Karácsonyi Zsolt
A cipész forradalma
Kulcsszavak: csizma, másik világ, párttitkár
„Nem lesznek többé forradalmak. Nem lesznek üldözések, támadások, ütközetek. Csend sem lesz többé, csak valami halk zizegés, mint tücsökzene, vagy elektronok egymásnak csapódásai, morze-csaták. Nem lesznek többé forradalmárok sem, kard-ki-kard, szuronyt-szegezz. Esernyők lobogtatása se lesz. Csak tavasz lesz, derűs égbolt, nem fegyelmezett, csupán békés és nyugodt lények barangolása a rendezett utcákon, kanyargó ösvényeken. Ha a helyzet úgy hozza – március se lesz ezentúl, mert túlságosan forradalmi és csatározós maga a hangzás, érződik, hogy a hónap már megint készül valamire, már megint valami láz vesz erőt rajta, valami hajlandóság, mint az űzött és az űző vad, amikor egységes egészként létezik, többnyire a nyakszirtet reccsentő harapás pillanatában.”
Mindezt február közepén mondta Szabó Jakab, a cipész, akit forradalmi időkben akár foltozóvargának, mi több, csizmadiának is kinevezhettek volna. De hol voltak már akkor a csizmák, azok a fénylőn feszülő lábbelik, amitől a lovászlegénytől a huszárezredesig mindenki lendületet vehet egy komoly lovasrohamra. (Tájainkon több évtizede nem vezetett senki sem lovasrohamot, a Második Háború idején is csodaszámba ment már az ilyesmi. A lovak is kezdenek kimenni a divatból.) (Csak bakancsok vannak és félcipők, szandálok és papucsok, azok is műanyagból, a sportcipők műbőr felületéről nem szólva, amitől aztán tényleg hanyatt vágja magát kínjában mindenki, aki a cipész mesterséget még hajdanán, régen, egy szinte elfeledett világban kezdte.)
„Én még egy másik világban születtem” – ha berúgott, mindig ezzel a mondattal indított Jakab bácsi. Irénke már ettől ideges lett. Mert Irénke néni irodai alkalmazott lett a gyárban, múltját jótékony homályban hagyta a főkönyvelő, aki nem értett a könyveléshez, de azt egy héttel a kinevezése után, mégiscsak belátta, hogy a négy könyvelőből legalább egynek érteni kell ahhoz, amit ő, mint főkönyvelő képtelen felfogni.
Irénke néni, aki jónéhány pártgyűlést ült már végig, gyorsan keresztet vetett, ahányszor csak Jakab bácsi kimondta a veszélyes mondatot. „Egy másik világ” – lehet, szabad-e elképzelni másik világot? Ez nyugtalanította Irénke nénit. Mert ő ragaszkodott Jakab bácsihoz. Nem akarta, hogy Jakab bácsit kirúgják a munkahelyéről, amit Jakab bácsi egykori házának a szuterén részén rendeztek be Jakab bácsinak, hadd érezze, a múlt már a föld alatt van, vagy, ha látszik is még, hamarosan teljesen eltűnik.
Jakab bácsi igazi cipész volt, szerette a bőr illatát, a csiríz szagát, a pálinkát, a sört, a bort – és Irénke nénit is szerette. Ha felöntött a garatra, mindig „az én kis hableányom”-nak szólította, s ha az unokák már túl hangosan vihogtak, ingét ledobva mutatta meg a fiatalkori hévvel vállára tetovált hableányt, mely hableány, Irénke néni képiben, még mostanság is gyakorta úszott el Jakab bácsi zöldeskék, vizenyős szemei, fáratag tekintete előtt.
„Én még egy másik világban születtem, amikor a cipész cipész volt. A cipész pedig tudja, milyen egy úrihölgy, és tudja, milyen egy katonatiszt, azt is tudja, hogy a katonatiszt és az úrihölgy miben hasonlít egymásra” – ilyenkor az unokák is figyelni kezdtek, mert nem tudták, mi a hasonlóság. A hirtelen támadt csendet mindig Emerich, született Imre törte meg. „Az a hasonlóság – válaszolta Jakab bácsi –, hogy az igazi cipész, az igazi hölgy és az igazi tiszt lábát nem látja soha, mert csak a komornát látja és a tisztiszolgát – s ha jól végzi a munkát, szaténzsebkendőt hoz a komorna a cipészfeleségnek, a tisztiszolga meg egy butykos, ihatatlan vörösbort a cipésznek, mert a jó borra szánt pénz felét elissza a szolga az első kocsmában”
Csodálkoztak az unokák, pisszegett Irénke néni. Nagy baj nem lett, kliens se volt bent.
A baj, az elkerülhetetlen, amit Jakab bácsi és Irénke néni nem egyszer megtapasztalt már, mégiscsak, újfent megérkezett és mindenki érezte a súlyát.
Mert március első hetében Irénke néni elutazott a szalontai rokonsághoz. Jakab bácsi pedig, mint szokta, ivásra fogta magát, de régi, erősebb pálinkával. Két napig itta, litret egy nap, aztán csodamód abbahagyta. Nem értette senki, mi lelte. Felmászott a padlásra és onnan, egy rejtett zugolyból, három Tolnai Világlapját hozott le, de senki se látta. Fiát, menyét is elzavarta, beteget jelentett, hogy őt most senki élő ne zavarja.
Régi ládákat húzott elő, kellő nagyságú bőrt keresgélt, három napon át csak a talpon dolgozott, aztán jött a varrás, végül, március közepe tájt – pont március idusának borongós, szürke előestjén, elindult az obeliszk felé, ami a forradalmár ősök emlékét idézte a város sok régi és új lakójának.
Másnap egy pár jólformált tiszti csizma díszlegett az emlékmű előtt. Senki se tudta, miért van az ott, pedig két ilyen tiszti csizma – Maderspach honvédtiszt úrnak a lábára jól illett volna.
„Ezt gondolhatta Jakab bácsi, de csak egy hétig gondolhatta.” Három év múlva ennyit mondott a városi párttikár elvtárs.
A változás első délutánja
Kulcsszavak: február, augusztus, ismeretlen, hangtalan
Az állomásfőnök a peront figyeli, az üres sínbusz árnyékát az augusztusi hőségben. Néhány perccel korábban, amikor komótosan elnyomta az ebéd utáni első Superfiltert és a kávé mellé bevágott három jugoszláv négercsókot is, úgy tűnt, mintha a sínbusz székei között járna valaki. Az állomásfőnök nem látott semmit. Csupán érezte, hogy a sínbusz körül nincs rendben valami, s ha rendjén is találtatik minden, a világban egy aprósággal több a mozdulat.
Az állomásfőnök, Traian Pop, magas, de kövér. Ha soványabb, még a szép szál ember kategóriát gyarapítja, ha még kövérebb, hústoronynak tekintette volna bárki. Traian Pop hízni és fogyni sem tudott – bárki nézett rá, szinte azonnal valamiféle bizonytalan félelemérzet kerítette hatalmába. Nem valami vadállati, például vadállattól való rettegés volt ez, inkább csak sejtése annak: a perc hétköznapiságát valami mégiscsak elmozdítja. Elég volt az állomásfőnök rezdülő tokájára pillantani, hogy az abban moccanó bizonytalanság tovább hullámozzon, de már az óvatlan pillantgató lelkületében.
Az óvatlan pillantgató szerepét azon a délutánon az állomásfőnök játszotta el.
A sínbusz körül minden mozdulatlan. A gőzmozdonyok víztartályának tetején két kopott varjú üldögél. A kiskatona az állomás kijáratánál a kerítés szürke betonmintáit nézegeti. Annyira unatkozik, hogy rágyújtani is elfelejt, pedig sehol egy ember, egy éppen érkező vagy éppen távozó.
Traian Pop nézi a kiskatonát, a kijárat kiskapuján túl a gödröt, amit talán soha senki nem fog már betömni. Mert amikor beszakadt a néhány hónapja kiöntött parkolórész, az egyik súlyosabb betondarab ránehezült a gázcsőre, azóta sem mert hozzányúlnui senki. Néha szivárgás szisszenéseit is hallani vélik a környékbeliek. Pedig nem szivárog semmi.
Az állomással szembeni kocsma nyárikertjében Carmen, a pincérnő, aki egy fagyos februári reggelen érkezett Máramarosszigetről, mintha világéletében ezt csinálta volna, komótosan zargatja a legyeket. Mindezt az állomásfőnök nem láthatja, a kiskatona is csak sejtheti, de megnyalja a szája szélét. Aki ébren van, az egy jó hideg sörre gondol.
