Simai Mihály
Szabadság... rabság... szerelem
Fekete Pál és Fekete Pálné B. Kovács Ágnes 1956-os emlékezéseihez
60 év múltán is nehéz megfogalmazni, mi volt annyira szép azokban a veszélyes napokban. Volt a levegőben valami tisztaság, a lélekben valami megtisztulás-érzés. Volt valami ősbizalom egymás iránt. S a szabadság valami olyasféle édes mámora, ami csak a szerelem legreményteljesebb, első időszakához hasonlítható. Euforikus, extatikus, már-már transzcendens élmény. Ragyogtak a lélek szabad mezői, valami fölcsillant a Létteljességből. Az igazság pillanata volt egy léthazugság-rendszer végső pontján. Lélekemelő, magasabb tudat-állapot. A magyarság csillagórája – ahogy Fekete Pál írja.
A Tanár Úr ekkor 27 éves, a pataki kollégiumból hozott hazafias szellemiséggel, a szegedi főiskolán szerzett történelem-orosz szakos diplomával Csabán tanít, történelmi előadásai révén ismerik megyeszerte. Kiváló szónok. Szeretik, fölnéznek rá, hisznek neki.
S akkor Békéscsabán, a Kossuth téri nagygyűlésen, a tízezernyi embertömegben felharsant a kiáltás: „Halljuk Fekete Palit!” Egyre többen és többen kiáltozták. Október 27-én a tomboló, harsogó tömeg előtt Fekete Pál szálegyenesen, a maga lobogó fiatalságában fölmagaslott a Kossuth-szobor mellett. Fölemelte a szavát, és a szavában ott visszhangzott minden kiáltás, ami tanyán, falvakban, városokban a lélek mélyére lefojtva évek óta a kimondásra várt.
És amikor a szavát fölemelte, mindenki látta, hogy fölemeli a szívét is. És ez a szív tükör volt, benne tükröződött a békétlen Békés minden vágya, álma, reménye, haragvó elszántsága.
Ezt a képet őrzi azóta az emlékezetem: ahogy az Időből kiszakadva ott áll a szobor előtt, bátran és büszkén (s szinte provokálva a fátumot: ide lőjetek, ha mertek!) áll, mintha maga is bronzból volna – és a Gyuláról szabadult politikai foglyok, a parasztok, munkások, tanárok, diákok, magyarok, szlovákok mind úgy érzik, azt mondja ki, ami a szívüket nyomja. Dörgő taps, egetverő ujjongás a befejező Ady-idézet után:
Minden miénk, csak a tűrés nem
S nincs hatalom, ami megingat.
És hangosan, nagy-hangosan
Idézzük meg hóhérainkat!
A Megyei Forradalmi Bizottság elnökévé választják. Teljes szívvel vállalja a sors által ráosztott, életveszélyes szerepet, Adyval vallja: „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek.” Ettől a perctől szenvedélyes igazság- és hazaszeretete, történelem-filozófiája, rendkívüli felelősségérzete, szigorú lelkiismerete kérlelhetetlenül sodorja végzete felé.
Fekete Pál pontosan emlékezett a pataki búcsúztató beszéd mondatára: „Ne feledjétek, Krisztus nyomdokain jártok majd, és tövises lesz az utatok!” De arra az elvakult gyűlöletre, ami a Magyar Golgotán őt és társait várta, ép ésszel senki nem számíthatott.
Későbbi börtöntapasztalatai alapján joggal állíthatja: sem a szegedi Csillagban, sem Márianosztrán, s Vácott, Sopronkőhidán sem volt olyan állatiasan kegyetlen a vallatás, nem volt olyan brutális és annyira gyakori a foglyok kínzása, mint Csabán, a rendőrségen, a „földalatti pokolban” és a Munkácsy utcai ÁVO-s rezidencián.
Jellemző a véres ing története. Egy iszonyatos verést követően, a szokásos ruhacsere során hazakerült a vértől fekete ing: a család kétségbeesett, próbáltak valamit tenni az érdekében. Az ávósok dühöngtek.
– Addig hurcolja az ingit az anyósa a minisztériumba, amíg be nem hozzuk. Itt majd befogja a száját!
S elébe tette a papírlapot, egy olyan szöveggel, hogy sem a letartóztatáskor, sem azóta, senki egy ujjal sem… stb, stb.
– Írja alá! – parancsolta a főávós, bizonyos Fetter Ferenc.
