Végh Attila
Már csak egy UFO menthet meg bennünket
Őszi reggel lesz, mikor értünk jönnek az ufók,
és mi velük megyünk kalandvágyból, dacból,
nincs mit vesztenünk, pofázunk és éhezünk,
néha kieresztjük a szellemet a parasztból,
de a szellem, mint a fing, a Tesco felé elszáll
(jut eszembe, plazma tévé azér’ kéne),
mi meg maradunk itt, az országhuzatban,
és gyűlöljük egymást. Hát húzzunk inkább a vérbe,
menjünk el a kráterszemű, durva marslakókkal,
legyen meg az akaratuk, most már mindegy,
boncoljanak föl vagy akár dugjanak meg,
nem számít; a lényeg, hogy ugorjunk végre szintet,
szálljunk ki a büdös, poshadt Kárpát-medencéből,
mint Gizi: a strandon mondta el, hogy rákos.
Így szólt: most kell innom egy deci cseresznyét.
És ez van azóta is, hogy a felejtés átmos,
bár az átkos keletközép-múlt ólommélyéből
smirglis gőzöket lélegzik minden szavunk,
annyit talán mégis megtehetünk egyszer,
hogy ufót látva kurvára eldobjuk az agyunk,
és elszállunk utána egy másik naprendszerbe,
mint a görögök, akik eszmékre gyúrtak,
de ha Dionüszosz komolyan befigyelt,
akkor ideák helyett inkább egymáshoz nyúltak,
vagy magukhoz, nem tudom, meg néha buzik voltak,
persze Szókratészt manapság mentegetik –
kissé elkalandoztam, bocs. Érthető, hisz
szimpla szellemi halandó voltam ma reggelig,
ám mostantól marslakók szexrabszolgája leszek,
mutogatom majd magam: daszisztmájnbráner,
vagy gürizek egy marsi ólombányában,
a teliföldet nézem, ha csöndesül a láger,
és midőn szörnyek teste suhan át rajtam, érzem,
vírusa vagyok egy sötét gondolatnak:
én, az ember, ide szellemirtónak jöttem.
Végül a Marson is csak parasztok maradnak.
Egy ember végén
Már nyílnak a testben a prosztatarákok,
már reszket a nyálban a hablepedék,
s főorvosa (az, ki a testibe látott)
már eltakará a beteg leletét.
Ó, végbelieknek e csalfa vitézi!
Titkok kitudói, ti néma papok!
Rejtett remegéstek a Semmit idézi,
poklunk. Nem véd a fehér köpeny ott.
Ó, mondd, ha előbb halok el, s kezeidbe
már nem kerülök, elüt egy kamion,
hódolhat-e néked az ég, emelintve
a lelkem odáig, hol a nincs a vagyon?
Mely élet idézi föl akkor eszednek,
hogy mind eliramlik a volt paciens?
S kik lesznek, akik ama hitre vezetnek,
hogy pajzs a köpeny, ami most evidens?
Ha elhagyod egykor a földi világot,
nem hullsz te alá, ahogy egy mohikán.
Rettegve te is, vacogod ki az átkot.
Szolvencia kell? Ne parázz, dokikám!
Bóbita lájkol
Bóbita, Bóbita lájkol,
körben a hekkerek ülnek,
bútol a rendszer, a bájtok
hardvereken menekülnek.
Bóbita féjszbukon élvez,
kürtöli szét, hogy az élet
mennyire szar; a nejéhez
hónapok óta nem érhet.
Bóbita nem baszik otthon,
kurvadugás ma a terve,
ám mikor elfogy a kotton,
élvezi szájba beverve.
Nem javul ettöl a kéjtől,
pótcselekedni öreg már.
Rág piritóst. Köcsögéből
má’ megin’ elfogy a lekvár.
Ha az ember
A tűzzel spórolni kell.
Szükségem van a dilettáns költőkre, nélkülük megfagynék.
Ha az ember költő, van pár tucat költő barátja.
Ezek között néhány száz dilettáns.
Ezek közül néhány ezren dedikálnak az embernek kötetet.
Ezek között akad néhány miriád olvashatatlan.
Mit tegyen az ember, ha nem akarja, hogy
olvashatatlan szövegek tektonikus rétegei egyék a szobát,
mert, teszem azt, szeret olvasni, vagy mert a geológia hidegen hagyja?
Ilyenkor az ember versekkel fűt.
Kartonborítók, fóliázott fedlapok nagyon jól égnek.
Némelyik ezer színben lángol.
Reggelente jól megtömöm fával kertvégi kis házam kandallóját.
Gyújtósnak egy-két kötet elég.
Ha már jó meleg van, leülök verset írni.
Mióta így fűtök, miriád gondolatom támadt.
Néhány ezrükön komolyan végigmentem.
Közülük néhány százat leírtam.
Lett belőlük pár tucat vers.
Néha, míg pattog a kandalló, arra gondolok,
ha csak egyetlenegy versíró barátom volna,
a legjobb költő volnék a világon.
Ötven
Hellén földön a perzsa hajóhad híre szaladgál;
Ötven bárka kifut, védni a szellemet ott.
Barbár korba’ születve a szellemnek mi marad már?
Félszáz év röpülés. Lelkeket ez menekít..
Megjelent a Bárka 2013/5-ös számában.
