Esszék, tanulmányok

 

 Gyarmati_Gy__rgy.jpg

 

Gyarmati György

 

Okszerűség és fatalitás – 1956 apropóján

 

Ha a Kasszandrákat – beteljesedett jóslataik alapján – teljesítménybérrel honorálnák, már rég felkopott volna az álluk, s mehetnének kuncsorogni nyugdíjbiztosításos közmunkáért.

Vajon valóban van olyan összefüggés a forradalmak „kitörése” és a megelőző krízis-szituációk között, mint ahogy azt mifelénk sokáig tanították? Akkoriban, amikor az immár erősen deresedő halántékúak, meg szüleik generációja koptatta az iskolapadot. Az még elkönyvelhető rendjén levőnek, hogy hosszabb háborúk fölösen elég feszültséget, elkeseredést, elégedetlenséget képesek gerjeszteni egy-egy országban. A mindig differenciált nélkülözés-nincstelenség – közérzületté sűrűsödve – képes túllépni az elviselhetőség nehezen megállapítható ingerküszöbét, hogy azután a „nincs más kigázolás” eredővektorba torkolljon. Magyarázhatná ez, mondjuk az első világháború végi robbanásokat Európa vesztes térségeiben – ahogy az birodalmakat bomlasztva történt is. Ám az „utólag bölcs” logika mentén az 1920-as évek végi nagy válságnak mindenekelőtt az euro-atlanti „nyugati” világ tájain kellett volna hasonló ribilliót generálni, s mégsem történt ilyesmi. Kevésbé kerülünk zavarba, ha a klasszikus minták némelyikét nem a (kost-was-kost) „mindenáron forradalom” forgatókönyve felől próbáljuk valamifajta törvényszerűségként látni-láttatni.

A historikusok újabb generációja – a történeti vulkanológia újabb eredményeire támaszkodva – azt pedzegeti, hogy Franciaországban 1789-ben nem volt „forradalmi helyzet”. Feszültség persze volt, de korántsem olyan mélységű krízis, ami okot adott volna a robbanásra. Ráadásul már ülésezett az a rendi gyűlés, amelyik – a válságot politikailag kezelendő – új alkotmányon dolgozott. Ebbe a megoldást kereső folyamatba csapott be egy népfelkelés a Bastille nevű várbörtön elfoglalásával. Ennek közvetlen kiváltó oka az aktuális kenyérhiány volt. A dátum – július 14. –, az időjárási viszonyoktól függően az aratási időszak első fele, vagy éppen a dereka. Az előző évi muníció már a tartalékokkal együtt elfogyott, az új viszont még behordásra, cséplésre, malomra várt. Ekkorra adódtak össze, tűréshatárig feszülően, az izlandi Laki vulkán évekkel korábbi – savas esőkkel, napsugárzás redukcióval kísért –, tartós megakitörésének következményei, s tették napi valósággá Európa nyugati részén a bibliai hét szűk esztendőt. Mondhatnók, egy rendkívüli természeti katasztrófa generálta a társadalmi „üzemi balesetet”, s ez – ráterhelődve a politikai válságra – együttesen vezetett a régi rend feletti végítéletet kimondásához. Mindazonáltal a posztvulkáni pusztítást mellőzve épült be a „nagy francia” az európai közgondolkodásba, úgy, mint a modernkori forradalmak etalonja.

A magyar történelemből jobban ismerhető 1848-as forradalom esetében bizonyos mértékig hasonló – vívónyelven – közbeszúrást, vagy elővágást láthatunk. Pozsonyban ülésezett az országgyűlés, Kossuthék deputációja már a Hofburgban tárgyalt az új törvények véglegesítéséről. Azaz, folyamatban volt egy, a korabeli alkotmányos rend játékszabályai szerint zajló – s két évtizednyi reformkorral előkészített – válságrendezés. Ebbe villámlott bele a március 19-i nagyvásár napjára tervezett – Kossuthtal szólva – „kis pesti lárma”, ami a Bécsből jövő hírek hatására és a felgyorsuló fejleményekkel versenyt futva lett mintegy előre hozott „paraplés forradalom” már 15-én, Nemzeti dallal, illetve annak esküszünk-esküszünk refrénjével. Számunkra meg ettől kezdve ez lett a forradalmi minta.