Az állomás mozdulatlan, a sínek fénylenek, virágok kábán az ágyások között. Délután két órakor nem is lehetne más az augusztusi nap, amikor Lovárc Petya megérkezik vadonatúj, kettéhajtható Pegas biciklijével. Petya azt hiszi, hogy a fagylaltárus még itt van, de a fagylaltos az egyórás vonattal már elutazott fontos családi ügyben, egy a környezete számára teljesen ismeretlen egyén társaságában. Az ismeretlen egyén és a fagylaltárús váltott jegyet aznap. Ötkor már többen lesznek. Gondolta az állomásfőnök.
Petya egészen lassan tett egy kört az állomás előtti tér város felőli oldalán. Annyira lassú volt a kölyök, hogy ettől még a szinte bóbiskoló kiskatona is felriadt. Meredten nézte Petyát, aki körözés közben csak a fagylaltos hűlt helyét sasolta.
Akkor ért vissza a második kiskatona. Az első beállt a kerítés mellé, komótosan rágyújtott. Az állomásfőnök elindult a kijárat felé. A második kiskatona vigyázba vágta magát. Az első mozdulatlanná dermedt, amíg Traian Pop szótlanul elhaladt előtte.
Az állomásfőnök Petyát nézte és fából készült gyermekkori rollerére gondolt.
Egy személyivel nem rendelkező állampolgár, név szerint: Lovárc Petya, ötödik osztályos, nyári vakációját töltő tanuló, gyanús lassúsággal körözött az állomástér város felőli részén, a két temesvári születésű, sorkatonai szolgálatát teljesítő határőr előtt.
A Hangtalan elhaladtának pillanatában az egyik kiskatona épp a földre dobott csikkre figyelt, a másik nadrágszíját igazgatta, az állomásfőnök pedig éppen tányérsapkája zsíros belsejét szemlélte.
Amikor felnéztek már mindhárman kész tények előtt álltak: a Hangtalan ott sötétlett vigyorogva, teljes századosi komorságával.
Minden éledezni látszott.
Az első kiskatona biciklire pattant és elindult a lassan köröző Petya felé, de sajnált ráripakodni és három kört tett meg szótlanul a kölyök mögött.
A világoszöld Pegas és a fekete Carpați kerékpár nem értett semmit az egészből.
Valaki, talán a kiskatona, elordította magát.
Petya elhúzta a csíkot.
A Hangtalan és az állomásfőnök visszament az épületbe. Lazíthattak a kiskatonák is.
Mindenki azt hitte, hogy nem történt semmi változás.
Szárnyas emberek
Kulcsszavak: szárnyak, lengyelek, párhuzamok
Azt gondolhatnánk, vannak idők, amikor a szárnyas emberek végre eltűnnek az égboltról, hogy szabadon járhatunk saját földszinti életünkben, mint szirtek fölött a sasok, vizek mélyén a gerinchúros és lábasfejű lények, vagy csak úgy, komótosan, mint a szavannák oroszlánja estebéd után.
De, ha január van, márpedig mindig január van év elején, a szárnyas emberek újra megjelennek. Nem, senki se gondolja azt, hogy angyalokról volna szó, mennybéli teremtményekről, akik üzenetet hordozva alászállnak. A szárnyas emberek nagyon is földi lények. Mégis milyenek? Elég, ha a hasonlatosság okán a szárnyas lengyel huszárokra gondolunk, akik János király idejében milyen bátran felmentették Bécset, hogy néhány évtized múltán a szép lengyel királyság kellőképpen darabokra szabdaltasson. A szárnyas embereknek ezért sincsen túl jó renoméja mostanság – mert elnézegetjük őket csatamezőn vagy csillagos égbolton, aztán, néhány évtized múltán, unokáink isszák meg a levét a nagyszép nézegetésnek.
Szóval, mire Csurila életidejéig ért a szárnyas emberek ideje, amikor a kettő ismét valamiféle párhuzamot vagy párhuzamost alkotott, szóval, addigra már senki sem emlékezett a szárnyas emberekre, s ha, véletlenül, mert óvatlan dédapja mégis elkotyogott valamit róluk, akkor is igyekezett az infót elfeledni. Így tehát nem meglepő, hogy a homályos huszadik századi hajnal januári ködfelhői közepette senki sem akarta észrevenni a szárnyas embereket.
Elsődleg azért, mert az emberek többsége hajnaltájt már alszik vagy az alkolhol mélyebb örvényeiben leledzik, s ha mégis ébren van és szinte józan, akkor vagy őrségben van vagy valakiben. Márpedig mindkét eset arra van, hogy tulajdonképpen befele figyeljünk, mert az igazi őr és az igaz szerető éppen a befele figyelés által tudja teljes lendülettel átadni magát feladatának, valami folyamatos és tettrekész megriadásban, öszverándulások sorozata által, mely a szeretőknél az öröm, őröknél az éberség okozmánya.
Csurila még gyermek volt, gyermekek között is növésre alacsony, elmére lassú, amikor dédapja, némi borok után, gondolva, hogy a gyermek úgysem jegyzi meg, mert mit is jegyezne meg a hintalovat és a karácsonyi gyertyákat leszámítva, egy ötéves gyermekember, egyszóval Csurila dédapja, aki a Kossuth-nótát bármikor fújta, a Kossuth-bankókból pedig kettőt is őrzött a lakodalmas fotográfia háta mögött, tehát Csurila dédapja a következőket mondta el a megszokott és elvárt sárkányos rege után a még pöttömködő dédunokának:
„Azt gondolhatnánk, vannak idők, amikor a repülő emberek végre eltűnnek az égboltról, hogy szabadon járhatunk saját földszinti életünkben, mint szirtek fölött a sasok, vizek mélyén a gerinchúros és lábasfejű lények, vagy csak úgy, komótosan, mint a szavannák oroszlánja estebéd után.
De a szárnyas embereket nem érdekli a lehetetlen, a lehetőség még annyira sem, mert ők nem a lehetőségben, mint az ember, nem is a lehetségesben, mint az angyalok, de valami egészen más folyóban fürdőznek napestig, mely széles folyónak csak annyi köze van felejtéshez, emlékezéshez, mint hódoknak a folyóhoz. Mert a hódok is a folyók pataknak neveztetett felsőbb részinél vernek tanyát előszeretettel, ahol már sík a vidék, de a víz lendülete, akárcsak az emlékezésé, még magával tudja ragadni a földi halandót.
A szárnyas emberek márpedig megjelennek. Kétszer is láttam őket. Először siheder koromban a libaúsztatónál, másodjára úgy tíz éve, a Bohn-téglagyár kéményei felett. Miért is vannak ők? Mindenkinek ez ötlik elméjébe, ha látja őket, pedig a kérdés hibás. A hiba pedig magában a kérdésben lakozik, a miértben. Mert tudd meg, ne aludj, vagy ha alszol, elmondom akkor is:
aki fentről jön, fentről látja a világot, aki a földön jár, a földet látja világnak. A szárnyas emberek pedig nem tartoznak a földhöz, mert fölötte lebegnek, nem tartoznak az éghez, mert föld felett lebegnek. Honnan jönnek, senki sem tudja, földet érni én sem láttam őket. Hallod? Vagy alszol már? Ez az ő szárnysuhogásuk.”
Téli rege
Kulcsszavak: határ, szabadság, nyikorgás, sebek
„Sokféle szabadság van, a hó szabadsága, az eső szabadsága, a vér és a jég szabadsága...” a felsorolás mindig félbeszakad. Csurila hatásszünetet tart, mély levegőt vesz, hogy aztán a szabadságnak még több változatát mondhassa el egyszuszra, de a levegő valahogy bennmarad, a temetőőr sokáig néz szótlanul maga elé, mintha gondolkodna, merengne, miközben a teste egyre inkább meggörbül, mint egy régi, rozsdás szeg. Aztán a görbülésnek, némaságnak nyoma vész, Csurila énekelni kezd:
„A gróf zsebébe nyúlva kiveszi pisztolyát,
lelövi a lánykát, s utána önmagát”
Csurila e dalt sohasem énekelte végig, egy-egy részletet dudorászott belőle, nem az éneklés volt a lényeg, hanem a hozzá fűzött magyarázat.
