Ütőér

 

 DarvasiLaszlo_meret.jpg

 

Szív Ernő

 

Alszanak melletted

 

Elég jól tudni már azokat a rigolyákat, hogy melyik író hol és hogyan tud dolgozni, miféle szabályok, törvények szerint jut el a remekművekig – és tovább. Ha nyolc óra nulla perckor nem kezdheti el például, máris üvölt, mint az állat. Ha csak egy aranyhajszál csendül az ő születő mondatai közé a külvilágból, az további véres ribillió lehetősége. Még a Nap is csöndesen ragyogjon, a felhők lassúdad súrlódása is szűnjön meg a fenti néma kékben. Tévé, rádió, anyós lópokróccal letakarva. Egy híres zeneszerző, ha túl sok feszültség gyülemlett föl benne komponálás közben, behívta magához a szolgálólányát, és gyorsan megerőszakolta. Szép, megrendítő műveket szerzett ily módon, kétségtelenül. Ne koppanjon a papucsával senki át a konyhakövön, mert lő. Ne nyikorogjon a berozsdásodott élet. Hallgasson szomszéd, utca, a város, a világegyetem, Fekete lyuk, neked is kuss.

Vagy éppen hogy sok hangi effekt megengedett mégis. Hogy bizonyos zenék, rock a hatvanas, pop a nyolcvanas évekből, magyar nóta, Zámbó Jimmy, segítenek az íráson. Már elakadna, már botlana, tanácstalanul torpanna az a kiscipős mondat, de egyszerre csak megszólal a Felkelő nap háza, vagy, na jó, Mendelssohntól az E-moll hegedűverseny, és máris visszaballag a bokrok közül az ihlet. Édes szerelemem, sikongass a fülembe, csalj meg, átkozz, hogy megmaradjon a lírai adrenalinszint. Kimegy az utcára, meglepett idegenekkel vereti magát félholtra, köszöni szépen, és megy vissza szonettet írni.

Mivel egy napilap szerkesztőségének szobájában születtem, hol volt fotólabor is örökké dünnyögő kisfotóssal, illetve még két munkatárs is gépelt, beszélt, telefonált, mindenféle hangszennyezést bírok. New Yorkban kürtölő kamionok is voltak. Mosást, főzést, kutyaugatást, Isten kiabálását, hogy megint elrontott valamit az égi szerelőműhelyében, de az óvoda csilingelésével is elvagyok írás közben. Óbégathat lent a kintornás, próbálhat a lépcsőházban a rádió gyerekkórusa. Egyszer lakásfelújítás volt közvetlenül fölöttem, falakat vettek ki, tettek be, talán még légkalapácsot is használtak a szakik, fél éven át ment, de tényleg, mégis megírtam egy regény második felét. Gyakran szól a rádió, miközben írok. Természetesen magyarul szövegelnek, csupa okos illető, filoszok, sztárfilozófusok, ködrendezők, színészóriások. Hallom, mit beszélnek az űrről, a kegyelemről, a súgólyukról, közben én is sorakoztatom a zilált kis bekezdéseimet. Amíg ő előadja munkás, tragikus életét, én megírom a novellát. Nem dicsekvés. Adottság csak. Engem konkrétan egy dolog zavar az írás művelése alatt, ha közvetlenül hozzám beszélnek.

Ernő, mondd, hogy is volt azzal a gyulai fölsüléssel?

Hogy rendezzek én ilyenkor öldöklést a babaházban?!

Hogy írjak a feltámadásról, ha közben azt kérdezik, Ernő, szerinted most van, vagy nincsen feltámadás?!

Hanem előfordul egy kedves, nem sűrűn adódó alkalom, amikor úgy szoktam írni, hogy egészen közel vannak hozzám. Nem egyedül vagyok, az csak napközben lehetséges, néha még akkor sem, és dolgozószobám sincsen, nem is volt soha. Egy mérnök meg tudna-e tervezni egy szép bérházat, ha karnyújtásnyira alszik tőle egy igazán közeli rokona, a horkolásban világbajnok anyós? Egy orvos szívműtét közben, kis stokin ül mellette a felesége, nyújtogatja a nyakát, megzörren a nyaklánc, te, Lajos, rosszul tartod a szikét.

Isten mit hallgatott a teremtés közben?

Elég sokszor, ahogyan ezekben a pillanatokban is, dolgozom úgy, hogy hever mellettem, mert eljött előző este, és itt alszik a kanapén, asztalomhoz nagyon-nagyon közel. A klaviatúra meglehetősen hangos. Meg-megáll az írás folyamata, aztán nekilendül, nagyokat csattognak a kis betűlapok, akár a géppuska ropogás. Az írás harangozás és kolompolás, robbanás és kaparászás. Az írás elnyúló, zavaros csöndek vize, jajveszékelés és üdvrivalgás. Oké. Az írás önnön zajainak története. Oké.

Szóval alszik ő, a gyerek. Olykor betakarom, ha leforogja magáról a plédet, a dunyhát, a nyári kistakarót, miközben föl nem fogom ésszel, hogyan lehetséges ez, mert ha mellettem, az ágyban csak sóhajt a másik, én arra nyomban riadok, nemhogy egy efféle klimpírozás, egy ilyen zörgés, kalapálás, csattogás és sóhajtozás, ami egy tárca megírásával jár, ne zavarna. Hogyan lehet így aludni, így megtartani magunkat az álomi mélyrétegben, miközben világvihar tombol a közeli pocsolyában?! Azt hittem, ilyesmire csak a nők képesek. Mert az alvásban, annak különféle módozataiban ők verhetetlenek. Egyrészt sokkal, de sokkal kisebb helyen elférnek, mint amekkorák. Tkp. egy bögrében is el tudnak  aludni. Belebújik, és már föl is szuszogja az örömódát. Ahogy összekucorodik, nem? Olyan kicsi lesz, mint aki magát is meg tudná szülni.

Na, jó, de a gyerek, aki huszonöt. Férfi, gondolnám. Végzek a tárcával, nyújtózkodom, boldogan ordítok egy nagyot, ő háborítatlanul alszik tovább. Tíz óra van még csak. Úgy dél felé ébred rendesen. És rémülten meg fogja kérdezni, miért nem keltettem föl idejében.

 


 

A Gutenberg Museum

ceruzája

 

Megint csak egy apróságról szeretnék mesélni. És azzal az állítással kezdem, hogy bizonyos foglalkozásokkal speciális veszteségeket lehet elérni. Elveszthetsz országot, hazát, pénzt, sok pénzt, másik embert, nőt és férfit, sokszor az a legrosszabb, a maradék androgün feled, ami a másikért őrjöng már hiába. Nahát, én úgy vesztettem el egy ceruzát, hogy észre sem vettem. Mert azt se tudom, hány ceruzám van. Sok helyről érkeztek hozzám, sok országból billegtek bele az életembe, a dobozaimba, a poharaimba. Sok múzeumból származnak. Ki veszi észre, ha egy grafitosa elgurul, kint marad a hómezőn, a csatatéren, ellopja a jótündér. Hát ez a kispéldány tényleg kint maradt a balkonon, hol a lisszaboni kalandozás után rendeztem az elgyötört virágokat, pakoltam, ültettem, földet szórtam, ilyenek. És akkor a felesleges cserepek polcán megtaláltam őt, elég gondosan ki volt hegyezve, nem volt megviselve egyáltalán, és az sötétlett többek között a vékony kis derekára írva, hogy Gutenberg Museum.

Aha, onnan hoztam tehát.

Csakhogy nem emlékeztem, hol van a Gutenberg Museum, és mikor forgolódtam ott. Vajon fogok emlékezni az alkalomra? Meg kellett néznem tehát, hogy hol van, ja, igen, hát a Google.

A Gutenberg Museum Mainz városában található. Sok német városban jártam, sőt laktam is, éltem is, még Syltön is evett az esős májusi szorongás, de Mainzban emlékeim szerint nem, azonban Düsseldorfban igen, vagy Frankfurtban, a rettenetes könyvvásáron sokszor, és a festői Feldafing, Aachen, Stuttgart, Berlin, Lipcse, Hamburg, sorolhatom. Düsseldorfban láttam életem legszebb cipőjét egy kirakatban, nem tudtam megvenni, nem volt elég pénzem, és egy templomban kellett fölolvasni irodalmat. Volt szó a szövegben Istenről is, fölnéztem, bocs, Uram, ez csak irodalom. Voltam egyszer egy hónapig Pfalz tartományban is, közel a franciákhoz, ami szintén Mainz távolabbi környéke, rengeteg, hullámzó szőlő között állt a kedves, zöld kacsokkal befuttatott irodalmi lak, a vezetője az emlékezésről tartott magyar írók részvételével – Márton, Krasznahorkai, Darvasi – beülős délelőtti szeánszokat a múltnak rettenetes kútjáról, csak mert egyszer arra jött rá, hogy az édesapja valami jelentékeny náci volt. Esti mese után elment apu pártgyűlésre. Rájönni arra, hogy apád vagy anyád ilyen meg olyan firma. Gyilkos. Népirtó. Elveszteni az apádat, mint egy ceruzát. Ebben a házban bizonyosodtam meg arról is, és eléggé nyilvánvalóan, hogy el fogok válni. Egyszer Berlinben fociztam egy egészen magas rangú náci fiával. Hamburgban láttam először csókolózó, nagyon szerelmes lányokat a Lange Reihe egyik ilyen kiskocsmájában. Egyszer meg…