Egy harmadik variáns a fentebbieknél is kuszább és fatalistább, megint csak a válság „alkotmányos rendezése” felől nézve. Az, amelyik Szentpéterváron 1905 elején vezetett robbanáshoz. Ott a cári titkosrendőrség, az Ohrana által – épp a szervezettebb munkásszövetségek ellensúlyozására – organizált csoportosulás kívánt a Cár Atyuskához folyamodni, hogy javítson valamit ínséges helyzetükön. Vezetőjük, a szintén Ohrana ügynök Gapon pópa volt, s ezt a társulást leginkább hitét gyakorló, vallásos, monarchiához és cárhoz hű tagokból toborozták. Kidolgozott petíciójuk alkotmányos intézkedésektől várta helyzetük jobbítását. A rendszer iránt lojális – megszentelt templomi ikonokkal, zászlókkal felszerelkezett – munkások vonultak a palota felé, hogy átnyújthassák folyamodványukat minden oroszok felkentjének. Ám épp abból eredően, hogy ez – modern kifejezéssel élve – titkosrendőrségi kombinációs játék része volt, a palotaőrség nem volt beavatva a részletekbe. „Feladatukat végezve” lőttek a tömegbe, nem tudván arról, hogy a feléjük tartók az Ohrana által manipulált, illetve kézben tartott szervezetet képviselnek. No, ezután már alig lehetett olyan kármentő propagandát folytatni, hogy II. Miklós az ő népének szerető-megértő atyuskája. A sortűz egy táborba radikalizálta az elégedetlenek különböző irányzatait, s valóban bekövetkezett az a robbanás, ami mindmáig tankönyvi penzum.

1956 októberének nevezetes napja is felidézhető hasonló „képlet” mentén. A rendszer válsága – tudományosan legitimációvesztése – majdhogynem tapintható volt. Tardy Lajos (akkoriban) elcsapott jogtudor „Justitia istenasszony éveken át tartó megerőszakolását” emlegeti – beleértve a nyögvenyelős rehabilitálások bumeráng hatását is. Zimándi Pius premontrei szerzetes meg a pesti utca napi politikai pletykáit (városi legendáit) naplójában rögzítve tárja elénk a hétköznapok „szétszaladt a ménes” zűrzavarát, a bénuló kormányzás közepette viruló anarchiát. Mi másról lenne szó, ha már a logarléc apolitikus józanságára nevelt műegyetemisták – újságjuk címével szólva –, a Jövő Mérnökei kényszerülnek válságmenedzselésre, s e tárgyú manifesztumuk pontjait kívánják beolvastatni az akkor legszélesebb körű nyilvánosságot jelentő rádióban. Olyan propozíciókról volt szó, amiről a hatalom reprezentánsai is tudták, hogy – legalább részben – hasonló irányultságú intézkedések nemcsak kívánatosak, hanem célszerűek is lennének. Ehelyett a politikai rendőrség fegyveres alakulataival blokkolták a rádió épületét, a beolvasást megakadályozandó, amihez párosult a hatalom akkori első számú reprezentánsának, Gerő Ernőnek – ugyanezen rádióban – egy olyan beszéde, amely egyfelől a helyzet teljes félreismeréséről tanúskodott, másfelől azokat is radikalizálta, akik addig elfogadtak volna a felsőbbségtől valaminő kibontakozást. (Vagy annak legalább a „mézesmadzagját”. Még arra se tellett.) Mindeközben a rádió épülete előtt – az épp annyira gyűlölt, mint amennyire rettegett ávósok – belelőttek a demonstráló tömegbe. Emlékezetes honi hasonlattal élve, ezt a „felirati-párti” erjedést a vitézlő politikai értetlenség és az erőt demonstrálni próbáló hübrisz provokálta felkelésbe. Aztán történt, ami történt. Az évtizede egyközpontú akaratérvényesítésre törekvő, ám a gyakorlatban inkább centralizált anarchiát teremtő terroruralom – szó szerint – órák alatt mállott szét, teret nyitva egy „Csináljatok, amit tudtok!” típusú, más fajta országos szétziláltságnak, merthogy a forradalmi öntudatú – vagy később annak eufemizált – szerveződések ekkor még inkább voltak atomizáltak, embrionális állapotban, és egymásról is alig tudtak. Az annak idején „a vágy titokzatos tárgyát” jelentő ún. munkásönigazgatás – modernebbül „bázisdemokrácia”, vagy szubszidiaritás –, nem előzetesen végiggondolt társadalomszervezési alternatívaként lett valósággá, hanem mint a hirtelenjében „szabadságra ítéltek” azonnali kényszervállalkozása. S a nekik adatott összesen két hét még felskiccelni is alig engedte egy jobbnak hitt, remélt Magyarország kontúrjait. (Ebből az amorf kavargásból származik az a – napjainkig tovább örökített – legenda, hogy e kurta időben úgymond igazi nemzeti egység teremtődött volna. Fityfenét. Maga a sokféleség hordozta az innovativitást, miközben kiforratlan volt – és kiforratlan maradt –, hogy melyik komponens vagy melyek kombinációja lehetne az üdvözítő alternatíva.)

