Esszék, tanulmányok

 

 Borb__ly_Szilard_meret.jpg
Borbély Szilárd

 

Nagygéci Kovács József

 

Igehirdetés Borbély Szilárd felett

(genus didascalium)

 

Textus: Máté 16,21–28

 

a semmi van a hallgatás a múlik
elmúlik van és minden nap van múltja
van el van egy van múlik van magában
van hallgatás van semmi és mind      el”

(Hosszú nap el)

 

Az elmúlt napok, hetek órái, a sok semmi, a sok hallgatás az elmúlás körül, a könnyek, a rémület és a fájdalom úgy hívja elő belőlünk a vádló, tiltakozó szavakat, ahogy őszintén mondjuk: ez nem lehet, ez nem kell, ez ne legyen! Hiába, hogy – ahogyan a fenti sorokban is – már évtizedekkel ezelőtt is meg volt ígérve, idézve, szinte hívva az elmúlás, nem akarjuk tudomásul venni. Mert felfoghatatlan, elviselhetetlen. Nem akartuk, nem akarjuk, nem kell. Ne kelljen.

 

Lelkünk lecsendesítésére, szívünk felemelésére halljuk és elmélkedjük át, mit mond a Szentírás erről a „kell”-ről, mit üzen Isten igéje ebben a rettenetes időben.

„Ettől fogva kezdte el Jézus Krisztus mondani tanítványainak, hogy Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, főpapoktól és írástudóktól, meg kell öletnie, de harmadnapon fel kell támadnia.

Péter ekkor magához vonta őt, és feddeni kezdte: „Isten mentsen, Uram, ez nem történhet meg veled!”

 

Annak, amiért Jézus ebbe a világba jött, meg kell lennie – halljuk az igében. El kell kezdeni rá felkészíteni a tanítványokat. Éppen azért, ami ebben a kis epizódban is nagyon jól látszik: Péter, az, aki – egyetlenként! – Krisztusnak mondja, most „félrevonja” és „megdorgálja”, megfélemlíteni akarja, csendre, rendre utasítja. Nem érti. Semmit sem ért. Ahogy mi sem.

Pedig, ha Jézus összes szava valóság és élet, akkor mi a baj ezzel a történettel? A nehézség a szenvedésben? Hiszen utána a feltámadást ígéri az, akiről nyilvánvaló, hogy van hatalma rá. Talán a készülődés minderre az, ami kizökkenti a diadalmenetben bizakodókat?

Vagy éppen a „Jeruzsálembe kell menni”a baj? Lehet. Hogy ez a „kell” nem kell Péternek. Miért kell odamenni? Miért kell ezt, vagy azt? Mi ez a kötelezőség, az isteni szabadság, saját törvényűség helyett, mellett, felett(?)? Hívőnek, nem hívőnek egyaránt fontos kérdése ez, különösen akkor, ha tragikus hirtelenséggel, vagy épp „tragikus lassúsággal” látunk valakit, akit szeretünk, a halálba tűnni.

Akik szerették, szeretik, a nagy közönség s azon belül, akik mindenestől a közelében voltak, a családtagjai ezt kérdezik. És kérdezik a barátok egymástól. A tanítványok új mesterek után nézve. Az olvasók a szövegeibe merülve. Miért kell? Miért kellett ezt? Miért kellett így?

Az emberi szükségszerűségek és az azokban ellenségként minden formában meglapuló halál hiába volt kutatható, előhívható és leírható Borbély Szilárd számára. Hiába fordult nap mint nap szembe vele, ez a „kell”, az, hogy neki és nekünk mindannyiunknak halni kell, a magunk törvénybezárt valóságát mutatja. És iszonyú. És elviselhetetlen. Nem Borbély Szilárd szövegei a súlyosak, még csak nem is csupán a szavai, vagy az, amiről ír. (Pedig úgy és oly módon nagyon kevesek írtak a magyar irodalom történetében, ahogyan ő és vélhető, hogy kevesen is fognak írni.)

A valóság maga az iszonyat. Az ő halála, a miénk, a mindenkori.

Az Isten fia halála, az Ő áldozata ennek a „kell”-nek az erejét fogja megtörni. Éppen ezért „meg kell lennie”. Ez minden másnál nagyobb „kell”. A minden mást felülíró „kell”-hez képest a világ előbb-utóbb eltörpül, azaz a maga valódi méretére zsugorodik. A vének is, a főpapok is, az írástudók is, Péter is, mindenki. Csak egyedül az Isten Fia tartja meg, ebben a „kell”-ben is a Maga dicsőségét.

“A Szörnyű Nap Rád bámulunk,
a Testre, kit szült Mária.” – ahogy a Halotti pompa című, meghaladhatatlan remekművében fogalmazott. A „minden testben Krisztust ölik meg” párhuzama azzal, hogy „Krisztusban mi halunk meg”.