Csurilát nem zavarta, hogy a történet a tenger közelében indul, hogy inkább a dalmát partokra való, mint a Kaola, vagy a Kék-bánya partjára, ő biztosan tudta, hogy ez a dal a Csekonics grófokról szól, akik a fiatal gróf halála után még a csitói kastélyt is lebontották – nyoma se maradjon szomorúságnak. Csurila zavaros története sehogy sem akart egységes egésszé összeállni. Mindig csak a váratlan, korábban el nem mondott részletek tartották ébren az érdeklődést a Kettes előtt, ahova napszálltakor Csurila is menetrendszerűen megérkezett egy pohár sör vagy csak néhány pálinka erejéig. A kocsmába mindig magával hozta gázpalack-szállító szekerét, ami az egyensúly megtartása okán fontos kelléke lett hétköznapjainak.
Mert december eleje volt, a szekér nyikorgását már délután négy óra tájt meghallották a törzsvendégek, és rekedtes énekhang is kísérte:
„A gróf zsebébe nyúlva kiveszi pisztolyát,
lelövi a lánykát, s utána önmagát”.
A lassú nyikorgásból, az érdes hang darabosabb ritmusából a törzsvendégek rögtön értették, hogy Csurila, szokásától eltérően, már az állomásnál alaposan felöntött a garatra.
A döbbenet akkor állt be, amikor észrevették a gázpalack-szállítóban rázkódó gyermeket. A Kisdedet ábrázoló szépen festett, jól munkált faragványt. Az egyik oltár mellett álló szoborról törhette le.
A törzsvendégek felemelték a szekeret a Kisdeddel együtt, betámogatták Csurilát, és beültették a kályha melletti karosszékbe.
A Csapos hét korsót töltött ki gyors egymásutánban, hét vodkás-poharat penderített a piros színű műanyag tálcára és a kályha mellé vitte az egészet. Csak heten voltak a kocsmában. Az öt törzsvendég, Csurila és a Csapos.
Mire a Csapos a kályhához ért Csurila éppen mondani kezdte: Sokféle szabadság van...
A korsó felét kiitta, két szemöldök-rezdüléssel még egyet rendelt, s amíg a Csapos visszatért, lassú kortyokban szürcsölte a kezébe nyomott felest.
És újrakezdte, nem is hagyta abba:
„Sokféle szabadság van: a hó szabadsága, az eső szabadsága, a vér és a jég szabadsága... a megvert gyermek szabadsága, az elveszett gyermek szabadsága, a megölt gyermek, a megtalált gyermek szabadsága, a gyermek szabadsága, akit mindig is szerettek és sohasem felejtettek el...”
Csurila egyre csak mondta a lehetséges szabadság-formákat, hogy milyen a fiataloké, az öregeké, anyáké, apáké, férfiaké, asszonyoké, aztán rátért a magányosságra, az oroszlánéra, a fácánéra, a megsebzett halál boldogságára... s amikor itt tartott, az öt törzsvendég látni kezdte,
hogy egy gyermek egyedül indul el a Vágóhíd felől, kopott szánkóját maga után húzza, látszik, hogy fél, azért énekli halkan, hogy „a gróf zsebébe nyúlva kiveszi pisztolyát”, aztán a kenyeres bolt előtt a péklegények még jobban ráijesztenek, húzza a szánkót egyre görnyedtebben, egyre gyorsabban a homályló, sűrű, szinte féltenyérnyi hópelyhek között, aztán fényt lát a templomnál, belép az ajtón, és amikor kiegyenesítené hajlott, vékonyka hátát, a szeme előtt nincs más csak egy meztelen lábfej, szegekkel átverve, „utána önmagát”, és a gyermek már látja is, ahogy patakzani kezd a sebekből a vér, és a plébános, ahogy kinéz az ablakán csak egy szánkót lát, ahogy vágtázik egyedül a félhomályban, senki se húzza, csak a gróf „zsebébe nyúlva kiveszi pisztolyát”, és a plébános keresztet vet, vagy keresztet vetni is elfelejt, ahogy a Csapos is elfelejti újra tölteni a poharakat, mert ő nem lát ugyan semmit, de a történet fénye az öt törzsvendég arcáról mégis visszatükröződik.
Egyik sem szól semmit. Csak mélyen, szinte szégyenkezve hajtják le fejüket.
Mire kiegyenesednek, a szekér, a Kisded, Csurila sincs sehol. Karácsony után kerülnek elő mindhárman, addig nem tud róluk senki, csak a határőrök találnak nyomokat két hét után, hol a szerb, hol a román oldalon: egy szánkó csíkjait.
A kocsma is zárva tart karácsony utánig, amíg a verejtékben fürdő Csapos egy délelőttön meghallja, hogy a téglákkal rakott járdán gázpalack-szállító szekér nyikorog és valaki egészen szépen énekel, pedig a hangját nem is hallani.
Repülő temető
Kulcsszavak: temető, lovak, igazság
Sokfélék az emberek, az állatok is, jól tudta ezt Temetőőr Csurila. Például, amikor a halottas kocsit némi belső lendületek által sikeresen bevezérelte az árokba, rögtön látta, hogy az egyik ló, a fekete, lefele akart haladni az árokban, míg a másik, a fehér, mindegyre felfelé törekszik. De ebből Csurila, mert egyszerű és némiképp félkegyelmű temetőőr volt, nem vont le messzemenő következtetéseket, eszébe sem jutott, hogy a fehér ló a szellemet jelentené, a fekete pedig a testet, ő csak szemlélődött, a maga kapatos módján, nem jutott eszébe semmiféle klasszikus szerző, csak egyszerűen lerepült a bakról, egyenest a fekete ló hátára, aztán, véletlenül, vagy vele született ügyességből inkább, lecsúszott a ló oldalán, talpra szökkent, mintha mi se történt. Hogy mégis történt valami, az a Kántor számára mégis egyértelmű volt, hiszen a kocsi az árokban, a lovak kétfele húznak, Csurila pedig úgy káromkodik, hogy attól még a békésebb szentek is megrezdülnek odafenn.
„Csurila, Csurila, jobb, ha befogod, mert akkora pofont kapsz, hogy elrepülsz a temetővel együtt.” Mindezt halkan, mégis komor fenyegetéssel mondta a Kántor. Csurila abba is hagyta a le-, fel-, ki- és be- kezdetű szavak felsorolását. A lovakat megnyugtatta szépen, negyed óra alatt, de kihozta a kocsit a sáncból, az istálló elé vezette. Mely istálló lila kapujának látványa a lovakra mindig is nyugtatólag hatott, mintha püspöki személy palástjának két szárnya lebegett volna előttük. A Kántor is látta, hogy a békesség helyreállt, folytatta útját a város felé.
De a Kántor sem volt mindentudó. Nem sejtette, hogy a repülő temető képe olyan élénken rögzül majd Csurila elméjében, ahogy az épeszű embertől el nem várható. Csurila elkezdte hangoztatni, hogy a temető elrepül, halottakkal, hantokkal, obeliszkekkel és fejfákkal együtt, ha a fehér meg a fekete lovat nem etetik parázzsal, ha a biciklik hátsó kerekét meg nem patkolják, ha a templom tetejére nem helyeznek fejfát a kereszt helyett, ha nem lesz úgy semmi, ahogy régen, ahogy eddig volt.
Senki sem csodálkozott Csurila beszédén, hiszen mindig is összevissza beszélt. Hol ezt, hol azt mondta, sutyorgott valamit, aztán éppen az ellenkezőjét másnap. Mégis, két hét elteltén többen felfigyeltek arra, hogy a repülő temető amolyan vesszőparipája lett az őrnek, amit, Mariska néni szavaival élve, „az Istenért sem akart elfelejteni”. Csurila és a Fennvaló egy mondatban? Erre már a hitbéli kérdésekkel ritkán se törődők is felkapták a fejüket a Kettes asztalainál, de még a papok is a gyóntatószékben.
Az ortodox felkapta ugyan, aztán legyintett. A katolikus is, de nem hagyhatta annyiban a dolgot. Mert Csurila az ő, mindegyre kóborló, báránya. Elővette a régi könyveket, vajon a repülő temetőkről mit találni a breviáriumokban, herbáriumokban és szakácskönyvekben, mert a Biblia mellett e három könyvtípus érdekelte igazán a papot. Ezen kívül csak a padlásra rejtett Tolnai Világlapja évfolyamokat lapozgatta néha, és a Mindenes gyűjteményt, amit majd két évszázada hozott magával az egyik sváb telepes világot járt rokona.
Latolgatta, mit is mondjon, ha a Holdig emelkedhetett az ember, miért ne emelkedhetne fel egy egész temető? Jobbnak látta inkább szótlannak maradni. Csakhogy a hívek gyónás alkalmával (szószátyárságuk nem ismert e témában határt) mindegyre a repülésről beszéltek: hogy az bűn-e? Ülhetnek-e repülőre? Vagy csak helipokterre? Fordult farkas az a Berci?[1] Igaz hogy a Holdon[2] boszorkákkal háltak?
Mi volt mit tenni. Elmondta az igazságot. Némán hallgatták a hívek, szótlanul tértek haza. Némán ültek le a vasárnapi ebédhez. Először Hilbert, a fizikatanár látott neki a káromkodásnak, az ebéd előtti kisüsti után, mert neki ne mondják, hogy már 700, meg 2700 éve is voltak repülő tárgyak, gázzal töltött galambok, mert mi köze a Szentléleknek és a galambnak a gázhoz? Aztán Jóska bácsi, a történelem tanára a levesbe csapta a kanalat, hogy neki a középkort ne magyarázzák, Roger Bacon nem létezett, csak Francis Bacon, az se hétszáz, csak négyszáz éve. A rántott húsnál Mariska néni sem bírta tovább: neki nem mondja senki, jól tudja, hogy az űrrakéta őrdögtől való, mert őrdögtől való az egész Ámerika a farmerjével, meg a ruszkik is, persze.
A pap pedig örült, hogy az igazságról, amit vasárnap, óvatlanul, a temető kapcsán mégiscsak kikotyogott: senki sem locsogott. A repülésről a mise után már Csurila sem beszélt soha többet.
A böllér neve
Kulcsszavak: Otter, disznó, október
Mi szükségeltetik egy disznó levágásához? Ezt még Csurila is fújja. A település nem véletlenül avanzsált mezővárossá annak idején. Mert itt nem csak a munkásosztály élharcosai és lumpenjei élnek már évszázadok óta, de a dolgos paraszti nép is, kinek egy részét oly lendülettel vitte továbbtanulni a Bărăgan pusztáira a kommunista világrend, hogy a rendezettség és fegyelmezettség, no meg a végrehajtási sebesség e mintapéldáját azóta sem tudta elérni senki. Megközelíteni is csak nagy ritkán az Otter cipőket gyártó részlegnek sikerült. Mely cipőgyári részlegen dolgozott többek között Karcsi bá a Futok negyedből, Romică bácsi a Vágóhíd negyedből, és ugyanitt tevékenykedett a Böllér is, akit mindenki csak Böllérnek szólított. Pedig volt neki rendes becsületes neve, de azt nem tudta még az Igazgató úr sem.
Hogy hol lakik, azt mindenki. Ha valaki elindult a sarki Nagygyógyszertártól a Tűzoltótorony felé, és túlhaladt az első útkereszteződésen, már érezhette a Böllér jelenlétét.
Nem mintha átható vérszag, netán trágyabűz lebegte volna körbe portája környékét. A történetek miatt, amelyek mindegyre ott lebegtek a Böllér feje körül. A történetekről pedig tudni kell, ha egyszer fogják magukat, lehet az akármilyen jól kiégetett Bohn-téglából rakva, mégiscsak beeszik magukat a ház falába, meghajlítják a kerítés kovácsoltvas lándzsáit, vagy éppen csak annyi a következményük, hogy a fél évszázada elültetett diófa, minden vihar vagy emberi erő bevetése nélkül, egyszer csak kifordul gyökerestől, mint valami kiszáradt muskátli az ablak peremén – száradását, kifordulását semmi sem magyarázza, hát még, ha diófáról lett légyen szó, mely diófáknak, fél évszázad után egyáltalán nem szokásuk kifordulni a földből, ráadásul gyökerestül.
A Böllér feje körül pedig ott lebegtek a történetek, hogy a perjámosi disznóhizlaldát miért is hagyta ott fiatalkorában, hogy a temesvári mészárszékben, milyen egetverő balhéba keveredett, hogy annak csak a tisztelt kliens nyaka köré csavarodó májashurka a megmondhatója, hogy a lugosi szüreti bálban, mint csapta le két mozdulatból egy jólkifent bárddal a tinó fejét, s hogy a szegény állat, mint remegett még hosszú perceken át, a saját lábán, de immáron fejetlenül, mint valami félresikerült politikai szónoklat, amit aztán két év múlva maga a Böllér próbált elmondani a grabáci termelő szövetkezet megalakulásakor, melynek következtében... és a történetek sora, még hosszan folyatódhatna, ha a többtucat válogatott és ízes adomának nem igyekezett volna megálljt parancsolni maga a Böllér, aki, mit volt mit tenni: nősülni próbált.
Először Gréte gyógyszerész kisasszonyt környékezte meg, majd a Sánta Mária pincérnőit, este kilenc után egy egész nyáron át, hogy aztán mindezen kísérleteket is feladva, agglegénynek és önkéntes tűzoltónak álljon, mely foglalatosságokat azzal tetézte, hogy otthagyta a főutcai húsüzletet, és beállt segédmunkásnak a cipőgyárba. A mészárosok hajdani mesterének Kreuz bácsinak a temetésére még csak elment, aztán hosszú évekig nem hallott róla új történetet senki.
Csakhogy az emberi állat fölött nagy úr a kényszer. Egy szép napon nem bírt magával, és a libái, tyúkjai mellé mégiscsak vásárolt egy disznót, szép, harminckilós, derűs malacot, hogy abból a Téli Ünnepekre legyen neki arravaló, száznegyven-százhetven kilós disznaja, vékony zsírréteggel, pompás tokaaljával, ahogy az hajdanvolt mészárostól húsz év kihagyás után is elvárható.
A disznóvásárnak gyorsan híre ment. Kifényezte a hurkatöltőt, megélezte a régi késeket. Járt házról házra. Az Igazgató Úrtól kezdve, egészen az ortodox papig, mindenki őt hívta, mert szúrni, vágni, feldarabolni, svábosan csigára húzni, vagy szalmában perzselni – senki jobban. Levágta az első saját disznót, a másodikat, a harmadik száz fölött járt október elején. Ilyenkor már odafigyelt, hogy a kukoricát megint árpával keverje, mint malackorban, aztán kétnaponként jöhetett a napraforgódara borsóval, saját vegyítésben, néha a konyhai mosléknakvalóval elkeverve. Már beszélte a részleteket Romică bácsival, Karcsi bával, mert több mint három ember nem kell egy vágáshoz.
Akkor szólt Karcsi bá, lenne még egy disznó. Hajnalban kell jönni, nincs lejelentve, szóval november első hetében, szombat hajnalban, hogy a gyárba is beérjen mindenki.
Hajnali háromkor a kapu reteszét kívülről a rács fölött átnyúlva helyére illesztette, de a szokásosnál erélyesebben. A disznó fehorkant, a vén macska nyivákolt, a kakas is rikkantott egyet. A Böllér e furcsa jelekre előkotorta a rozsdás kulcsot, bezárta a kiskaput, a kulcsot pedig belülről a szegre akasztotta.
A Tűzoltótorony utáni kereszteződésnél ekkor tűnt fel Sanyesz, a részeg ünnepelt, aki fél éve dolgozott már a Böllér keze alatt az Otter-részlegen – ügyetlenül, sikertelen érettségi után; és a két cimbora, Radu meg a Másik.
A Böllér disznajának száját a Másik kötözte össze, Radu a disznóra esett, az bordán is taposta. Sanyesz ötödjére tudta csak leszúrni. Ahogy nyomták át a kiskapu felett, a disznó fennakadt a díszlándzsákon, a bele is kifordult. A kapukulcsot akkor vették észre, amikor a targoncát próbálták átemelni.
A Böllért délután kisebb csődület fogadta. Pusmogva nézték a vérrel, béldarabokkal díszített kaput. Disznót nem vágott, nem tartott azután. Két év múlva kapott útlevelet. A nevét azóta sem tudja senki. Talán sváb volt, biztos katolikus, mondta a pap egy lakodalom végén, valami októberi hajnalpír határán.
Sas a gyár felett
Kulcsszavak: alkímia, sas, gomb, szeptember
Amire Csurila nem számít, arra néha még a borbélyok se. Mert nem csak az emberek tudnak vagy akarnak szabadok lenni, de a gombok is. Ilyen gomb volt az a tiszti aranygomb, ami 1769-ben szakadt le a hatzfeldi katolikus templom melletti téren.