A változás – változtatás – elvi belátással természetes, ám annak ideje és mikéntje nem mindig kalkulálható, alkalmasint kockázatos. Bármely berendezkedett társadalmi-politikai entitásban előállhat, hogy a létező rendszer fenntartása változtatást, reformálást kíván, miközben a reform, a változtatás kockázatos a rendszer fennmaradása szempontjából. Csapdahelyzet. A fentebbi példák arra utalnak, hogy amit forradalomnak élünk meg – vagy utólag így kategorizálunk – nem predesztinált, és több tényező diszkrét konstellációja „robbanthatja ki”. Van persze e történésekben oksági összefüggés, ám a történésekből eredővektorként összeálló „történelem” kevéssé tervezhető, prognosztizálható. Ha tetszik, az okszerűség és az alig kalkulálható véletlen – változó arányú – elegye. Esetenként gyúelegye. Ilyenkor rögzíthet a historikus – utólag – például forradalmi pillanatokat. De aligha lehet ezeket előjegyezni a kalendáriumban. A történelemből sok mindent lehet tanulni, de – ha egyáltalán – ez mindenkor visszamenőleges és kanalizált, formatált tudás. (Kérdéses, hogy akár jelen-adaptációra, akár jövendölésre alkalmas-e. Ezt szeretné ugyan elhitetni az „alkalmazott historizálás”, de az – időnként professzió köntösében tetszelgő – másik műfaj. Később még visszatérünk rá.) Ahogyan kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, ugyanúgy kérdéses, hogy változó körülmények között használható-e a történelmi tudás az aktuális krízishelyzetek kezelésére, konszolidálására, pláne jövendölésre. Inkább mondható el a mögöttünk tudható röpke három-négyezer évről, hogy ha lett volna rá mód, know-how, licence, akkor is halált megvető bátorsággal álltunk ellen a „historia est magister vitae” kísértésének. Mennyivel szegényesebb lenne az emberiség története, ha első megfogalmazása óta bedőltünk volna ennek a tanmesének. (Így persze azt sem tudhatjuk felmérni, hogy mennyivel lennénk tapasztalatokban, „gondolta a fene” fordulatokban szegényebbek, más mérőszámok alapján meg – talán – „gazdagabbak”.) Magyarán, a forradalomelméletek egy részére legalábbis áll az, ami a mottóban olvasható.

 

Idősávok és revolúció mintázatok

 

1956 – hősies bukás. Ugyanúgy, mint bő évszázaddal korábban 1848/49. Ebből eredően lehet/kell – „van rá igény” – az előbbihez hasonlóan az utóbbit is mitologizálni. Mert „régi dicsőségünk” hol itt, hol ott késik az éji homályban – mindmáig. Nélkülözhetetlen legalább a virtuális győzelem, mert a közhely szerint „a történelmet a győztesek írják”. Még ha igaz lenne is ez a – hol Napóleonnak, hol meg Churchillnek tulajdonított – mondás, kérdés, hogy hányan olvassák. A fentebbi bon mot-t akár csak átmenetileg is komolyan véve, Magyarországnak például nem lenne huszadik századi történelme, mert … Ehhez képest viszont annyit összeírtak (összeírtunk) már a letűnt század honi történelméről, hogy „azzal Dunát …” A fentebbi (szimplifikáló) maxima szerint viszont az nem történetírás. Más műfaji besorolás kerestetik. Mondjuk vesztesek jeremiádája, vagy túlélők balladája, (újabban public history). Régebben ezt igricekre, jokulátorokra bízták, de hát nekünk, utódoknak nem kötelességünk-e őrizni, tovább éltetni a hagyományt. Mert mi – ki, ha mi nem –, arra vagyunk predesztinálva, hogy mindig és mindenhol történelmet írjunk. Utólag, visszamenőlegesen újra megvívjuk a történtek és/vagy a rekonstruálás vesződséges harcát a ”legyőzött”, monolit pártállami terroruralom felett, a sokféleség (pluralizmus, Mannigfaltigkeit) demokratikus kívánalmai szerint.

Kezdték ezt az 1956 novemberétől vérbefagyasztott országból még elmenekülni tudó emigráns írástudók. Tették a dolgukat a kortárs krónika, a memoár – és az ezzel járó önigazolás – óhatatlanul öszvér műfajában. Fontos dolgot műveltek, mert egyfelől valamelyest ellenpontozták a hazai hivatalos „ellenforradalom” bornírtságát, másfelől emléket állítottak az időközben mártírrá lett honmaradt kamerádoknak. Tehették ezt, mert „a Nyugat” lelkiismeret furdalása miatt ennek egy ideig jó fogadtatása és piaca volt a vasfüggönyön túl, s tenni kényszerültek, mert új egzisztenciát kellett teremteniük. A revolúció e szövegtestek zömében (időben megigazult) politizáló literátor-ellenzéki értelmiségiek Budapest-centrikus elittörténetévé szövődött, a sztálinizmusból engedni alig akaró dogmatikus-bürokratikus apparátusi hatalom ellenében.

