Esszék, tanulmányok

 

Zal__n_Tibor_V__mos_Zolt__n_fot__ja.JPG

 

Zalán Tibor

 

Tűnődések az idei Kossuth-díjak egyikéről

 

A díj, mint olyan, rendelkezik néhány paraméterrel. A díjat először is, odaítélik. A díjat azután átadják. A díjat azután átveszik. Vagy a díjat azután visszautasítják. E néggyel legalábbis mindenképpen. Az ötödik és hatodik paraméter nem kötelező, de szinte mindig csatlakozik az előző négyhez: a díj odaítélését vitatják és/vagy helyeslik.  A díj átvételét vitatják és/vagy helyeslik. A díjnak tehát élete, már-már életútja van. Legtöbb díj persze nem rendelkezik mindezen kísérő jelenségekkel, leginkább az odaítélést és az átvételt illetik kritikai megjegyzések. G. B. Shaw manapság ronggyá koptatott receptje szerint úgy kell élni, hogy az embernek ne adhassanak díjat. A bonmot nagyon jól hangzik, csak nincs sok értelme. A díjat ugyanis nem életformára, nem politikai hangoltságra, hanem valamilyen jelentős (élet)teljesítményre adják. Azon persze már érdemesebb vitatkozni, hogy adott teljesítmény megérdemli-e az őt elérő kitüntetést, vagy sem. Az is igaz, legalább ennyire nem érdemes vitatkozni rajta. Az eddigi összes megközelítés fölött álló tény, hogy a díjat adják.

Idén márciusában a kormány nem kényeztette el díjakkal az írótársadalmat. Mondhatnánk, soha ennyi író, soha ilyen kevés Kossuth-díj a sokaságnak. Egészen pontosan, mindössze egy. Fésűs Éva kapta. Nincs ezen sok lamentálni való, ha őt látták érdemesnek, akkor bizonyára ő érdemes erre a díjra a ma élő írók közül 2017-ben. Én most egy másik Kossuth-díjról akarok beszélni. Ezt Radnóti Zsuzsa dramaturg vette át az ország jelenlegi vezetőitől. Normális ember első reakciója az öröm, hogy valaki olyat tüntettek ki, aki évtizedeken keresztül egy majdnem háttérszakmának számító területen fejtette ki valóban áldásos tevékenységét. A dramaturgot hívhatjuk szürke eminenciásnak, de azt is mondhatjuk, kiváló rendező barátom megfogalmazásával, hogy a dramaturgot, mint olyat, a rendezői trehányság és felkészületlenség szülte meg, tette nélkülözhetetlenné a színház világában. Tudomásom szerint, az angolok nem ismerik a dramaturg fogalmát, nem is alkalmaznak dramaturgot a színházaikban. De ez egy más tészta, fölösleges lenne nekünk tovább gyúrnunk, annál is inkább, mert nekem erről teljesen más a véleményem, és nem a mundér becsülete okán. A legfontosabb és legfigyelemre méltóbb ebben a kormánydöntésben, hogy története során először kapott dramaturg Kossuth-díjat Magyarországon. Talán a nagyvilágban… Ez a kitűnő, és szinte mindenki által szeretett és ismert Radnóti Zsuzsa személyén keresztül a teljes dramaturg-szakma egyféle megbecsülése, de legyünk szerényebbek, végre tudomásul vétele. Nagy dolog ez egy szakma életében, hogy a díjat ide adták, annak tudatában is, hogy a díjakat adják.

Amikor nyilvánosságra került, hogy a magyar dramaturgia – nem túlzással állítom – nagyasszonya részesült az egyik legmagasabb kormánykitüntetésben, azért csak-csak támadt itt-ott, ilyen meg olyan körökben némi zavar. A zavar eredete, hogy a kitüntetett megkapta, illetve átvette a díjat. Attól a kormánytól, amelynek döntéseit és munkálkodását számtalanszor bátor kritikával illette, amelynek egyes lépéseivel-húzásaival számtalanszor nyilvánosan fordult szembe. Sokan adtak hangot annak, ha nem is nyilvánosan (ami nálunk rettenetes, elterjedt és elfogadott, következmény nélküli szokás irodalomban és nem irodalomban), nem kellett volna-e visszautasítania Radnóti Zsuzsának a díjat, és megvárnia, hogy egy hozzá nézeteiben közelebb álló kormánynak eszébe jut, hogy megbecsülje munkásságát egy Kossuth-díjjal. Más oldalról meg az merült fel, nem találtak volna-e egy kormányhoz közelebb helyezkedő dramaturg-tekintélyt, ezzel is jelezve, hogy a kormány megbecsüli a maga szellemi embereit.