Az indoklás pedig:
– Magának úgyis mindegy. Magát úgyis fölakasztják. Azt akarja, hogy mindennap hülyére verjék? Ha nem írja alá, „leszakít egy olyan ruhát”, hogy többet föl se tud állni! Ezt akarja?
Ha valóban a halál vár rám, akkor mindegy – gondolta Fekete Pál, és aláírta.
De ez volt az egyetlen eset, mikor az igazság ellen vallott. S ha tudatosan nem is remélhette, lelke legmélyén talán mégis készült rá, hogy egyszer elmondja az igazat arról a föld- és ember-alatti világról, amelynek sok bajtárssal együtt foglya volt.
Meg is írta Az utolsó szó jogán, a Cseppek a tengerből, a Sírjára nem jutott virág, a Sátánok éjszakája és a Magyar Jeanne d’Arc című köteteiben, elmondta interjúkban, tévéfilmekben – és az itt közölt, Hatvan év távlatából című visszaemlékezésében is.
*
Az általa fölrajzolt nagy történelmi tablót egészíti ki, árnyalja és gazdagítja az a kép, ami a forradalmárfeleség titkos naplójából tárul elénk. Fekete Pálné B. Kovács Ágnes 1957-től írt naplója izgalmas, megrendítő, katartikus olvasmány hatvan év múlva is. Egy törékeny, sokszor, sokféleképp megsebzett, de hőslelkű, párjáért a maga szűk mozgásterében oroszlánként harcoló, minden követ megmozgató, sok fórumot végigjáró-végigkönyörgő ifjú asszony írta keményfedelű füzetekbe üzeneteit, kérdéseit, kétségeit, följajdulásait. Egy pici gyerekkel és a szíve alatt növekvő magzattal maradt magára 1957 februárjában, mikor a férjét letartóztatták. Megegyeztek egymással, hogy reggel és este egy meghatározott időpontban gondolatban üzennek egymásnak. Ő le is írja gondolatait, érzéseit, háborgásait, aggódását, kétségbeesését, a megalázó léthelyzet fölé magasodó, törhetetlenül reménykedő szerelmét.
A barbár megtorlás ideje ez. Csabán a házfalakra gyűlölködő feliratokat pingálnak: „Sem az ellenforradalmárok, sem a gyerekeik nem kaphatnak egy falat kenyeret sem!” A naplóírót ennél súlyosabb gondok is nyomasztják: Fekete Pálnak a vérbíróság elé kell állnia – sikerül-e elkerülni a halálos ítéletet..?!
*
Hatvan év szállt el azóta, és én még mindig csak keresem a szavakat a Fekete Pál-jelenségre. Arra, hogy ki volt s ki lehetett volna akkor Ő a város, az ország, a nemzet számára… s hogy mit jelent mai jelenléte a magyar jelennek. Már pataki diák korában Sámánnak hívták, a tanárai is! 56-ban vesztesként lett győzedelmes. Hős volt, és áldozattá kellett válnia. Sziklaembernek látom. Erkölcsi világítótoronynak. A nemzet élő lelkiismerete. De: pusztába kiáltó szó is..! Magyar lélekbe oltott Messiás – hisz Patakon erre, a krisztusi küldetésre készítették fel őt és társait. Székely őseire visszaütött fafaragó is, csodadolgoknak mestere. Isten kegyelméből való író, megrázó, eszméltető, katartikus könyvek szerzője, egyben történész és filozófus… de ha megkérdeznénk, biztos, hogy tanárnak mondaná magát. Teljes joggal, a József Attila-i „nem középiskolás fokon” értelemben. Bárha – mindennél fájóbb büntetésként – épp ettől, a tanítás lehetőségétől fosztotta meg a diktatúra.
„A gondra-bátor, okos férfi, / ki védte menthetlen honát” – mondhatnánk róla a Hazám sorait is József Attilával. És Adyt idézve: „egy fájdalmas, nagy élet jussán”… – mert ez jutott neki: Nagy és Fájdalmas. De Ő mindig föl tudott kelni, újra meg újra, mint a mesebeli hős; mert tudta, és nem a Hemingway-regényből, Ő családi örökségként, az ősök génjeiből tudta: az ember nem arra született, hogy legyőzzék!
Nagy László szavaival pedig, visszautalva felesége naplójára: „Ki viszi át a Szerelmet..?”
Csodálatos, végzetes, gyönyörű, legyőzhetetlen szerelem az övéké. Meg kellett kérdeznem tőlük: hogyan kezdődött?