Az 1970/80-as évtizedváltás – a forradalom 25. évfordulója – környékén érzékelhető 1956 történetének újrafogalmazódása, természetesen továbbra is Nyugaton. Ennek erjesztője nem „veterán” emigráns volt. Az akkor még fiatal, angol Bill Lomax (Magyarország 1956) gazdagította az ötvenhatos képet a munkástanácsok, a helyi (vidéki) népi-forradalmi bizottságok előtérbe helyezésével, arra is rámutatva, hogy a korábbi „jobb szocializmust” revolúciós kánonhoz képest a fórumok sokféleségében már a „kommunizmus projekt” mint olyan elvetése is fel-felbukkant. Ezt a felfogást domesztikálta és terjesztette itthon „rétegtudásként” az 1980-as évek elejétől – főleg a fővárosban – érzékelhetően jelenlévő demokratikus ellenzék az ún. második nyilvánosságban, (szamizdat kiadványokban, illetve hányatott sorsú folyóirataiban). Itt egyúttal történelem, szociológia és aktuálpolitika elegyedett, mivel az ellenzék 50+ generációjában nagy számban voltak egykori – ’anno a magukét leülő – ötvenhatosok, akik már az 1990-es rendszerátigazítás előtt életre hívták a Történelmi Igazságtétel Bizottságot (TIB), létrehozták a forradalom első professzionális kutatóhelyét (’56-os Intézet) és a rendszerváltó közéletben is nagy aktivitással vettek részt.

1956 utóéletében 1989/90 többdimenziós fordulatot hozott. Politikailag idejét múlttá lett a letűnt Kádár-korszak egyik legitimációs sarkkövét jelentő „ellenforradalom”, és rehabilitáltatott a „forradalom”. A levéltárak megnyílása, az érből patakká, folyóvá duzzadó források hozzáférhetővé válása, egy új generációnak a kutatásba történő bekapcsolódása és a – nálunk rendszercserével párosuló – „nyelvi fordulat” együttesen vezettek oda, hogy 1956 története a 20. század második felének históriáján belül is hangsúlyos fejezetté váljon. A tudományos igényű kutatások hozadékában annyi aritmika vehető észre, hogy a forradalom 40. évfordulója környékére (1996) – nem függetlenül a hidegháború kutatások új hullámától – jobbára a külföldi (orosz, amerikai, francia, osztrák) politika- és diplomácia-történeti források abszorbeálása jelentett nóvumot, míg a félévszázados jubileum (2006) idejére a hazai titkosszolgálati iratok és a szomszédos poszt-szocialista országok levéltári anyagainak egy része is hasznosult. A kutatások természetéből adódóan a fokozatos „aprómunka”, ismeretbővülés a jellemző, s ritkán kerül elő a levéltári fondokból revelációszerű retrospektív orákulum. Ám a szembenálló szuperhatalmak moszkvai, washingtoni iratai józanítólag hatottak abban a tekintetben, hogy a magyar forradalom – a korabeli sajtóhírveréshez, és (ön)hitegetéshez képest – kevésbé volt a „Kremlt megrengető” világszenzáció, mint inkább a hidegháborús geopolitikai mechanizmus tucatnyi „üzemzavarában” a minél gyorsabban megszüntetendők egyike. Ebből következően Nagy Imre akasztófán végződő sorsa, illetve Kádár János – kezdetben göröngyös – No.1 karrieríve, és a hozzá köthető megtorlások kiterjedtsége és mineműsége szinte egyvégtében a szovjet birodalmi benefícium „háztáji belügyeként” formálódott, miközben Washington kínosan ügyelt arra, hogy mindvégig Pilátusként tarthassa kezeit a maga által hullajtott krokodilkönnyek alá. (Rainer M. János: Nagy Imre biográfiájának II. kötete már bőven merített az újabb külhoni forrásokból.)

Az ezzel szimultán kibontakozó, belpolitikára koncentráló feltárások hozadéka több vonulatba rendezhető:

a) „A vidék forradalma”. Fokozatosan elenyészett az a korábbi történetidéző „fősodor”, hogy a revolúció a fővárosban robbant, s onnét mint a vízbe dobott kő hullámai – vagy mint a szentlélek kiáradása – terjedt volna körkörösen a „magyar ugar” távolabbi tájaira. (Csak példaként: az első munkástanács csírája Diósgyőrben már október 21-én formálódott, a demonstráció első halálos áldozatát Debrecenben kezdték siratni, a revolúciós pontokat szövegező egyetemi „diákparlamentek” több vidéki városban beelőzték a pesti forrongást. Szegeden már október 16-tól.) A lényeg, hogy valóban – az országban mindenfelé tapasztalható – általános elégedetlenség tört a felszínre közel egyidejűleg. S éppen mert nem volt a forradalomnak tényleges központi fóruma, valamifajta „Vezérlő Bizottmánya”, ez a sokféleség a helyi-területi intézményesülés napjaiban éppúgy jellemző maradt, amiképpen a revolúció – hónapokig elhúzódó – alkonyán is. Itt mindenekelőtt Szakolczai Attila és Standeisky Éva neve említendő. Utóbbi kifejezetten a vidéki Magyarországra összpontosítva írta és védte meg akadémiai doktori disszertációját.   