 Ettől a Krisztustól várjuk a válaszokat, kérdéseink meghallgatását. És Jézus nem hagyja szó nélkül az övéit, sem akkor, sem most. Az ige erről így tudósít:

 

„Ő pedig megfordult, és így szólt Péterhez: „Távozz tőlem, Sátán, botránkoztatsz engem, mert nem az Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.”

Akkor Jézus ezt mondta tanítványainak: „Ha valaki én utánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel a keresztjét, és kövessen engem.

Mert aki meg akarja menteni az életét, elveszti, aki pedig elveszti az életét énértem, megtalálja.

Mert mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall? Vagy mit adhat az ember váltságdíjul a lelkéért?”

 

„Isten szerint – ember szerint” – ki sejtheti ennek az ellentétpárnak az értelmét? Péter is, mi is, bárki, az ember szerint gondolkozunk, hogyan is lehetne másképp? Nem is a megértés Jézus elsődleges kérése, parancsa, útmutatása, hanem a ráhagyatkozás. A kulcs, ha van, még mindig és újra a fentebbi tételmondatban van: „meghal és feltámad”. Ami nyilvánvaló lesz majd. Ami legyőzi az emberit és megtapasztaltatja az istenit. Mindenkivel.

Ennek elfogadása, az ebből való merítés azonban komoly önmegtagadással jár: és nem feltétlenül a közszóhasználat jellemzőivel.

Tagadd meg a saját emberidet, azaz légy önmagaddal szemben nyitott, adj lehetőséget, legalább elméletben arra, hogy kimozdítható légy a mindennapokban élt, tapasztalt valóságból. Hogy aztán megmozdulj és ne csak elméletileg (vegye fel a keresztjét) és mozdulj (és kövessen engem).

Nem az ember végzi el a megváltást, (a sajátját sem képes), hanem megnyílnia lehetséges a megváltás számára. Ez az, amit Péternek is és mindenkinek meg kellene értenie. Nem hogy nem történhet ez meg Jézussal (kereszthordozás, halál) hanem CSAK ez történhet. És ennek megértése, befogadása, átélése tesz Krisztus-követővé.

Így írja, szintén a Halotti Pompában:

És meghalunk mind itt
Az élet számára.”

Mert, aki erősnek gondolja magát, veszít. Csak a gyengék, a szegények, a nincstelenek, a vesztesek nyernek. Isteni logika, emberi belátásra bízva. Botrány és hihetetlen. De valóság: az egyetlen lehetséges megoldás.

 

Mert, aki meg akarja tartani, görcsösen ragaszkodva, aki azt hiszi, hogy bebiztosíthatja, hogy rá nem vonatkozik majd a törvényszerűség, az elveszíti. Mindenki elveszíti, előbb a szeretteiét, aztán a sajátját, ahogy volt eddig és lesz eztán is. Nincs az a közösség, az a szeretetet, az az odafigyelés, nincs az a világi kötél, mely elszakíthatatlanul létezne és megbízható, végső bizonyosság lehet az elmúlással szemben.

 

Mert, aki azonban mindezt belátja, és nem csak érzékeli, aki erre képes elindulni az emberi gondolkodás felől az nyerhet. „És meghalunk mind itt / Az élet számára.”

De milyen nyeremény ez? Mikor innen (innen, honnan máshonnan?) nézve még arra sem telik, hogy ki-ki a saját lelkéért váltságdíjat adjon!

A sajátom és nem tudom kiváltani. A lelkem enyém és mégsem. Fizetni kell érte, tehát nem birtoklom. Kölcsönben van. És visszakérhető. Visszaadandó.

Mégsincs ellenértéke. Nem értékelhető, nincs párja, nincs, ami értékében, valóságában hasonló volna a lélekhez. Az én, a te, a mi lelkünkhöz. Az ember egy, egyedi és a lelke így nem ellentételezhető. Nincs, amivel kiváltható volna.

Így érthető, hogy sem eladni, sem megvenni nem lehet, tehát kifelé sem értékesíthető, de ugyanez igaz a világ megnyerése viszonylatában: mi lehet értékesebb a megfizethetetlen léleknél? A világ? Annak megnyerése? Haszon, kitüntetés, vagyon, dicsőség? Ugyan mi?

Borbély Szilárd bővelkedett abban a neki jutó fél évszázadban megannyi díjban, címben, rangban. Szerettei szerették, írófejedelmek méltatták, tanítványai becsülték, eredmények és elismerések vették körül. És ezek mellett, vagy inkább mindezeken árnyékként ott vannak a személyes tragédiái, a gyermekkortól a fiatal felnőttkoron át egészen szülei tragikus haláláig.

Így vallott erről: „Az életem az mindenütt követ / ha alszom is csak azt hiszem hogy nem / ha alszom az élettel alszom el / ha ébredek életre ébredek / az élet bennem mindig láthatatlan / csak jön meg megy bennem mozog beszél / vagy én beszél ő hallgat engemet / az életem én nem is ismerem / az élet folyton történik velem / nem jó nem rossz hanem csak életem / az életemről én beszélgetek / másoknak akiktől elbúcsúzom / az életemmel azt hogy itt vagyok / nem is tudom mit mondhatnék neki / ha elhagyna az élet engemet.”

A világ megnyerése nem adhat sem eleget, sem nyugalmat.

Jézus nem bántani akar, de a határon jár: őszinte borzongást kelteni a hallgatóságban, ez lehet a célja. Mert ugyan ki mondaná e szavak után, hogy az ő lelke, az ellentételezhetetlen lelke a világ-megnyeréssel egyenértékű lehet?

S itt megint csak nem (soha nem) a világ, a test, a létezők, az idő, a tér súlyának kisebbítése a tét. Ilyet Jézus sohasem tesz, ha tenne, nem érkezett volna emberi formában, védtelen gyermekként földre s még inkább nem a teljes testi gyötrelmet vállalva hozta volna áldozatát! Nem kisebbít, épp, hogy növel! A tét hatalmas. A tét az ember.

Veszítsd el, de énértem, mondja Jézus, és megtalálod. Még abban a pillanatban.

És így folytatja:

„Mert eljön az Emberfia Atyja dicsőségében angyalaival együtt, és akkor megfizet mindenkinek cselekedetei szerint.

Bizony, mondom néktek, hogy vannak az itt állók között némelyek, akik nem ízlelik meg a halált addig, amíg meg nem látják az Emberfiát, amint eljön az ő országával.”

Jézus lezárja a vitát. Mindez már csak (ha lehet „csak”-ot mondani az Emberfia szavaira) a zárlat. Egy villanás az eljövendőkről, résnyi fény, ami látható, de ami – a legfontosabbakhoz mérve – lényegtelen. Az isteni logika uralkodása, ahogyan teljessé lesz. Az atyai dicsőségben érkezik a Fiú és fizet.

Az ember nem képes fizetni a lelkéért, az Emberfia fizet. Cselekedet szerint.

Jámbor értelmezés és kellően fontos is, hogy a mindenféle jótettekre buzdító jézusi szavak olvashatóak itt. Nincs ennél szebb és minden korban kiemelten fontosabb. A világ ezer sebének gyógyítása, a kötözés, a vigasztalás az emberiesség gyakorlása. Legyen minden korban fontos! Akik ismerték és szerették, mert akik ismerték, szerették Borbély Szilárdot, személyében épp olyan embert is siratnak, aki cselekedeteivel adott még nagyobb súlyt a szavainak, aki nem csak kutatta és felmutatta a mindenkori rosszat, hanem tett ellene, nem csak kutatta és felmutatta a jót, hanem tette is. Így őrizzük emlékezetünkben. És adjunk érte hálát a Mindenható Istennek.

De Jézus – ahogy végig – nem problémamegoldásra hív és küld, hanem az irgalom gyakorlására. A cselekedet itt a fentiek fel- és beismerése és az azokból kinövő irgalom: hogy önmagával és a másikkal szemben az ember könyörületes legyen. A menthetetlen elveszettség és az abban való megtaláltatás szabadítsa fel az embert arra, hogy irgalmat gyakoroljon. Ne vásárolgassa meg a lelkét, főleg ne a másokét, hanem haljon meg az életnek és éljen a meghalt és feltámadt Krisztussal. Szabadon, irgalmasan és reménnyel.

Mert a logika így lesz félelmetességében is valóságos: az Emberfia eljön, s ha úgy akarja, lesznek olyanok, akik nem ízlelik meg a halált addig. Vagy semeddig. Vagy sehogyan. Miközben mindannyian, naponta ízleljük meg, látjuk, érezzük és siratjuk. Akit szerettünk és aki szeretett. És siratjuk ezzel együtt a gyarlóságunkat, az esendőségünket, és akiknek látása van, látja az összes borzalmát annak, amit halálra szánt életnek hívunk.

Uram irgalmazz, Krisztus kegyelmezz! Ő ízleltesse meg az Életet mindannyiunkkal, törölje le a gyász könnyeit és emelje fel szíveinket oda, ahol a szenvedésben kitartó, feltámadt és megdicsőült Emberfia helyet, otthont készít számunkra. Meg kell halnunk az életnek, de ígéret szerint fel kell támadnunk a Krisztussal! Mindent, amit elveszítettünk s elveszítünk, találja meg az élő Isten, „amit (pedig) kimond a szó az ismeretről, azt határolja be a végtelen”!

 

 (Az igehirdetés a 2014. február 19-ei, református bibliaolvasó kalauz szerinti napi ige alapján készült, írásban, Borbély Szilárd halála napján.)


Főoldal

2017. február 22.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png