Győrei Zsolt
Amint költőhöz illő
A száznegyven éves Kosztolányi Dezsőnek
1.
Kantáros farmer volt játszó-ruhám,
tavaszi fény, cikáztam künn a kertben.
Nyers illatár, mi vad-zöld orgonán nyit,
gyümölcsöt villant a cseresznye lombja,
a fák tövén lilás pereszkegomba…
Ott, Óbudán,
jaj, ötven éve – még gyerekkoromba’
tanultam meg szeretni Kosztolányit,
nem könyvben – épp csak, hogy olvasni kezdtem.
A ház előtt – intettek – mély a kút,
ne játsszam arra. Inkább az egresek
mögé hordtam jókedvet s mélabút,
miből ott még nem írtam verseket.
2.
Mit meséljek, kilencven éve árnyék,
neked, ki lám csak, szóba állsz ez ükkel?
A vén fa a Hyde Parkban – láttam! – áll még,
mint azok ott rég… túl… aranykezükkel.
A ház nem ért száz évet. Földre málló
falába vak düh vájt mély bombatölcsért,
s a közelben, ahol Virág, a bölcs élt,
nevét nem őrzi villamosmegálló.
3.
A szőke lány a villamosban
rögtön lenszőke lesz,
ha költő oson arra mostan,
s jelzőkre les.
4.
Nem futotta komótos baktatásra,
a Krisztinán, a harsány Vérmezőn
rohantál csak, kezedben aktatáska,
egy rossz költővel – rozzant, agg tatácska –
s ezernyi mással együttérezőn.
Mint roppant mozdony, lendített a részvét,
a kínt láttad, a hosszú-hosszú-hosszú síneket lenn.
Játszottad, hogy kiszállsz – hisz ott a vészfék!
De egy sóhajt sem hagyhattál megrímeletlen.
5.
A kellemet, pózt meg a csínt
mint vaskos, réjás baka-csínyt
élvezni kell, mert bekacsint
a vég: sebezvén makacs ínyt
terít reád bús bakacsint.
6.
Nem úgy halsz meg, hogy elkopsz, mint a vályog,
és izmaid lazulnak. Tudd: nem attól.
Inkább gazdag leszel: nagypénzü nábob,
ki a koldus halálnak pár petákot
elébe ejt.
Lejattol.
7.
Fáradt szívemben őrizem szavuk,
kik felneveltek: öt derék,
jó öregét.
Eltűnt az egres és a vén telek,
ó bútoruk rágják mohó szuvak.
Az ifjúság ott Óbudán is illó.
A vers is, mellyel ím, köszöntelek,
maradjon így, amint költőhöz illő:
csak töredék.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