b) „A második szakasz”. Az is az 1990 utáni történettudományi kutatások hozadéka, hogy a november 4-i totális szovjet invázió ellenére – és a fegyveres ellenállás gyors aláhanyatlása után – még hónapokig eltartott a forradalmi szervek tényleges „fegyverletétele”, a restaurációs intézményekkel történő kiszorításuk a helyi (települési, vállalati) közügyekben való részvételből. Ezért is szokták ezt mintegy a forradalom „második szakaszaként” emlegetni, ami persze már gyakorta összekapcsolódott a nekilendülő megtorlási procedúrával.

c) A megtorlás felől „gyártott” revolúció forráscsapdája. A történteket követő megtorlás kiterjedtsége és – éveken át tartó – elhúzódása miatt állt elő az a sajátos helyzet, hogy a forradalom legterjedelmesebb forrásegyüttesét a – formálisan felszámolt ÁVH helyére lépő – Kádár-kori belügyi politikai nyomozó szervek „keletkeztették.” Ez a poszt-ávós garnitúra már a restaurációs „ellenforradalom” alátámasztásának, igazolásának kívánalmai szerint végezte az őrizetbe vettek tízezreinek kihallgatását. Az így született iratok több mint problematikusak az 1956 őszi események valóság-közeli rekonstruálhatósága szempontjából. A nyomozó szervek a prekoncepció igazolása révén tanúsíthatták önnön megfelelésüket – „rendszerhűségüket” – a hatalomrestauráló politikai elvárások iránt. Profánul szólva, ezért tartották őket. Az eredendően fals hatósági bizonyításkényszer, illetve az eljárás alá vont őrizetesek szabadulás irányultságú vallomásainak – nagyon egyenlőtlen – párviadala kihallgatási jegyzőkönyvekben, vádiratokban, ítéletekben marad az utókorra múltidéző kínálatként. Ezek azonban inkább alkalmasak a legitimációs kényszerben fogant „ellenforradalom” – tízezrek beáldozásával járó – keletkezéstörténetének a nyomon követésére, semmint az 1956-os revolúció részleteinek „ahogy az valójában történt” megismerésére. Több megtorlásper minuciózus rekonstruálásával tárta fel értekezésében ezt a forradalommal kapcsolatos historiográfiai csapdát Szakolczai Attila a közelmúltban.

d) Helytörténeti mintázatok. 1990 után – önkormányzati lehetőségeik függvényében – a magyar vidék településeinek sokasága áldozott arra, hogy avatott/jegyzett korszak-kutatókon, levéltárosokon túlmenően aktív vagy nyugdíjas tanárokat, „odavalósi” egyetemistákat bíztasson (és támogasson) szűkebb pátriájuk helyi ötvenhatos eseményeinek – és következményeinek – a feltárására. Nagyobb városok, megyeközpontok, megyei levéltárak visszatérően konferenciákkal és/vagy a térségbeli dokumentumok kötetbe szerkesztésével, tanulmánygyűjteményekkel tisztelegtek a forradalmas idők emléke előtt. A városi-községi könyvtárak helytörténeti gyűjteményeiben szerte az országban fellelhetők ’56 helyi krónikái, hol önállóan, hol meg különböző település-történeti gyűjteményekben. Ott tartunk, hogy az 1848/49-es forradalom és szabadságharc, illetve a világháború végi vészkorszak mellett 1956 feltárása tekinthető leginkább „országos” kiterjedtségűnek.

e) A magyar forradalom határon túli „kisugárzása”. A környező poszt-szocialista országokban is rendszerigazítás kellett hozzá, hogy ’56 diskurzus tárgya lehessen. A szomszédos országokban ez szorosan összefüggött a kisebbségi lét, a minoritás-történet szabadabb pertraktálhatóságával. Szlovákiában, Kárpátalján vagy Erdélyben az elmúlt másfél évtizedben egyre kiterjedtebb és elmélyültebb kutatásról ad hírt az anyaországba is eljutó publikációk, kiadványok gyarapodó száma. Jellemzőjük a háromszögű „viszonylattörténet”: egyfelől a magyarországi ötvenhat ottani korabeli „tudhatósága”, recepciója, másfelől a szomszéd pártállami autoritások erre való reagálása, no és persze a fennhatóságuk alá tartozó magyarok reflexióinak vizslatása – a hozzá tartozó titkosszolgálati fürkészéssel. Nemcsak létszámuk okán lett messze kirívó a magyarokkal szembeni megtorláshullám Erdélyben. Romániában ötvenhatot „apropónak” tekintették arra, hogy az évtized végéig tartóan szisztematikusan „móresre tanítsák” az ottani magyarokat, lényegében a kisebbségi identitásuk melletti kitartás okán. A rákövetkező években körükben elszenvedett rendőrségi-bírósági eljárások, bebörtönzések sokasága – népességarányos összevetésben – előzetes forradalmi ribillió nélkül is meghaladta a magyarországi megtorlások mértékét.