Radnóti Zsuzsa egy interjúban szókimondó egyszerűséggel szakmai díjnak minősíti a Kossuth-díjat, s mint ilyet, természetesnek tartja, hogy elfogadta. Kijelentésének, akármilyen meredek is, sok igazságot kellene tartalmaznia egy normálisan működő állami és irodalmi intézményrendszerben. Aki becsületesen végigdolgozta az életét, annak jár a megbecsülés, bármilyen címert is viselnek az épp hatalmon lévők az úszósapkájukon. Kijelentése nyomán az ember arra a könnyelműségre vetemedik, hogy reménykedni kezd abban, a művészi teljesítmény elismerése, mi több, megbecsülése, nem politikai hovatartozások, hatalomhoz dörgölődzések kérdése lehet, sőt, lesz a jövőben. A remény hal meg utoljára. De a remény ébred fel leghamarább.

Azt hiszem, a dramaturg-szakmában ritka nagy tisztelet és megbecsülés övezi Radnóti Zsuzsát, és teljes az egyetértés abban, hogy nem csak szakmailag kiváló, de a szakma etikájában is példamutató személy ő. Az a fáradozás, ahogy valamennyi drámaíróval külön-külön törődik, hogy odafigyel a legfiatalabb és legkezdőbb drámával kísérletező tehetségekre, szinte példátlan még a dramaturgok céhet alkotó közösségén belül is. Ha a díjat odaítélők megszondázták volna a dramaturgokat, színházi rendezőket és szakembereket, meggyőződésem, nagy többséggel ők is ezt a nevet borítékolták volna az elismerésre. Egy szakma elismerését ugyanis a szakma kiválóságainak a  nyilvános társadalmi megbecsülésével lehet megteremteni.

S még egy figyelemre méltó gesztust említek föl. A díj napvilágra kerülését megelőző hetekben jelent meg egy félmondat Radnóti Zsuzsa kapcsán, melyben a kritikus arra utal, nem kommentálva megjegyzését, hogy az ő felfedezettje volt Csurka István is. Ez akár lehet oldalvágás, ismervén a mai tábori viszonyokat a művészetben. A jeles dramaturg, talán épp az említett interjújában köszöni meg a sorsnak, hogy olyan kiváló drámaírókkal dolgozhatott együtt – és a névsor elején említi meg –, mint Csurka István. Józanság, emberi nemesség és feltétlen elhivatott szakmaiság szükségeltetik ahhoz, hogy egy nézeteiben tőle nagyon messzire, mondhatni, a túlsó partra sodródott egykori kollégájában ne a pártpolitikust és parlamenti szónokot lássa, hanem a jelentős drámák megalkotóját. Több ez szakmai önbecsülésnél, leginkább a ma egyre inkább hiánycikké váló toleranciát gyanítom a megnyilvánulásában. A mű sohasem tehető felelőssé alkotója közéleti megnyilvánulásaiért, lefordítva ezt, az igazán jó művek párt- és lőállás-függetlenné növesztik fel magukat.  Mert épp attól jók, hogy nem rothadnak el a beléjük került hamis anyagokból – nem került beléjük ilyesmi.

Ha engem kérdeznek, jó, hogy neki ítélték oda, jó, hogy oda is adták neki, és jó, hogy átvette Radnóti Zsuzsa a Kossuth-díjat. Eddig a dramaturg szakmában volt mértékadó a hangja, mostantól a színházi világban lesz az, tágabban a magyar művészeti életben. Melynek ugyanúgy nagy szüksége van a bátor beszédre, a tiszta szándékú és megalapozott kritikára és figyelmeztető figyelemre, mint a toleranciára, a tisztességes, egymást megbecsülő párbeszédre, a nézetek lehetséges egymáshoz közelítésére, annak a tudatosítására, hogy ha már egy malomban őrlünk, egy patak vizét isszuk, akkor ne legyen senkinek érdeke sem a másik, sem a saját lisztjét, vizét beszennyezni, ezzel kenyere ízét megkeseríteni!


Főoldal

2017. március 24.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png