Kiss Benedek
A bárdok kínja
Kifogytam immár a mesékből,
ez már az élet, a szekercével vágott.,
Akkorra jutok hozzá, mikor
már alig létezek, alig látok.
Pápaszemmel sem látok mást,
csak ami az élet alja.
Akarom vagy nem akarom -
a Nagy Úristen így akarja.
Húst vág a bárd - de nem mindenkinek,
s a csontból fröccsen a velő.
Nyalja a pultot, a hús helyét
sok semmirekelő.
Én Istenem, hát én mi lennék -
közéjük állhatnék magam is.
Velőscsont érdekelne, de ettől
illeg-billeg a mérleg is.
Be kell érnem úri karajjal,
pár kolbász és hurka is.
A bárd csapkod, tolong egy néne,
hogyan lesz ebből katarzis?
Csontot kaptam, de nem velőset,
csülökpörköltnek valót.
Ki vannak szolgálva, híven,
az evilági alattvalók.
Többre vágyni esztelenség,
én is behúzom hasamat.
S érzem, hogy combomban, vádlimban
a bárdok kínja hasogat.
Csikózó éjszaka
Ma már el is esek.
Kapálózom, mint leütött légy,
ha hátára fordul.
Felállni nem tudok.
Fogam keservesen csikordul.
Lábam remeg, ahogy tápászkodnék,
kezem, te, fogj hát valamit!
Szorít a vizelési inger,
jajdulok, pupillám
szórja az éjben csillagzó káprázatait.
Fölkelek, azértis!
Alsóm már vizes.
Inaim, mint a csikózó lónak, rángnak.
Mennyire hasonlít ilyenkor
ember és állat.
Imbolyogtat a szesz, mindenbe kapaszkodom.
De valami csikóféle született az éjjel.
A rendes utat én mért nem tudom?
Kiscsikóm, remegő térddel
bújjunk az ágyba -
tiéd a fél paplanom.
Amikor int az óra
Nem vagyok álmos.
Az álom mindent átmos.
Úszom csak, mint nagy folyóban
nagy halak megcsobbanóan.
És visz az ár. Vadlúdcsapat
húz el fölöttem, s a nádszálakat
talán egy hód köti be várnak.
Szép meglepetések várnak.
Nem vagyok álmos.
Nem kell a puha vánkos,
elszórakozom én magamban.
Magamra mégsem maradtam.
Jönnek a barátok,
ők hozzák el az álmot,
amibe rég belefáradtam.
Itt állok mégis magamban!
Nem vagyok álmos.
Várom tán, jöjjön egy táltos,
s röpítsen vadkeletre?
Neki sem lenne már kedve.
Az én álmom a felhők
már csak, s hogy legyek felnőtt,
amikor int az óra
végső nyugovóra.
Megjelent a Bárka 2010/4-es számában.