Ha az – idegen nyelvű és magyar – önálló monográfiák, dokumentum- és tanulmánykötetek, konferencia-kiadványok mellett a folyóiratokban közreadott sok ezer tanulmányt, az ennél is több szakmabéli „népszerűsítő” publikációt összeszámlálnánk, akkor azokból „hosszában lehetne hidat verni a Dunán”. Összegezve: a céhbeli múltfeltárás – időközben a történetírás újabb nézőpontjait, módszertanát, prezentációs csízióit is eltanulva – „összehordott” annyit az 1956. évi magyar forradalomról, amennyit (bő harmincévnyi kényszerű szilencium után) az utóbbi negyedszázad alatt elvégezhetett. Nincs terünk felsorolni az 1956-os forradalom történetének dokumentálásán, feltárásán fáradozó hazai (akadémiai, egyetemi, alapítványi) intézetek, kutatási projektek – az e tárgykörbe bevont külföldi társfórumok – sorát, s ugyanígy mellőzni kényszerülök az irodalmi recepció, az oral history, a képi és filmgyűjtemények vagy a vonatkozó multimédia-termékek lajstromba vételét. De fentebbi állításomnak – akár ávós módon, akár mint a népmesében – „járjanak utána”. A hozadék – minden műfajt leltározó – leggazdagabb gyűjteménye elérhető Az 1956-os Magyar Forradalom Dokumentációs és Kutatóintézete „56 az ötvenediken” internetes portálján (www.rew.hu).

 

A törvényesített forradalom társadalmi recepciója

 

Nagy Imre és mártírtársai 1989. júniusi nyilvános – tömegdemonstrációs – eltemetésével, valamint a forradalom emlékének négy hónappal későbbi törvénybe iktatásával, 1956 a nemzeti történelem „ünnepköteles” toposzai közé szakralizáltatott, (mint Szent István napja, vagy Petőfi Márciusa). Ez honunkban az ünnep államosításának és társadalmasításának sajátos szimbiózisa (Márciussal is ez történt 1927-ben). Ám a piros betűssé lett emléknapoknak többnyire fennmarad a különböző – esetenként markánsan eltérő – állami kontra társadalmi olvasata. (Ez is tradíció, mondhatni „hungaricum”.) Pláne ha azt példálódzó társadalomszervező forgatókönyvként akarják aktualizálni, újrahasznosítani. A tudományos múltfeltárás feladatait nem csorbítva, immár paragrafussal megtámogatva tereltetett át a forradalom emlékezete a történetpolitika és a történeti közgondolkodás tágas – néha délibábos – rónájára.

1990 táján a hazatérő emigránsok éppúgy, mint az 1956-os itthon-maradás következményeit jócskán megszenvedők, visszatérően tették szóvá, hogy 1956-ot nem becsüljük valós árfolyamán. Tanúsítja az is, hogy 1989-1990-ben, a rendszercezúra évadján – úgymond – nem követtük az 1956-os történelmi előképet. Kérdés azonban, hogy mennyiben volt adekvát minta 1956, közös ügyeink intézéséhez egy krisztusi kor – 33 év – elteltével? (Ha már a „minta” került szóba: 1956 őszén döbbenetes gyakorisággal használták újra 1848 jelszavait, szimbólumait – leginkább a Kossuth-címert –, s ez aligha szorul magyarázatra. De a politikai szimbolika, illetve a szimbolikus politika aligha helyettesítheti az adott helyzetben releváns cselekvéseket, azok aktuális mozgásterét, vagy éppen kényszerpályáit.)

Egymás után sorolható citátumok, metaforikus tettbeszédek, hasonló mozzanatok ellenére 1956-ban sem az 1848-as partitúra szerint muzsikáltak, s 1990-ben sem az 1956-os előkép szerint cselekedtek a magukat politikába ártók. Többek között azért sem, mert az utóbbi egy tárgyalásos – ma már úgy is mondják, hogy – alkotmányos rendszerátalakítás volt. Magyarországon a huszadik században összesen kilenc rendszerváltás – vagy legalább is erre irányuló kísérlet – volt. Ebből az első nyolc a közvetlen megelőző teljes körű tagadását hirdette, s ehhez kapcsolódóan az előző rendszerben elszenvedettekért a teljes körű elégtételszerzést ambicionálta. A kilencedik – az 1989-1990-es – nem folytatta ezt a „tradíciót”. Nem folytatta a korábbi gyakorlatot a kíméletlen elégtételszerzés tekintetében sem. Bár még nem akadtam nyomára, az sem kizárt, hogy a rendszerátalakítás kerekasztalánál diskurálók mérlegelték: a korábbi radikális váltások idején üzembe helyezett nemzeti számonkérő-székek, népbíróságok és igazoló-bizottságok igazságtétel címén majdnem annyi újabb igazságtalanságot produkáltak, mint amennyit orvosoltak. S itt – a bevezetőben mondottakhoz képest – kardomba dőlhetek: lehet, hogy ezúttal mégiscsak okultak valamelyest a történelemből, vagy csak a „kivétel erősíti a szabályt”? – ami forradalomügyileg inkább nincs. Vagy, emlékezzünk Antall József elhíresült kiszólására, 1989–90-ben nem volt forradalom…