Armin von Niederungen fáradtságtól nehezülve, egy sváb parasztszekérnek nekitámaszodván, némi borital hatására is – hagyta, hogy ruházata a szekér széles kerekétől megmocskolódjék és tiszti gombjainak legfelső darabja, melyen kétfejű sasmadár tárta ki arany szárnyait, egyszóval a családi ereklye már-már földre hulljon. De a részegeskedő határőrtisztek öltözék-kiegészítő díszeinek is megvan a maguk sorsa. Különösen, ha ilyen szép arany gombozatról van szó.
Mely arany gombozatot az utolsó nagybecskereki alkimista változtatta át málló agyagból. A madár eredetileg, természetesen, nem volt más, mint egy porából feltámadó féniksmadár. A halál közeledtét jó előre megérezvén, az alkimista minden értékes könyvet felküldött Bécsbe, hogy ott régi ismerőse, Andreas von Niederungen lehetőleg jó pénzért eladja, mely tevékenységért az alkimista, ki a szép summát boritallá változtatta a becskereki kocsmákban, féltett kincsét, az aranygombot egy ládikába helyezte, annak tetejére borítékot erősített és ajándékforma: postáztatta Bécsbe.
A borítékban az átváltoztatás és visszaváltoztatás módját leírta, hivatkozva többek között Kolozsvári Cementes János ezirányú észrevételeire. A boríték elveszett, a gomb jelentősége homályba borult, s hogy mégis történjen vele valami: Andreas von Niederungen azt ládikával együtt unokájának, Armin von Niederungennek ajándékozta, ki azonban a mindenféle bánsági határőrezredeknél a boritalt igen megkedvelte, a gombot elvesztette – a fentebb leírt körülmények között.
A misztikához nem sokat értő utód, még a gomb baljósalatú elvesztése előtt, hogy a császárnő iránti hűségét ezzel is bizonyítsa, a fénikset kétfejű birodalmi sassá kopácsoltatta át. A jobb sorsra érdemes gomb két sasfeje hiába villogtatta ádázul arany pillantását, hogy: aj, a parasztszekérből kiálló szög a ruhára, gombra egyaránt veszélyes. Armin von Niederungen hagyta a gombot némi posztódarabkával egyetemben elindulni a szabadság rögös, Hatzfeld környékén igencsak mocsaras útján.
A gomb azonban bölcsebbnek bizonyult katonásan részeges tulajdonosánál. Megkapaszkodott jó erősen a vele együtt külön utakra tért posztódarabkában, a posztó a szegben, a szeg a szekérben, a szekér a sárban. Aztán a hatzfeldi sár gyorsan száradni kezdett az augusztus hevében. A szekeret csak szeptember elején mozdították el négy termetes ökör és két bányaló segítségével.
Mint került oda, a sík vidék közepébe, két megtermett és félvak bányaló – rejtély, de írjuk nyugodtan a gomb számlájára, mert a rejtélygyártást a gomb igencsak felvirágoztatta.
Mindazon történetek, melyeket a markotányosnőktől a templomszolgákig terjesztettek a környéken a népek, ha nem is igaznak, de hihetőnek bizonyultak az idők folyamán – el is hitte őket mindenki Torontál megyében.
A gomb a történeteket csak elindította, valahogy úgy, ahogy tűzoltók szokták a tömlőt, aztán, hogy az a történet meddig ér el, hány lángoló homlok tüzét csillapítja – nem érdekelte már.
A szekér elindult, a gomb vele, a Csekonics uradalomnál le is esett a szekérről, a posztódarabot végleg magára hagyván.
Munkálkodása nem szünetelt, a Csekonicsok további felemelkedését jótékonyan befolyásolta. Ezért kaptak ismét szebbnél szebb uradalmakat, s hogy a lovak újra előtérbe kerüljenek, úgy mozgatta a szerencse éppen rábízott küllőit, hogy a kerekek, a hétköznapiak, meg a lovashintók kerekei is, lendületesebben forogjanak. Nem véletlen tehát: 1859-ben a Csekonicsok, báró Pejacsevics Péterrel társulva, vasútépítési engedélyhez jutottak, hogy az élet felgyorsuljon és szebb legyen.
Páratlan dolgok történtek, páratlan években, mint amilyen az 1879-es év is volt, mely évnek tavaszán a császár és király, csak azért ugrott le a vonatról a zsombolyai vasútállomáson, hogy a Csekonicsokkal kezet rázhasson. A gomb mindeközben ott pihent a Csekonicsok csitói kastélyának központi lépcseje mellett, mindaddig, amíg a grófok, idők kegyetlen változtával annak lerombolása mellett döntöttek, hogy az élet, ha már szép nem lehet, egyszerű maradjon.
Adok én nektek egyszerűséget, gondolta a gomb, és miért ne: sokszorosítani kezdte önmagát. Így jelent meg a gyár, mert Schnur József a zsombolyai Gomb- és Szarugyár leendő tulajdonosa a kastély környékén bóklászva az aranygombra rálelt, és mindaddig mellényzsebében hordta, míg az adósságok a gyártetőre vitték.
Öngyilkolási vágya nem teljesült be, ám az aranygomb elgurult a nagy dulakodásban. Odalett Schnur József maradék szerencséje.
A gyár, ha akadozva, fejlődött mégis szépen. Száz évvel azután, hogy Ferencz Jóska leugrott a vonatról, már gombmodellek százait hozták napvilágra, pompás színkavalkádban. Ki tudja, talán még a kínai piacra is betörnek, ha a gyári öltöző őre a gombot meg nem találja a tetőn és el nem tűnik vele, Ács Jóska gyári munkás jugoszláv pulóverével együtt...
Ugyanolyan váratlanul, ahogy Armin von Niederungen idején gyors burjánzásnak indult, ott, az 1979-es esztendőben, a gomb gyártotta rejtélyek sora abbamaradni látszik. Tán Kevács Piri nézte egyszer meredt szemekkel, hogy kétfejű madár lebeg a gombgyár szikár tömbjei felett.
Ha tényleg látta, elmondani ő sem akarta már.
A Flórián-szobor alatti úton
már jelzőlámpa sincs
Kulcsszavak: tűz, alagút, szobor, drágakő
Ha bárki kérdezné, hol a határa és meddig terjed egy város – Csurila azonnal rávágná: „Pontosan a közepéig.” Márpedig Csurila pontosan ismeri a tér és az idő fogalmát. Ha nem is az elvont gondolkodás eredményeként, de tapasztalatból, ahogy ez arravaló temetőőrhöz illik.
A Flórián-szoborról ritkán nyilatkozik, ül az árnyékban, szemben a szoborral, a főút melletti sétány egyik fája alatt, mert augusztus van és negyven fok. Ilyenkor a temetőőr elméleteket gyárt, nem válaszokat.
Ha valaki tudni szeretné, mi a helyzet a Flórián-szoborral, jobban teszi, ha a borbélyokhoz fordul, mert a borbélyok mindent tudnak, ha nem most: hamarosan.
Amit Feri borbély tud: A szobor alatt kezdődött az alagút, ami a grófi kastélynál ért véget. Nagyrészt beomlott a második háború idején, amikor, talán ′43 tavaszán, kisebb földrengés rázta meg a vidéket.
Amit Nelu borbély tud: A szobor néha, éjszaka, oldalra dől, a talapzata is olyan, hogy lehetséges, a svábok onnan jöttek elő a földből, mert a föld felszínén nem jöhettek a mocsárláz miatt. Amikor megérkeztek, az iskola és a templom már állt. Senki sem tudja, ki volt az építő.
Ha a borbélyok nem adnak kielégítő választ még mindig ott a tanácselnök és a részeges tűzoltó:
Amit a tanácselnök tud (mondja egy hónap múlva Feri borbély): Volt nekem egy részeges tűzoltóm, aki mindig elsőnek érkezett a tűzesetekhez, néha már gyanús volt. Pedig ott ült a nyárikertben, délutántól már – egyszer csak felugrott, este fél kilenckor, legutóbb, biciklire pattant, és meg sem állt a helyszínig. Az autó csak tíz perccel később érkezett, ő már fél tucat szomszéddal öntötte a vödör vizeket a fáskamrára. Honnan tudta, nem mondta el, egészen tavaly őszig, amikor Horst lakodalmán annyira berúgott, hogy elárulta: van egy sárgás drágakő a Flórián szobor alatt, olyan, mint egy díszesebb Bohn-tégla, az mondja meg neki, mikor, hol van tűz. A szobor talapzatán elhelyezett ajtón beraktam a fejemet, elővettem a szovjet zseblámpát, bevilágítottam, de nincs ott drágakő, még egy Bohn-tégla sem.
Amit a tűzoltó eldadog (mondja egy hónap múlva Nelu borbély): Én még legény voltam, amikor láttam a fényt kiszivárogni a talapzat kisajtaján. Vékony gyerek voltam, bemásztam az ajtón, leereszkedtem. Ott volt az a nagy tégla. Félrehúztam. Ott volt az alagút, tovább másztam. Egyszer csak egy barlangban találtam magamat. A barlang közepén ült egy öregember, a feje fölött valami fény sugárzott. Azt mondta nekem az a nagyon öreg ember: Ha van város, márpediglen ez már egy város, ha nincs is annyi lakosa, jó tudni, hol a közepe. A közepe pediglen ott van, ahol mi most állunk. Mert a városban nem a szélessége a lényeg. Kit se érdekel, hogy van-e benne karcoló, mint Amerikában. Az a fontos, hogy a felhők néha összegyűljenek fölötte, érted-e, Janika. Mert, ha felhő van, eső is lesz, ha eső van, termés is lesz, ha szárazság, vetés is lesz. Mert, aki szárazságban vet, esőben arat, aki pedig esőben vet, szárazságban arat. Csak a sárkány ne kezdjen tüzet fújni a temető felől.
Amit Csurila elárul: Énnekem az a véleményem: nemigen lehet nekem véleményem. Mert a sötétség is hozhat sötétséget meg a fény is hozhat fényességet. Mert láttam én már papon varjút, amikor tavaly ősszel rászállt a katolikusra és három hónap múlva az ortodoxra is. Mert csak a varjú olyan bolond, hogy még a vallását sem tudja. De a Flórián-szoborral egészen más a szituáció. Mert láttam én azt reggel, este, éjszaka is láttam: és nem mozdult még kirvájkor sem. Pedig a templombúcsú olya szép, amikor vonulnak a sok szép népi ruhában... Olyan szép a nép, meg a sok fehérnép, én olya szépet egy évben csak egyszer látok, és pontosan akkor, de a szobor csak nem mozdul. Az alagút pedig a temetőtől volt a templomig, de még a szerbek omlasztották be, nehogy az ellenállók menekülni tudjanak. Mert a svábok nagyon ellenállók voltak még akkoriban, na meg egy kicsit a magyarok is. A Sárkánnyal meg igencsak az van, hogy amikor a nagyapám volt az őr, akkor fél méterrel feljebb emelte az egészet, hogy a víz ne öntse el. Az egészet, igen, a keresztekkel meg a porlelkekkel együtt. De úgy ám.
*
Egyszer egy temesvári újságíró elvtárs meg akart írni a Flóriánról mindent, még a jelzőlámpákat is. De félbehagyta az egészet, mert csak a város közepéig ért el. A Sánta Máriáig egész pontosan.
Szabadságkabát
Kulcsszavak: bútorfájdalom, dzseki, Rummenigge
„Ha azt hinnénk: van szabadság, az a kabáttal kezdődik és a fakabátnál ér véget. Egy erdő tanított erre” – mondhatta volna Oli, teljes nevén Olivééér.
Más néven „Olivér, a nyurga”, ahogy a kutya, „Olivér, a lassú”, ahogy a macska nevezte, „Olivér, csupavééér”, ahogy a gyerekek szólongatták, ha a Vágóhíd felől jövet végigment a Diel utcán, hogy a Főúton megvegye a fél kenyeret, amire pénzt adott neki az anyja. „Olivér, az esélytelen” – így nevezték egymás közt a kerékpárok, mármint a Pegas, a Carpați és az a néhány Möve, mely a kerékpárok között a női princípiumot volt hivatott képviselni.
Milyen dolog, hogy valaki gyalog indul kenyérért, amikor az több mint ötszáz méter megtételét felétetelezi?
Az igaz ember biciklivel jár, sőt: úgy jár csak igazán, amíg nem törik kerékbe, nem szúrják át a belsőjét, a végső kormánygörbülés nem huppantja át a túlvilágra, ahol minden drótszamarak és pedálozók védőszentje fogadja: glóriával és láthatósági mellénnyel.
Ez utóbbi találmányt a bringások még nem használták Olivér gyerekkorában.
Nem használták Olivér csecsemőkorában, vagy amikor két éves lett és nyomtalanul eltűnt az árvaházból, hogy aztán a kocsma melletti gazban találjon rá Mariska néni, aki örökbe fogadta.
Mariska néniről tudni kell, hogy 84 évesen húzta végig utoljára a városon gázpalackos kocsiját, ami, ellentétben Csurila kocsijával, halk volt, mint az olajos hal.
Mariska néni, mint frissen férjezett özvegy (Jóska böllér újdonsült neje), aki első férjét 14 hónapja kísérte a temetőbe, a temetőbe, ahol holtrészegen találták meg egy novemberi hajnalon, egyszóval vágóhídi Mariska néni, akit már akkor így neveztek, pedig alig múlt; jól tudta: ha a férfit nem szeded ki az árokból délután, legkésőbb éjfélig, az egy szép napon, vagy éjjelen ott marad örökre.
Nem azért, mert felvágják a sörpocakját, kalapáccsal, csákánnyal, törött kriglivel lékelik a fejét - inkább csak a nedves széna miatt, amikor a lovak közé fekszik, az a veszélyes – vagy, ha kétévesen a kocsma körül lófrál.
Olivér kamaszkorában hiába kapott pénzt, nem használta, a kenyeret nem ette, lovat, kerékpárt meg nem ült. Semmilyen lett.
A nyelveket keverte, nem tudta mit akar. Addig, amíg az einreisen divatba nem jött. Olivééér először tutajt ácsolt, hogy a Kaola árkán, aztán a Dunán felfele haladva meg ne álljon Bécsig, Münchenig, Berlinig, ahol akkoriban a szabadság lakott.
Csakhogy Olivér német származását nehéz volt bizonyítani, keresztelése elmaradt. Pedig egyszer így kiáltott: „Flórián segíts!”, amikor betévedt a templomba és látta, hogy egy szinte meztelen, néma ember bokájából ömlik a vér...
Fejébe vette, hogy a német bőrdzseki még segíthet rajta. Mert abban majd mindenki németnek hiszi: Belgrádtól Berlinig.
Leérettségizett, jó szaki lett (mester soha!) a bőrdzsekit már ő is elfeledte, mindenki úgy hívta: Lüke Olivér.
A Nyugatra települt rokonok, akkor küldtek csomagot Olivérnek. Csokoládé, távirányítós rendőrautó, teniszütő két labdával, egy pár 38-as szandál, két kiló kávé, egy Karl-Heinz Rummenigge plakát (ahol a csatár a cipője hegyét bámulja, mert akkor éppen onnan pattant a gól). Történt mindez karácsony előtt, és három hónappal Olivér 24. születésnapja után. A csomag alján a bőrdzsekivel. (Világosbarna, mandzsettával, cipzárokkal, gombokkal, sportos szabással, hátán rejtélyes, német nyelvű felirattal, mely szerint: „Kutyák elszállítását vállalom!”)
Merészen lépegetve jutott az állomásig, minden igazolvány nélkül. A határőrök nem igazoltatták, Temesvárig eljutott, egyre távolabb a szerb határtól. A nagyszebeni német társulatnál megnézte a román komédiaíró Theodor Mazilu Bútorfájdalom című vígjátékát, a túl élethű párttitkártól berezelve jegyet váltott Konstancára, de berúgott a színházi portással, aki egy szál ingben vonatra rakta, Temesvár felé.
Olivér tíz év múlva jutott el Berlinbe, az adósok börtönébe. Bőrdzseki és keresztelés nélkül akasztotta fel magát.
Amit a harcsa nem lát
Kulcsszavak: elvtárs, ponty, káderlap, harcsa
Az emberek végül elhiszik: a határok nem mozdulnak, nem is mozdultak el soha, ilyenek voltak azok mindig, itt húzódott a töltés, itt rozsdázott a szögesdrót, itt épült meg az idők kezdetén a jugoszlávoktól óvó bunker, itt haladt el a sínbusz minden időben.
A város? A város pedig itt terpeszkedett örök idők óta, a maga mohó léhaságában, értelmetlenül egyenes utcáival, többé-kevésbé aszfaltos utakkal, járdákkal.
Pedig azelőtt macskakő pikkelyezte be az utakat és ha zuhogni kezdett őszidőn, vagy csak a nagy hőséget váltotta gyors zápor, a fegyelmezett köveken végigcsorduló víz mutatta mégis a kővé dermedő anyag pikkelyes jellegét. Mert éppen a macskakő, ez az igazi, átírt nevű dermedtség (a szürkés halkő) mutatja: az egész golyóbis nem egyéb mint űrben úszó, hatalmas gömbhal; pikkelyeihez élősködők, porló humusz, élveteg emberek tapadnak, fákkal, folyókkal, tavakkal, az ősi gömbhal kopoltyús, néha szokatlanul hosszúra nyúlt változataival együtt.
De miközben a hatalmas gömbhal csak úszik saját célja felé, mit tesz Biringer elvtárs? Felvállalja sorsát, és a szerzetesi magány cellájából kilép a kimondás prófétai erővel lángoló tüzes napokorngja alá?!! Vagy ismét csak az következik, ami évek óta változatlan mozdulatsorok eredményeként most is várható?
Jól ismerjük Biringer elvtársat és az ő fenemód kispolgári szokásait, amelyekhez nagypolgári, értsd: burzsoá szokások is ragadnak. Miért is lenne egyébként Biringer elvtárs párttitkár a téglagyárban, ha nem volna szüksége, öreg napjai közeldtén valamiféle védelemre. Márpedig Biringer elvtárs (aki csak névrokona portás Biringernek), ezt gondolja a Pártról, hogy valamiféle védelmi rendszer.
Pedig a Párt nem védelmi rendszer, de sarló, kalapács és páncélököl, légkalapács, izzó kemence, és egész ritkán még horog is, hogy az ilyen apró, csúszómászó féregből csak néhány éve szinte hallá nemesült lény is fennakadjon rajta, mint amilyen Biringer elvtárs.
Biringer elvtárs halszemétől (mert az alávaló csakis eddig jutott az egyedfejlődés rögös útjain, mocsárrá silányuló vízi ösvényein, hogy halszeme legyen), az ő szürkés halszemétől retteg többszáz, jobb sorsra érdemes, kopoltyú nélkül sínylődő lény.
Biringer elvtárs halszeme tesz bennünket valamelyest megértővé, egyébként teljesen ellenszenves emberi mivolta iránt. Lehetett volna becsületes paraszt, hulló hüllő, ebugatta ebihal, egyszerű téglagyári munkás, de nem, Biringer elvtárs különutas politikát folytat, különösen nyáron, és e különutas elhajló jellemvonása éppen tetten érhető most is, ahogy kerékpárját az őrbódé északi falának támasztja, cigarettát ad Spatula bácsinak, még hideg, kulacsban tárolt pálinkával kínálja, sört se ad hozzá, nem is gondol Spatula bácsi negyedóra múlva már feszült türelmetlenséggé szilánkosodó szomjúságával, csak leitatja, lekenyerezi, mint valami levelibékát.
Ilyen ez a Biringer elvtárs, de mi látjuk a káderlapját. Látjuk mi a káderlapját, ahogy apró fekete foltok, betűkké sűrűsödő, mondatokká száradó, partra vetett ikrák lepik el. Halljuk már a kerékpár nyikorgásából, mi is történt reggel és délelőtt vele, halljuk még a tegnapi estéjét is: hánykor feküdt, megint egyedül hált-e, vagy Rozi tánti, a könyvelő ismét megkegyelmezett neki, és a valóság síkosabb, de nem feltétlenül eszményi szépségű és illatú tájaira vezette ezt a vezeklő vezért, ahogy önmagát szokta szólítani horgászás közben...
Biringer elvtárs csak horgász. Azért hagyjuk, hogy fogjon bármit is, mert érdekeink így kívánják. Mindent megteszünk, hogy a határok ne módosuljanak, és elkerüljük a lecsapolást. Ezért tűrjük, hogy Biringer elvtárs javában épülő villája mellől minden hulladék a Kék Bányában landoljon, a régi ház tégláitól, a cserepeken át a régi használati tárgyakig.
Mert jól tudjuk: a határok módosulnak, nem úgy, ahogy az emberek hiszik, de fentről lefelé. Vízszint szempontjából nekünk még mindig a Szerb-Horvát-Szlovén királyság a legszebb korszak. A tó szépen mélyül, határvonala – lefelé – kiszélesedik. Jogainkat évekig senki sem sérti, Biringer nagyapját leszámítva, aki karbittal érkezik több alkalommal is. Veszteségeink jelentősek minden esetben.
Az elmúlt három évtizedben egymást érik a betelepülők újabb hullámai. Az újonnan érkezettek második hulláma annyira népes volt, hogy azt már majdnem szóvá is tettük. Pedig a beszéd nem kenyerünk. Ha túl sok a strandoló: felébresztjük az öreg harcsát. Tavaly Biringer elvtársat is megijesztette. „Bizisten emberfeje van” – ezt motyogta Biringer elvtárs, amíg Spatula bácsi visszaért a pálinkával.
Pontyok vagyunk. Fegyelmezettek. Mindent hallunk, amit a harcsa nem lát.
Az a fekete csík
Kulcsszavak: legelő, csík, felejtés, Superfilter
Kilépni az ajtón olyan, mint túljutni a határvonalon. Ezt gondolják az emberek.
Mást gondol Piri, a libalegeltető. Egészen mást gondolna Géza gúnár, kinek gágogását ismerik többen is. Egészen mást gazdája, Martin. Martin a cipőgyárban dolgozik. Ha valaki cipőgyárban dolgozik, az jól tudja, milyen fontos a kilépés, a belépés, hogy ne maradjanak elvarratlan szálak, ami elkezdődött fejeződjön be – és lehetőleg: felejtődjön is el.
Pedig a felejtés nem az emberek, a gúnárok kiváltsága. Egy igazi gúnár egy héttel a születése után azt is elfelejti, hogy világra jött. Elfelejti, hogy gágogása mennyire fontos, mekkora kiváltság.
Mielőtt a biológusok érvekkel hozakodnának elő, jelzem: mindez csakis az egyébként csendes, már-már némakacsába hajlón megfontolt hatzfeldi libák gúnárjaira érvényes, közülük is csak a hátrányos helyzetűekre, akik kénytelenek megelégedni a Kaola keskeny tükrével, békaszegény vizével, olykor kellemetlen, szennyvíz- és termállillat kettőséből formált, egyedi bűzével.
Olyan gúnárokról beszélünk, akiket megnyomorított a rendszer, akik az utca végénél, az első saroknál tovább, a kútkáván túlra nem merészkedtek egyedül legmerészebb álmaikban sem. Akik nagyon pontosan tudták, és ezt egyszerűen képtelenek voltak elfelejteni, hogy a Vágóhíd-negyed melletti libalegelő nem létezik! Nem létezik, nem létezett soha. Mert a nem-létező jobban fáj a létezőnél. A képzelt nádas mélyebb áramlatok peremén susog.
Mindezt tudhatta volna bármely gúnár, ha emlékezhetett volna önmagára. De nem. És mást sem tárolt memóriájuk. Egyszerűen fogalmuk sem volt vadludakról, fácánokról, még a gyöngytyúkokat is valami bábjáték szürkére pöttyözött szereplőinek hitték.
Martinnal más a helyzet. Télen szőrmekucsmát hord, nyáron pedig vedreket a sarki kútról. A talajvíz minden szomszédnál beszivárog. Csak Martin pincéje és kútja marad szárazon egész júliusban. A csapvizet mégsem lehet libákra pazarolni.
Martin tizenkét libát vásárolt egy grabáci paraszttól, akivel aznap reggel ismerkedett meg a piacon. Ott, ahol nyaranta néha még üveges sört is szerzett magának, néhány gyorsan kiürített krigli után.
A gyorsaságon múlt. Martin összeszedte bátorságát, és lazán, mintha csak a párttikár fia volna, belépett a jugó árusoknak elkerített részre, hogy megvegye álmai netovábbját: a csomag Superfiltert. A legjobb jugoszláv cigit, ami már szinte Kent.
Martin annyi bátorságot gyűjtött, hogy az első vígan elpöfékelt Superfilter után megcsapta a napenergia, elkábult és bódulatában már csak a taligára emlékezett és arra a zizegő fehérségre. A fehérségre, melynek semmi köze Kristine alsóneműjéhez.
A tizenkét gágogás alig fér az üres disznóólban. Látja a bajt Martin. Három hónapja látja. Látja a szomszéd a libákat. Mi lesz veled, Martin?
Martin szakmunkás, szótlan. Nem pofázós. 10 osztály a háta mögött. Fújja az összes reál tantárgy képleteit. Faliújságra is kiírták, mennyire okos. De ettől Kristine nem hatódik, a libák is csak szomjan halnak.
Martin rossz szálat fűz a gépbe, nem gyújt rá egész nap, aztán eldönti: festéket visz ki a gyárból, feketét. Befőttes üvegbe önti. A kijáratnál utolsónak marad.
Portás Biringernek már ez nagyon gyanús. Cipő van a táskájában. Martin cipőt lop. Nem elég neki a hivatali három. Csencselő. Jugó-bérenc. Ilyeneket gondol Portás Biringer. Lassan, Martin gyöngyöző homlokát figyelve nyitja a melós-táskát.
Fekete a táska, csillan az üveg. Martint a szédülés keringeti. Mire kell? Libajelnek...
Portás Biringer ismeri Martin libáit, a kút melletti ház az övé.
Két csíkot húzz. Van már fekete jel.
Kihúzza magát, a közeledő igazgató felé fordul.
Martin szó nélkül távozik, csak a kopott Pegas nyikorog alatta.
Esteledik, Martin kilép a kiskapu elé. Kezében ledugaszolt sörösöveg, pálinkával. A pálinkát Pirinek adja. Két fekete csík lesz a libákon. Apádnak add a piát.
A többi liba első nap még tanácstalanul gágog a kútnál, Géza gúnár a saroktól egyedül jön haza. Pedig egy gúnárnak nincs is memóriája.
Martin a gúnárt nézi, aztán a befőttes üveget. Aljáról a festéket nem oldja ki semmiféle módszer.
Géza gúnár csőrében fűszál a libalegelőről. Pedig a legelő nem is létezik.
Csurila bordái
Kulcsszavak: határ, Surda, március, hó
Megint átlép a határon valaki. Ha valaki átlép, biztosan nem a temetőnél próbálkozik. Az élőknek nem ez a kedvenc foglalatossága. Elég, ha csak ránézünk Horsztra, aki nem az ördög, mégis veri a feleségét.
Horszt nagyapja még a kalapgyárban dolgozott, ezért Horszt is egészen pontosan tudja, ki az úr, ki viseli a kalapot. Mindez milyen következményekkel járhat.
Horszt a cipőgyárban dolgozik, reggel felül a kerékpárjára, a Főúton elindul az Állomás felé, aztán egy sarokkal a vasút előtt befordul jobbra, és meg sem áll a gyárig. A gyárban lerakja a kalapját, ami félúton van a svájci sapka és a Surda-féle fejfedő között. Ellentétben a jugoszláv filmművészet tiszteletreméltó hősével, nem iszik kávét a munkahelyén. Csakis pálinkát, amit a fémszekrényben tárol. Naponta háromszor látogatja meg a szekrényt, ne keltsen feltűnést.
Horszt nem a szocialista munka hőse, ellentétben nagyapjával, aki ezt a titulust is beszerezte, még az ötvenes évek végén. Nem mintha Horszt nagyapja hithű kommunista lett volna. Sőt, megjárta a Bărăgant, ott ült öt évig, az első családdal és Horszt féltestvérével együtt, akit ugyancsak Horsztnak hívtak. De Horszt féltestvére bemászott a cséplőgépbe, és nem jött ki onnan, ezért Horszti, mert éveken át mindenki csak Horsztinak nevezte, hogy a bátyjától valamiképpen megkülönböztessék; egyszóval Horszti, végül, a sors váratlan fordulata okán, hozzáöregedett a saját nevéhez.
Mint öreg melós, munka után beugrik az Állomás melletti sörözőbe, ahol pult alatt mért pálinkát iszik, a mozi melletti nyárikertben, ahol néha még télen is fröccsözhetett, aztán, ha esik, ha fúj, elindul a strand felé, hogy találkozzon régi haverjaival a Kettesben.
A Kettesben, e csodálatos talponállóban, pompázatos és meglepően tiszta kriglikbe mérik a sört, legalább háromujjnyi habbal, évszaktól függetlenül.
Horszt általában négy óra előtt ér el a Kettesig. Csurila fél négykor jut el a Főút és a Temesvári út sarkáig.
Kettő és négy között illik úton lenni. A gyerekek hazafelé caplatnak az iskolából, a felnőttek vagy a gyárak felé tartanak, vagy hazafelé. Az igazgatókat és a mérnököket leszámítva, mindenki kerékpáron halad kitűzött célja felé. A czonglák, a biciklik, a drótszamarak hangja, olykori csilingelése délután kettő és négy között ott lebeg az utcák felett, mint valami derűs árnyék.
Délután kettő és négy között még az árnyékok is derűsek. Horszt a járda és a Főút közötti sétányon méregeti a távolságot, ami elválasztja még a Kettestől. Vajon haladjon inkább a kockázatmentes járdán, ahol a tégla-burkolat okozta apró rezgések kellemetes érzésekkel tölthetik el a kerékpározót, vagy válassza az aszfaltozott főutat a fennmaradó hétszázhúsz méter megtételére. A Kettes előtt a Főút majd jobbra kanyarodik. Nem Horszt lenne az első, akinek nem sikerül a művelet. Talán jobb a járdán maradni. A többi kerékpáros már szétszéledt a mellékutcákban.
Csurilával egészen más a helyzet, amikor nincs senki az utcákon, ő akkor is csatangol.
Előbb borotválkozik, fogat mos. Már a nagyapjának is volt fogkeféje. Lovai. Ezért csatangolhat Csurila. Az egyik ló úgy megrúgta, hogy Csurila azóta is ütődött. Megtekinti az arra a napra beosztott temetőrészt. Összegyűjti a száraz koszorúkat. Taligára rakja és átbillenti a temető kerítésén az egész rakományt.
Azt hihetnénk, hogy könnyű a helyenként csak fél méter magas kőkerítésen átbillenteni bármit, de az angyalok néha ráülnek a koszorúkra, zizegtetik a szárnyaikat, mintha csak méhek volnának. Télen is zizegtetik. Ebből tudja Csurila, hogy az angyaloknak nem sok közük van a méhekhez. Határok és kerítések sem érdeklik őket. Átbillenésben nem segítenek. Sőt.
Ha nem hallja a zizegést, már tudja: nincs ünnepnap. Előhúzza a gázpalackszállító kocsiját a színből. A kocsi fémbordái közé szépen illeszkedik a kékesszürke gázpalack, ha majd lesz benne... Az üres kocsi zörög, nagyokat dobban a téglából rakott járdákon. A nyugdíjasok már messziről meghallják.
Minden nyugdíjas tudja, hogy Csurila némi felpénzért már hozza is a gázpalackot. Utcától függetlenül három órán belül ér vissza.
Például: elveszi a gázpalackot Mariska nénitől, aki a Diel utcában lakik, vagy Günter bácsitól, aki a lugosi úton lakik, aztán irány a lerakat. Kifizeti az árát, fordul is vissza. Egy temetőőrnél mindig van készpénz. Ma Mariska néni egészen gyors. Mire Lenke néni kirángatja a palackot a konyhaajtón, ő már ott áll a kiskapu előtt. Csurila vigyorog. Nem mond semmit. Mariska néni sem szólal meg. Miért is beszélne egy félkegyelművel?
Csurila kocsiját (pedig a tele gázpalack odasimul a bordázathoz, nem rázkódik) messziről meghallják a gyerekek és a gyári munkások is. A pap kinéz az ablakon. Látja, ahogy Csurila elhalad a Flórián szobor mellett és teljesen szabályosan döcög a gyalogátkelő felé.
Horszt mégis a főutat választja, kikanyarodik a katolikus templomnál, széles ívben veszi a kanyart a Flórián szobor körül és nekicsapódik Csurila palackszállító kocsijának. Továbbra is széles ívben repül át a biciklikormány és a gázpalacktól elnehezült kocsi felett. Nagy a csend, méhek se zizegnek.
A templom kerítése mögött, ahol a kuvasz nem járta még le, lassan olvad a késve, március legvégén odatelepült hó.