Fekete Pál: Elég meglepően… 1953 tavaszán, a főiskolán, lélektani szakkörön ismerkedtünk meg, miután hónapokig beszélgettünk telefonon.
Feketéné B. Kovács Ágnes: Sokszor emlegették a szobatársaim. Szemináriumi tanáruk volt, áradoztak róla a lányok. „Mutassátok már meg nekem is!” – kértem. Aztán, mikor megmutatták, valami megszólalt a lelkem mélyén. Később fölhívtam telefonon. Ennyit mondtam csak: „Én szeretlek téged!” Mire Ő: „Engedd meg, hogy leüljek!” Úgy két hónap múlva, azon a szakkörön küldtem neki egy cédulát: „Ha meg akarsz ismerni, a klinika előtti nagy fánál várlak. A telefonáló.” Odajött, és azt mondta: - Te vagy az? – Igen! Akkor megfogta a kezemet, és mentünk tovább a Semmelweis utcán. Aztán tovább… végig az egész életen…
Fekete Pál: Mikor megjelent a maga szépségében és aranyosságában, tudtam, hogy Ő az, hogy megtaláltam. „Veled minden, egyedül semmi sem vagyok” – ezt írtam a fényképem hátlapjára. És ez így igaz ma is, 63 év múltán. 1980-ban azzal fenyegettek, hogy újra elítélnek, ha nem vállalom a besúgást. Én akkor azt mondtam: - Anyácska! Két lehetőség van: vagy öngyilkos leszek, vagy visszamegyek a börtönbe! – És az Ő nagy lelkére jellemző, hogy akkor azt tudta mondani: - Maradj meg annak, Palikám, aki voltál! Menj vissza inkább, eddig is megvártalak a gyerekekkel, ezután is meg fogunk várni. Végül is, mikor az „elvtársak” belátták, hogy nem tudnak velem mit kezdeni – mert vállalom a börtönt is inkább, de a besúgást soha –, egy idő múlva békén hagytak. A Jóisten egy csodálatos embert adott mellém segítőtársnak. Ezer és ezer szál köt össze bennünket. Engem még egy másik érzéssel is megáldott-megvert a Teremtő: végtelenül aggódom, hogy ne történjen baja. Mert sok mindent kibírtam: tíz hónapi kínzást, börtönt, kényszermunkát, éhezést, de van egy Achilles-pontom: Ő, Ágneska.
*
Íme, látjátok feleim, ez is Fekete Pál: Ő a „Ki viszi át..?” kérdésre is felel. Egy drága asszony szerelmét és a hon szerelmét és az élni-akaró Életnek minden szerelmét – viszi, ahogy azt Nagy László írta, viszi, ahogy küldetése diktálja, viszi, ÁT, a Túlsó Partra. Viszi most, 88 évesen is, valami megfoghatatlan őserővel testében-lelkében. Úszik az Időben, mint valami idők-fölötti hatalom birtokosa, legyőzi a teret Szeged és Békéscsaba, Szeged és Pest, Szeged és számtalan város és falu között, mert ezért az országért élt azokban a forró napokban, és bármennyire szerelmes is volt, kész volt rá, hogy meghaljon érte.
Sokszor kellett szembenéznie a halállal.
Isteni kegyelemből túlélt minden veszélyt, megpróbáltatást. Tudja, hogy ez a kegyelem kötelez: istenáldotta tehetségével, a benne rejlő acélos erővel, felelősséggel dolgozik rendületlenül.
Engem föllelkesít, hogy ír, alkot, új regénybe fog 88 évesen is. Nem számító- és nem is írógéppel: kézzel ír – gonddal rótt betűkkel idézi fel a legmagasabb technikai fejlődést hozó s egyben a legszégyenletesebb bűnökkel terhelt huszadik századot.
Szoktuk mondani, hogy Ötvenhat nagyregénye még nem született meg.
Talán tévedünk.
Nekem úgy tűnik, mintha Fekete Pál alakjában testet öltve itt járna-kelne közöttünk, egy szabad és bátor ország látomását, az örök megújulás reményét hirdetve a XXI. század magyarjainak.
Adjon neki további erőt és időt az Ég, hogy veleszületett szerénységét, szemérmességét legyőzve, megannyi mártírsors után a maga főnix-létének teljes misztériumát megírhassa!
Megjelent a Bárka 2016/5-ös számában.