A háromoldalú „nemzeti kerekasztal” geometriai anomáliájához hasonlóan került „fából vaskarika” dimenzióba ’56 ügye is. A „kommunista projekten” belül alternatívát kereső egykori forradalmat egy olyan rendszerátalakítási ambíció emelte a nemzeti panteonba, amely immár egészében tagadta a kommunista társadalomszervezés bármely válfaját. Egy másik ismert adoma hasonlatával élve, 1956 „felebarátunkká lett”, de van-e mód csak azt a felét elagyabugyálni, amelyik nem barátunk. A „forradalommá” tétel, és hozzá a nemzeti ünneppé avatás a közgondolkodásban nehezen volt megszabadítható az „ügyes posztkommunista machináció” gyanújától. Mi szüksége van erre egy rendszerváltó, virtigli magyar demokratának?...  Másfelől viszont a forradalomra forradalomként való emlékezés a „történelmi igazságtétel” szimbolikus kollektív kárpótlásán túl egyéni, materiális kárenyhítést is kilátásba helyezett. Az ’56-os forgatagban való részvétel – meghurcolás-dokumentumokkal, illetve bajtársi tanúságtevéssel történő – igazolása munkaidő-beszámítást és kevéske nyugdíjpótlékot fiadzott. Az érintettek körében kezdett kézzel fogható értelmet nyerni az „ötvenhatosság”, nemcsak úgy, mint a rákövetkező vesszőfutásra emlékezni. Ez rendjén való is volt, mert a megtorlás éveinek büntetőeljárásai „kriminalizálták” a cselekvőséget: kisebb, vétség-kihágás súlyú eseteket is rendre minősített büntetést maga után vonó paragrafusokkal toroltak meg, ráadásul általánosságban is – még inkább a joghátrányt elszenvedettek körében – siralmasan alacsony volt az időskori nyugdíjak összege/vásárlóértéke.

Az ötvenhatosság igazolása is serkentette önszerveződésüket. Egymás után – és egymással rivalizálva – alakultak ’56-os veteránszervezetek a múlt század kilencvenes éveiben. Részben a forradalom emlékezetének ápolására, átörökítésére, részben a valamikori „e körbe tartozás” hitelesítését – levéltárakban való utánajárást – elősegítendő. Ám ebbe is becsúsztak esetenként visszás mozzanatok. Személyes kitérő: Duna-menti városban „rendkívüli történelem óra” – meghívott előadóval, helybéli veteránokkal és felsőbb évfolyamos gimnazistákkal. A bevezető előadás arra szolgált, hogy az egykori résztvevők majd helyi történetek idézésével hozzák élet-közelbe a négy évtizeddel korábbi eseményeket. A diákok családi „hallomástörténetek” és frappáns kérdések sorával váltak sziporkázó közreműködőkké, a veteránok pedig értelemszerű korrigálásokkal, „helyretétellel” és saját emlékeik mozgósításával hevítették interaktívvá az összejövetelt. Egészen addig, amíg a dolog nem fordult át személyeskedő szóváltásba arról, hogy a tisztes korúak melyike volt aktívabb – többet tett, vagy többet szenvedett – résztvevője a felidézett napok helyi kavalkádjának, és egy ponton a két leginkább vehemens obsitos ölre nem ment, azt eldöntendő, hogy ki is az „igazibb ötvenhatos”. Tevőleges közbelépésre volt szükség a kard nélküli kar-párbaj félbeszakításához, a diákközönség számára meg comedia dell’arte – ma flashmob-nak mondanánk – ötvenhatról és emlékének ápolásáról.

1956 egyidejűleg lett „szent”, profán és – a demokratikus korkívánalomnak megfelelően – plurális. A történet-politikai újraértelmezések egymás utáni hullámában hol „a pesti srácok”, hol a különböző bázisszintek (fegyveres ellenálló csoportok, munkástanácsok, nemzetőrség) vagy – Nagy Imre mártirológiai ellensúlyozására – Mansfeld Péter és Tóth Ilona preferálására alakultak alkalmi lobbik. Nagy Imre aktív politikusi ténykedéséhez képest fogságba vetése utáni „tartása” okán maradhat a forradalom nemzeti panteonjában, miközben változatlanul felemlegetik kontúros árnyékát: mégiscsak egyike volt a korabeli kommunista prominenseknek. Újabban már intern szerkesztőségi útmutató a közmédiában: nincs szükség 1956 nagyimrista narratívájára.