Te jó ég, mennyi emléket hív elő ez a ceruza, amiről azt sem tudom, hogy került hozzám. A Gutenberg Museum. Szóval van egy ceruzám onnan, amelyik nyilván több telet, nyirkos őszt odakint tölthetett. Régi mániám, Mándyval szólva például, hogy a tárgyaknak van lelke. A tárgyak lelkei mi vagyunk, emberek. De hogy az össze dolgomnak, kisbirtokomnak, az összes fityulámnak, tárgyacskámnak és drága biszbaszomnak az én lelkem lenne a, táptalaja?! Mindegy, nem okoskodok tovább. Ez a ceruza ott, a kaspós, cserepes alsó polcon bizonyára azt gondolhatta, hogy vége van. Hogy elveszett. Szét fog rohadni, megeszi a köd, a fagy, elrágja az idő. Miközben nem is használták, nem írtak vele még csak egy rissz-rossz mondatot se, így lesz vége. Aztán egyszer csak úgy alakította valami fölsőbb kisdramaturgia, melynek oka és célja sohasem lehet világos egészen, hogy újra a fénybe állhasson. És hogy használják mégis. És ez meg is történt. Kezdetnek írtak vele egy üdvözletet, ezt:   

 

 ceruza.jpg

 


 

A lisszaboni álompár

 

Úgy hat-hét éve találtam meg őket, mert akkor már a kerületben koptam. Lomtalanítás volt. Évente kétszer szokott lenni, nagyvárosokban így szokás, és én ilyenkor mindig elképzelhetem a háború arcát. Azt is láthatom, hogy mennyi mindent rejt a nagy házak gyomra. A kerületnek van árnyas főutcája is, jól emlékszem a helyre, ahol elém kerültek. Talán volt több fotó is. Talán csak ez az egy volt, erre már nem emlékszem. Dunakanyar, egy férfi és egy nő összebújva, nézik a víz meredek fordulását fentről, a ködös, borongós magasból. A fák még kopárak. Nem remegtek elő még a levelek, vagy már lehulltak. Ám hogy egészen kopaszok az ágak, abból mégis azt gondolom, kora tavasz lehet, február vége vagy március eleje, mert november fogytára mindig is marad egy-két ágacskán renitens levél. Akiket majd a tél szaggat alá. Úgy jártam vele, ezzel a képpel, mint sok más tárgyammal, megtaláltam, elvesztettem.  Elfelejtettem, hogy van nekem. Sokszor vesztettem el, és sokszor találtam meg a lakásomban, olyankor mindig megörültem neki, lett egy ilyen aha érzésem, ja, hogy nem tűnt el, nem veszttelek el téged végleg, szervusztok. Két szerelmes a kopár hegyen. De mikor készült ez a kicsi, szürke kép? Talán a múlt század hatvanas éveiben, amikor születtem.

 

 IMG_20190508_094009.jpg

 

Most meg Lisszabonban vagyunk, és én elhoztam ide őt, mert amikor éppen az utazás előtt rájuk akadtam újra egy cetlis mappámban, hát azt gondoltam, jöjjenek velünk ide, ahol minden este gurgulázik a hamis Fado, és a turisták a szálkáig rágják a város húsát. Kis japánok, kínai csoportok fényképeznek lankadatlanul, de nem úgy, hogy kicsi, minimális mérlegelés után eldöntve, mit érdemes, mi az érdekes, hanem hogy mindent. Mindent. Belátás nélkül. A szem kolonializálós igénye, ki tudja, mit akar hazavinni, és otthon aztán archiválni, mintha lenne lehetőség mégis az örökkévalóra. Gyarmatosítani minden emléket? Nem, mi nem így fotózunk. Keresünk fotózás közben. Pillanatot, meglepőt, egyedi módon jellemzőt, azt, ami nem úgy van, ahogy van. Ott van egy vers, itt egy novella. Minden pillanatot dehogyis kell bírni. Mert egy jól megválasztott villanásba befelér ezer másik. Jövünk-megyünk a városban, hol sós párával telt a levegő, és ahol nagyképűre dagad, sóssá válik a Tejo, ahol mesebeli villamosok araszolnak a meredek utcákon, és ahol Pessoa álmodta az életét, és szórta az énjeit, a hedonistát, a pogányt, a futuristát, és csak készült, készült a halálra. Vittem az én képemet mindenhová, mit a Pozsonyi úton emeltem föl az összekoszolt földről, és közben elneveztem őket lisszaboni álompárnak. Talán a nő ül elöl, a féri hátulról karolja. Meghittség és távlat. Rálátni az egész életre. Valóban? Valóban rálátni? Mondanám, hogy van egy titokzatos harmadik is, aki elkattinthatta a kicsi Olympust vagy Leicát, aki mögöttük állt. Talán nem is tudták, hogy megörökítették őket. Megkapták aztán ajándékba a fotót, és annak az lett a sorsa, mint a dolgoknak általában, igen, nincs dolog, ami ne válna feleslegessé végül.

 

IMG_20190508_094159.jpg

 

Nem, ennek a két embernek az élete, a szerelem biztosan nem vált feleslegessé. Ilyen ítéletet senki emberfia nem mondhat. De az biztos, hogy egy idő után a kép már nem kellett senkinek. Kikerült az utcára, kacatok, lomok, értéktelenségek közé. És most mégis itt van, és itt vannak a szereplői Lisszabonban. Velünk. Eljutottak idáig is, hol az óceán veri a sziklás partokat, és városnyi tankhajók rostokolnak az azúrban. És most mi lesz velük, a lisszaboni szerelmespárral. Sokáig gondolkodtam, és most már tudom. Mert csak az a kérdés, mit akar az ember egy képtől. Én erre a képre már mindig, míg élek, emlékezni fogok. Emlékeimet meg is osztottam. A képet, mivel többet tudok róla már, mintha csak nézem, itt hagyom. Marad Lisszabonban, egy asztalkán, a villamoson, egy sikátor ablakában. Jó helye lesz talán. Nem lesz felesleges, csak tovább utazhat. A két szerelmes, ha szerencséje van, tudják, nem tudják, halad tovább abban a rettenetben, amit múló időnek neveznek a folyamatos elfogyásra ítélt emberek.


 

Tavaszi legyem

 

Néhány napja egy kisközeli írásban megemlékeztem egy légyről. Már április pattogtatta a rügyeket, könnyebb szoknyáiban táncolt a szél, de a bolondok hazamentek aludni, horkolni, szájmézet csorgatni. Beszállt az illető konyhaablakon. Korán reggel találkoztunk, szólt a rádió, világhírek, népem, országom, lallala. Azt mondtam én akkor erről a kicsi légyről, hogy tkp. nem bánom, hogy betévedt az otthonomba, és hogy most itt van velem, velünk. Légy. Legyen. Mekkora lehet egy légy súlya. A hangját tudom. Tudom, mit csinál, amikor kitépik a szárnyát, téptem én is félszázada, néztem a rettenetes, kétségbeesett félforgást. Légy. Ő is a tavasz hírnöke, nem? Aztán jöttek-mentek a napok. Kis hülyék, nagyképű pillanatok, lomha, buta órák, eszméletlen délutánok. Így volt, nem múlt el semmi, mert mi múlna el, ha nincsen hová, csak elfeledkeztem róla is, erről a kicsi légyről. Paff. Elfeledkeztem, mit csinál egy ilyen lakásban egy kicsi, tavaszi légy, olyan a teste, hogy átsüt rajta a nap, fölcsillámozza a fény, kinek kell. Mire jó egy légy. Élete értelme, ennek a szerkezetnek a küldetése, sorsa. Különben nem is hallani. Nekem az otthon a jó börtön. Egy olyan regényt olvastam éppen akkor, ami az időről szólt. Kínai tájak, távoli vidékek, régmúlt századok, a mélabús, szorongó angol óramesternek órákat kell készítenie a kínai császárnak, mindenféle szerkezetet, melyekkel az emberélet stációihoz szabja az idő múlását. Himnikus regény volt ez, és mondom, az időről szólt. Hevert a parkettán a könyv, a karosszék mellett, talán ráröppent ez a kicsi, semmise szárnyas. Mászkált az okker színű fedélen, és a jövése-menése azt mondta, hogy az idő, nahát, az idő az micsoda dolog, erre szaporázok, arra téblábolok, az idő mégis csak az emberi esendőség mértéke, nélküle nem lenne semmise, bűn se, jó se, éhség se, szomjúság se, semmi más, minden az ő titokzatos, fölfoghatatlan mélységéből fakad, a múlás, hogy már ez sincsen, már az is csak volt, hogy emez sincsen már, és amaz is elmúlt, mint egy fuvallat, mint egy gyufaláng, és nekem, akinek átpereg a kezén a homok, arra kell gondolnom, hogy ebben a folyamatos elmúlásban, ebben a szörnyű átalakulásban mégiscsak kell találnom valamit, de mit. Nem tudom, igazán nincs nagy ötletem. Énnekem nem ér a túlvilág. Értem én, hogy az a dolgom, hogy építsek föl valamit, magamat, és aztán mindenféle küzdelmek árán veszítsem el az egészet. És ez milyen szép már, de tényleg! Hogy az ember mindig roncsot, romot, hiányosságot épít, aztán mégis az egészet veszti el! Aztán az is lehet, hogy az a kicsi, tavaszi légy a regény forrásaira mászott. Odarepült. Járkált mindenféle emlékiratokon, járkált munkaszolgálatos, vagonírozásos, haláltáboros emlékeken, szibériai lágerek képein, bombatölcsérek kormos peremén, összeomlott hidakon, Rákosi vakító tarfején. Járkált az asztalomon, a tollak és a satíros kihúzók, a cetlik birodalmát szépen bejárta. Megpihent a kínai kiskatonán, mit Istvántól kaptam húsz éve. Megnézte E.P. tanyai fényképét, hogy görnyedten, gondolkodva ül, és még milyen sok széphaja van. Járt a virágaimon, a Csodavirágon, a repkényen, a Nyílvirágon, a pálmán, a futókán, a pletykán. Én nem tudom, ez mennyi. Hogy sok-e. Hogy elég-e egy élethez, itt, énnálam, ebben a személyes kis, jó börtönben ennyi van. Kábé ennyi. Néhány szerkezet még talán, kések, kapcsok, üvegek. Egy kis tábla, festett tábla a polcomon mögöttem, mit halálos beteg nagybátyám tett ki szobája ajtajára, mert tizenhét tragikus esztendejével nem szívlelhette már, ha a világ zavarja. Ne kopogj! Nem is sorolom már. Vége a leltárnak. A légyre ma találtam rá, takarítottam éppen. A tévé előtt, az átjátszó dobozon hevert, halott volt, vége volt. Néztem kicsit a halált. És ezt mind, mind, egyetlen iramodásban, elgondoltam. Aztán a porszívó szörnyeteg fejét a légyre irányítottam.

 


Főoldal

2019. július 15.
Vissza
Hozzászólást csak regisztrált felhasználó tehet!
A regisztrációhoz kattintson ide!
A bejelentkezéshez kattintson ide!
Hozzászólások
Még nincs egy hozzászólás, észrevétel sem a cikkel kapcsolatosan.
Ütőér
Szív Ernő tárcáiSzálinger Balázs tárcái Sándor Zoltán tárcáiSzabó T. Anna tárcái
Versek
Turai Laura verseiNógrádi Gábor verseiPéter Erika: PalettákZentai Adél versei
Prózák
Csabai László: HármanPapírváros-szilánkokOravecz Imre: Feljegyzések naplemente közbenBogdán László: Utazás haza
Kritikák
Az árulás testi kényszereRóni a kilométerek mondataitZsánertetoválások kontinense - Horváth Benji: A dicsőséges Európa Szimfónia regényre
Drámák
Acsai Roland: Farkasok Pozsgai Zsolt: A SzellemúrnőGyőrei Zsolt – Schlachtovszky Csaba: Jácint pereVörös István: Pisztoly az asztalon
A jó tanuló felel
Nem kötelező
Üzenet a palackban
Tündérkert
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
KezdőlapImpresszumMegrendelésProgramokFedélzeti naplóArchívum

Hírlevél Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA