Wellmann Éva: Szanatóriumi emlékvázlatokCsillag Tamás: Hazáig követnek
Grecsó Krisztián: Apám üzentBanner Zoltán: Önarckép MunkácsyvalBalássy Fanni: KészülődésKiss László: Eltűnők
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.png