A public history konglomerátumát pásztázva valóban úgy tűnik, hogy nincs ötvenhatos „kánon”. Helyette versengő forradalomnarratívák töltik be a magyar história 1956-os virtuális szeletét a közgondolkodásban, s töltik ki az emlékbeszédek sokaságát. Ám ha Március 15. másfél évszázados recepció-történetét állítjuk ezzel párhuzamba, szó sincs helyéből kizökkent világról. Ellenkezőleg. Mintha – „nem tudja, de teszi” – azt koreografálnánk újra. Nem akkor apprehendált-e generációk egymásutánja – a jus murmurandi vértje mögé húzódva –, amikor felsőbb instanciák hivatalból kívánták egyszólamúvá szimplifikálni a mindig polifon történelemre való emlékezést? Az Aranybulla óta históriánk és történetmondásaink tárháza fenntartotta az „ellenállási záradék” alkotmányos érvényességét. Akkor is, amikor azt – Lipót császársága, később a neoabszolutizmus, utóbb Rákosi helytartósága idején – megkísérelték „detronizálni”. A történelem oksági és nem kalkulált alkotóelemek – szinte állandóan változó összetételű – egyvelege. S még inkább az az emlékezettörténet. Ezen belül miért éppen a legdinamikusabb forradalomtörténeteket kellene szabványosítani? Ráadásul épp a public history horizontig nyúló lankáin?

Hogyan lesz ebből méltó, nemzeti identitást is továbbörökítő emlékezet? Hadd említsek zárásként egy – közösségi térben megesett – korabeli magántörténetet. 1956 októberéből, a robbanás előtti időkből. Már zsibongott a műegyetemi előadó – nem egy tervezendő hídszerkezet statikai és dilatációs problémáitól –, midőn az előadásra érkező professzort egy márciusi kokárdával fogadták a hallgatók. A fáma szerint nem tűzte ki, hanem belső zsebébe tette – szívtája fölé. Megvárta, míg elcsendesül a várakozás teli zsongás, s annyit mondott halkan – de a hátsó padokban is jól érthetően. „Amit ez a kokárda jelent, az minden magyar ember számára természetes. Az is lehet hazafi, aki azt nem külsőségekkel vagy harsányságával igyekszik demonstrálni.”

Mérnöki precizitással szerkesztett magyarságtan.

 

Önkényes és szűk válogatás 1956 irodalmából: 1956 (Szerk: Szakolczai Attila) Osiris Kiadó, Budapest, 2006.; 1956 Erdélyben (Szerk: Dávid Gyula) EME – Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2006.; 1956. Magyar írók novellái (Összeállította: Pomogáts Béla) Noran Kiadó, Budapest, 2006.; A vidék forradalma, 1956. I-II. (Szerk: Szakolczai Attila és Á. Varga László) 1956-os Intézet - Budapest Főváros Levéltára, Budapest. 2003-2006.; Döntés a Kremlben, 1956. A szovjet pártelnökség vitái Magyarországról. (Szerk: Vjacseszlav Szereda és Rainer M. János) 1956-os Intézet, Budapest. 1996.; Bill Lomax: Magyarország, 1956. Aura Kiadó, Budapest–Debrecen. 1989.; Rainer M. János: Nagy Imre. Politikai életrajz. I-II. 1956-os Intézet, Budapest. 1996-1999.; Standeisky Éva: Népuralom ötvenhatban. Kalligram – 56-os Intézet, Budapest, 2010.; Szakolczai Attila: A Tóth Ilona és társai per komplex vizsgálata. PhD értekezés kézirata. PTE BTK, Pécs, 2014.; Tardy Lajos: Szaggatott krónika. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1986.; Zimándi Pius: A forradalom éve. Krónika 1956-ról. Századvég Kiadó – 1956-os Intézet, Budapest. 1992.

 

Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.


Főoldal

2016. november 21.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Versek
Csider István Zoltán slamjeiKiss Judit Ágnes limerickjeiKodolányi Gyula: Az idő egészébőlMarkó Béla: Bronzvilág
Prózák
Kiss László: Tisztelt Miniszterelnök Úr!Kiss Judit Ágnes: A női princípiumFekete Vince humoros prózái Hagymavágás gyorsan, egyszerűen
Kritikák
Áll a bálAz apokalipszis táncosaiA csalás nem ámítás - Kürti László könyvéről A romlékony anyagon túl
Esszék, tanulmányok
A dilemmás költő - Közelítések Csoóri Sándor kései verseihez Ilia Mihály: Háromszéki orvosokA radikális hasonlóság elve Csoóri Sándor költészetébenCsoóri Sándor és a „bartóki” modell
Drámák
Győrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalonMario és A VARÁZSLÓBartis Attila: Rendezés
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA