Szív Ernő

 

Az árvaság könyvéből

 

Hogy a világ működésére, a rejtett, kevésbé látható vagy éppen rejtegetésre ítéltetett dolgok iránti tudatos figyelem mikortól erősödik, nem tudom megmondani. Tíz évesen már elég erős a pillantás, sokszor bejut az árnyékos részlegbe. A tudat magára találása, a tudat kitágítása és a vadászösztön, a ragadozói temperamentum megszületése ez az időszak, amivel még nem jár együtt a test megváltozása. Nyúlni kész, vékony kisfiútest, gyomosabb és elvadultabb ábrándok és képzelgések. Egy lány mitől lány. Egy nő mitől nő. Miért másfélék. Az efféle figyelem voltaképpen az ártatlanság elvesztése. Azt persze egyáltalán nem állítanám, hogy a figyelmetlenség, vagy még inkább a naivitás lenne az ártatlanság záloga, mennyi sötét árny loboghat egy naivnak gondolt lélek mögöttes terében. Nagyapám vitt fodrászhoz, míg vinni kellett, később már egyedül jártam. Egy nyáron úgy betörtem a fejem a strandon, a mutatvány hátraszaltó volt, hogy nem is kapcsozták a szolnoki kórházban, hol a végtelennek tetsző folyosón aztán eltöltöttem egy éjszakát is, hanem varrták és a varratszálak tisztogatás után benne maradtak a fejbőrömben. Nyilván kissé félénken szóltam is a fodrásznak, legyen óvatos, figyeljen, mert itt cérnák vannak, sok cérna, öltés, azonban ő, ez az ismerős fodrász elgondolkodhatott, s kisvártatva erőteljes mozdulattal belefésült a varratok közé. Óriásit reccsent a fekete fésű a kezében, a fogak között cérnaszálak libegtek. Rám döbbent a férfi bocsánatkérő tekintete, most mi lesz, ugye, nem fáj, kisfiú, és nekem tényleg nem fájt, a szemem sarkából egy másik fodrászt, egy nőt figyeltem.

Ő a szomszéd szék mellett hajlongott, már nem csattogott az ollója, rám nézett, elmosolyodott.

Dolgozott ugyanis a fodrászatban egy fekete hajú, gömbölyű testű, szép, puha arcú asszony, ő már hónapok óta a figyelmem tárgya volt. Már tudtam, hogyan nyír hajat, hogyan borotvál, fésül, mint bánik a halálosan berregő nullás géppel. Néha áttetsző volt a fehér köpeny rajta, szépen előformálódott a fekete bugyi. Megtanultam a mozdulatait, s főleg a tartását. És később már egyedül mentem direkt csak hozzá, úgy ügyeskedtem, akár másokat is magam elé engedve, hogy az ő kezei alá kerüljek. És nem a keze, az ujjai érdekeltek. Tízéves vagyok. Különben is tetszett. Ez nem pontos. Vonzódás esete forgott fent, ismerkedés egy különös, szabálytalan és ismeretlen eredetű erővel, mágnesesség, csalogatás, inger, nem voltak akkor erre még szavaim. De azt pontosan tudtam, mit kell tennem.

Beültem a székbe, elhelyezkedtem, máris rám lebben a nagy, fehér fodrászkendő. Odahelyeztem a két kezem, ahová kellett, a karfára. A karfa végére ráhajtottam az ujjaimat. Ő pedig ügyködni kezdett a seszínű hajammal. Majd közelebb lépett és hajolt. Megéreztem a teste illatát, a szelíd, de rendkívül fölzaklató kigőzölését, talán beláttam a két melle közt sötétlő feneketlen szakadékba is, de mintha minden idegszálam, akár egy háborúban, mégis inkább az ujjaimtól zizegte, sercegte volna a híreket. Ő ilyenkor már úgy nyírt, hogy szinte ölébe vette a karfa végződését. Azzal együtt pedig az ujjaimat, melyek szinte fájtak a rettenetes, gyönyörű sötétben.  

---

 

Álom tárca

 

A mai álmom például az volt, hogy megtámadtam egy alakot, akinek az arcát nem láttam, azt hiszem, védekezésből támadtam, de ő egy asztal sarkánál magasodva hirtelen lefelé nyúlt, és kikapott az asztallap alfelére rejtett kést, amivel szúrni akart. Én pedig ütöttem. Vagy kapálóztam, mindenesetre a mellettem alvó másik ember szőke, frissen mosott hajába gabalyodtak az ujjaim – és akkor, csingilingi, fölébredtem egy-két pillanatra. Szorongásos álom volt, kétségtelenül. Álmaim többsége az, szinte mindegyiket a félelem szövi, beszélek hozzájuk, vagy kibeszélek belőlük, nem is tudom, fölülök az éjszaka mélyén, zihálok, kapkodva lélegzem, és öntudatra térve igyekszem azt mondani, hogy nincs semmi baj.

Didergés.

Pólót kell cserélni, nincs semmi baj.

Együtt élő emberek gyakran azzal kezdik az új napfölkeltére virradó napot, hogy elmesélik egymásnak az álmaikat. Akik nem szeretik egymást, biztosan nem mesélnek álmokat. Az álmodás intim történés. Máskülönben biztosan működne benne nem kevés vágy is, mármint, hogy az álomból valóság legyen, hogy az elbeszélt, történetté tett álom által jobban értsd úgy magad, mint a világot. Mert az elbeszélt álom az úgynevezett valóság értelmezett, kordában tartott, szabályozott, belátható territórium, tkp. a tiszta – belátható – ész hazája, de legalábbis közelebb van hozzá. Amikor az ember elmondja a lelke, elméje mélyén lejátszódó mélyrétegi történést, amikor beszámol tűnődve, kócosan, csíkos pizsamában, alsó gatyában állva a reggeli fényben úszó szoba közepén, amikor számot ad a borzongató éjszakai moziról, kétségtelenül támaszt igényt a valóság igénybevételére. Akár a mese, az efféle beszámoló is annak az igénynek a bejelentése, hogy az ember, a tag/ürge a világot birtokba szeretné venni. Ne legyenek sötét, kimondatlan sarkok. Fogjam föl. Értsem meg. Lehetőség szerint uraljam. Amit elmondasz, amit kibeszélsz, úgy véled, erősebben egzisztál, erősebb lét lenne, ugye, mint amiről nem beszélsz. Ami elmondott, az sokféle hasznos eljárás alá vethető. Ami működtethető, variálható vagy akár negligálható, az valóságosabb. Lehet kérdezni, lehet értelmezni, eltagadni, korrigálni, színezni, lehet csalni is vele. Miközben nyilván sokszor megesik az is, hogy az álombeli cselekményre nem keresel szavakat, sőt. A nem elmondott történet is történet. Az elhallgatott történet is történet, persze. Nyilvánvaló, hogy az álmodás is sok mindent hallgat el, számtalan mindent cenzúráz, egy álom gyakran olyasféle jelenettel ér véget, ahol éppen megmutatkozna az elhallgatott, eltitkolt, szégyellt vagy félt vágy. Berúgja az álom ajtaját a felettes én kommandósa, és rendet csinál, megakasztja a cselekményt. 

Az álom különben szép szó. Kedves és légies, a betűk, a hangok találkozásából olyan nyelvi és hangtani konstrukció született, amely igényt tart a jóra, a kellemesre, a kedvesre. Fátyollal integet egy szép teremtmény. És mégis. Nem gondolnánk, hogy nagyon különböznénk. Ugyanis álmaink többsége félelmetes, szorongató, a lebegő fátyol mögött koponya vicsorog. Én például többször is álmodtam, hogy focizok, csak mert ifjú koromban valóban tettem is, és már csak gólt kellene rúgni, helyzetben vagyok, nyilvánvaló, egyértelmű szituációban, és nem sikerül. Előttem a kapu. Be kell rúgni, gurítani, mindegy. Egy suta kispassz csupán. És nem. A labda nem szállt el, nem gurult el a kapuig, mellé ment. Nem találtam el, fölé rúgtam, elkéstem, valami ilyesmi.

Csak hát a valóságban is rúgtam.

Bele az ágy melletti falba.

Egyszer akkorát, hogy napokig bicegtem, kérdezték, mi történt, most mondjam azt, hogy rosszat álmodtam?!

Nem tudom, bánjam-e, hogy éjszakáim a félelem és a szorongás uralma alatt telnek. Hogy szinte csak félelmetest és szörnyűt álmodom.

Mert egyszer biztosan másképp volt. Egyszer azt álmodtam, hogy föl tudok emelkedni, húsz méterre is akár, a dolog teljesen magától értetődő, a művelet érthetetlenül egyszerű, nincs benne semmi snassz, csak gondolni kell, kicsit akarni, és már emelkedem is, és aztán hosszan, elég hosszan repülni egy fehér fodrozású tengerpart fölött. Oké, giccs.

De most is azt gondolom, megérte. Annyi félelem, annyi szorongás, annyi rettegés után hálás vagyok, hogy ezt a repülést is megmutatta nekem a sokat gyötört lélek.

 

---

 

Sergio Leone,

Róma

 

Arról szeretnék közelebbről a Viharsarok népének, a Bárka olvasóinak, távolabbról az egész, harcban álló, illiberális, lőporfüsttől kormos Magyarországnak beszámolni, hogy a minap érkeztünk meg Róma városából, és ott láttunk valami csoda kis Hawaii-doloreszt. Harmonika szólt, tíííí-titi-tíííí, mindjárt szíven lőnek, fölakasztanak, egyebek, ja, a Bronson. Sodorta szürkés-zöld köpönyegét a fehér kőfal a mögött a Tevere. Január volt és már tavasz, itt-ott a római dombok oldalában sárgállt az aranyeső, langyos volt a világ, mint egy középérett női hónaljban. Kicsi, görbe lábú székeken emberi lények üldögéltek az utcán, többnyire turisták, éppen tűrhető mennyiség.

Szóval, két helyen is láttunk filmet. Egyik, a Sixtus-kápolna, a’ la Vatikán, nézel föl az illetékes teremben, kápolna!, és rádöbbensz, hogy egészen nyilvánvalóan filmsorozatra tekintesz rá, hogy ez a Sixtus-kápolna voltaképpen moziterem, vetítenek a mennyezeten, mozog és mozog és mozog, Mózes úrfi és Jézus apuka kalandjai, tizennégy karika, az Utolsó ítélet epizódja már tizenhat. Annyi mozgást fölöttem, úgy értem magam fölött még nem tapasztaltam, és tényleg el is gondolkodtam, mi az, hogy film. (Vakon is látod?) Ötszáz éve is volt mozi! Mozigépész! Jegyszedő! Filmkritikus! Majd meg kell tapasztalni, hogy amikor a mennyezeti panorámában az Úr kiűzi Lucifert a jóból, menj a picsába, csillagom, lázadó fiam, hogy bizony jól látni a bukott angyal szép, kerekeded seggét a szent helyen. Azt mutatva megy el. Tehát ezek itt, a művész Michelangelo és a fukar Gyula pápa sok, tartalmas eszmecsere által filmet csináltak, sorozatot. Őrület.

Miközben jártak Róma utcáin ezekben a pillanatokban is, míg a Vatikánban időztünk, a buszok, rajtuk pedig egy reklám virított.

Sergio Leone kiállítás.

És véletlenül meg is találtuk.

És direkt becsilingeltünk, abba az épületbe is. Puszi, a bejáratnál csöng, csak csöng a telefon, mint a Volt egyszer egy Amerika egyik kritikus jelenetében. Ennek a finom, nem is nagy, nem is szűkös, sok forgatási tárggyal, ruhával, pisztollyal, arcképpel, forgatási jelenettel, hivatkozással fölszerelt kiállításnak a legmeglepőbb, jóllehet nyilvánvaló hozadéka volt, hogy Sergio Leone mennyire komponált. Nem is az, hogy komponált, hanem hogy minden mennyire ki volt számítva. Lassú filmek, nincsenek bennük véletlenek. Ki van centizve minden. Egy légy dolgai, például. Az utolsó sarok is leskiccelve, majd egy másodpercre mutatja a kamera. Ezt különben látjuk ma is, képeket, egészen kiváló, művészi képeket helyeznek el sorozatokban, melyek ugye, egyfelől dramaturgiai futószalagok, másfelől meg lehet állni néhány pillanatra mégis. (True Detektív, első évad. Milyen szép operatőr-festményeket helyezett el a rendező itt-ott és amott a nyomasztó történetben.)

Az volt a legszebb ezen a Sergio Leone kiállításon, hogy megmutatták szépen a kulturális párhuzamokat. Kurosawa mint nagy ihlető, oké. De például, hogy jön be a képbe Degas, és az ő balerinái. Vagy a szürrealista Chirico terei. Vagy Hopper kisváros képei, tengerpartjai, középosztálybeli halott mauzóleum-házai. Istenem, és hogy mennyire ért az archoz, az időhöz, az érzelemhez. Skiccelve ezt láttuk a Museo dell’Ara Pacis-ban, azon a kiállításon.

Aztán amikor jöttem, azzal a két meggondolással próbáltam dűlőre jutni, már a Palace Popolo-n, hogy a colt ravaszát is ujjal húzzuk el. Ujjal. Az ujjak, az összeérő ujjak, mint odafönt, a teremtésben. És hogy különben Michelangelo is ujjal festette a világplafont, amikor nem volt más eszköze.

---

 

3592

 

Egyáltalán nem dicsekvésképpen mondom, csak mint tényt rögzítem, hogy ez a hármezer-ötszázkilencvenkettedik tárcám. Így alakult. De mielőtt hozzákezdtem volna, megkérdeztem a feleségemet, miről írjak. Nem válaszolt. A kérdést megismételtem, ő pedig végre azt mondta, igazán nem tudja, honnan is tudhatná, hogy háromezer-ötszázkilencvenkét tárca (véres kisszínes, félirodalmi jegyzet, lakodalmi uzsonnás kenyér, afféle moherpublicisztika, falevélnovella és fűszáleiffel után miről lehet még értekezni az ismétlés bűne, vétke, hibája nélkül. Ernő, ne izélj már). Egyébként lehet, hogy tévedek. Mert könnyen lehet, hogy nem a háromezer-ötszázkilencvenkettedik tárcám ez, hanem a háromezer-ötszázkilencvenharmadik vagy a háromezer-ötszázkilencvenegyedik, de a lényegen ez, gondolom, sokat nem változtathat. Érdekli-e az olvasót, hogy hányadik tárcámat olvassa, ha éppen olvassa. Nyilvánvalóan nem. Nem fordul oda a társához, hogy te, szívem, képzeld, ennek a bolondnak most olvasom a háromezer-ötszázkilencvenkettedik szövegét, mire a másik se kérdezi, hogy és milyen?! (Mint a többi, ha mégis megkérdezné, de persze nem.) Hát én tényleg el nem tudok képzelni ilyesmit. Az olvasó nem lesz attól sem büszkébb, sem elégedettebb, hogy ilyen számot lát. Kit érdekel, hogy hányadik ilyen futammal hozza össze a balszerencséje. Inkább azt várná, ha van valamiféle várakozása egyáltalán, hogy mondjon neki valamit az életről, leginkább a saját kócos, személyes kiskertjéről, világosítsa föl egy bizonyos, régtől fogva megválaszolatlanul pillogó kérdésben, szórakoztassa el, mutasson egy-két trükköt, mint egy bicegő bűvészinas, az se baj, ha kicsit meggyűrögeti a lelkét, az se baj, ha becsapja, elvakítja, kicsit elandalítja, az sem baj, ha földühíti. Vagy elunja, a felénél lerakja, hát, kérlek, felőlem aztán lehet ez a háromezer-ötszázkilencvenkettedik izéje, de én már a felénél eluntam, a címe se tetszett, az első mondat után meg végképp elment a kedvem. Az az igazság, egyszer-kétszer megkérdeztem már, mi a csudáért pötyögtetnek az írók tárcákat, minek fecsérlik ilyen semmiségekre és lényegtelenségekre a drága idejüket, minek pazarolják el azt a kicsike, könnyen romló tehetségüket, miért nem repülnek, miért nem hajóznak, miért nem futnak a széllel, miért nem fényesítenek valami jó kis epikus forradalmat, miért nem kérdeznek rá így akkor már isten létére, a jóra, a szépre, miért nem igyekeznek megfejteni valami régi-régi problémát, miért elégíti ki őket ez a tétova botladozás, ez a céltalan nyelvi lődörgés? Értem én a pazarlás vádját. Nincs, nem lehet ennyi téma. Nem lehet ennyi alkalom. Akkor meg hogy van ez az egész?! Nem az idő megállíthatatlan ömlésében, ebben a pillanatról pillanatra változó folyamban ünnepli magát a perc, ünnepli magát az egyetlen lépés, az egyetlen lélegzetvétel, az egyetlen pislantás, az egyetlen szívverés, az egyetlen mozdulás?! És akkor add össze, és akkor az ennyi ünnep lesz, cirka háromezer-ötszázkilencvenkettő, ünnep volt mind, a legrosszabb kisbeszéd is ünnep volt, így ünnepelni pedig jó, ennyiszer is, mert olyan ünneplés ez, hogy hallani vele fecsegés mögötti halálos csöndet is, érezni vele a zihálás mögött a szív jeges megpihenését is, és a perc mögött látni a rettenetes éjszakai égbolt végtelenjét. Nem-ünnep volt ez a sok ünnep. Dicsértem, szerettem, kiszerkesztettem mindegyre a semmit, ami vagyok.

Különben most, bocsánat, eszembe jutottak Takács bácsiék, a régi szomszédok. Ők nem pazaroltak. Parasztok voltak, akik tanyából a városba költöztek a téeszesítés idején. Háromszor is megfürödtek ugyanabban a vízben, leszűrték. Tényleg, mintha tárcát írtak volna.

Azt hiszem, mára ennyit tudtam mondani.

Értem, hogy lehetett volna több. Azt is értem, hogy valaki úgy gondolja, ez is sok volt. Blablabla. Ennyi lett, a számot még egyszer nem írom le. (Mindennek van határa. Van?)  Hogy szóval mire ezzel az írással végeztem, a feleségem furcsa hangokat hallatott. Olvasott ugyanis. Karafiáth Orsolya legújabb könyvének annál a fejezeténél járt, amikor az írónő a nagypapájáról mesélt. Fölpillantottam a háromezer-ötszázkilencvenkettedik tárca utolsó előtti mondatáról, és aztán leírtam az utolsót. A feleségem sírt. 

---

 

Kis beszéd az irodalomról

 

Milyen érdekes, hogy az ember nem tud eleget foglalkozni azzal, hogy egyszer csaknem elveszett. Ez a kiskaland velem három és fél éve történt, elfogyott és befeketedett a tüdőm, fehér kis, levegőszomjas bolyhaim az enyészeté lettek. És aztán a kóma, szorongató víziók és rémálmok és mintha a víz alatt. Végül is visszajöttem. A halál előszobájából visszatérő, lelkileg rettenetesen zilált, eszelősen, látomásosan szorongó tagra már nincs fölkészültsége kórháznak, a leterhelt egészségügyi személyzetnek, elképzelhetetlen, hogy fölébredsz tíz nap után, és valaki odaül melléd, jól van, nagyfiam, élsz. Ennyi csak, megmaradtál. Hanem nézzük a további teendőket, fű, fa, hegyek, adó. Hagyd a didergést. Fújd el arcod elől a ködöt, töröld le retinádról a semmit. Mert most már megmaradsz. Kicsit húzós volt kétségtelenül. Haldokoltál, de nézd csak, fogom a kezed. Meséljek valamit?

Mesélsz, miféle bálból jöttél?

Hát ez az.

Ilyen nincsen sehol Magyarországon, azt hiszem. Viszont nekem például lett, és mert feledékeny és szétszórt vagyok, elfeledtem a nevét, de az arca megmaradt. Az arcát megtartottam magamban ennek a nővérnek. Pőcze Boriska lehetett ilyen inas, vékony és erős, nagymosás után, gondolom. Ez a nővér hozta mindig a cigaretta illatát, mert kijárt dohányozni. Kijártak a nővérek a hátsó traktusba, hol elfogyott, mint megláttam két hét után az első séta alkalmával, a folyosó. Ő olyan volt, mint egy halálos profi, mint egy régi motoros, már félszázada ezt csinálja, küzd a gyönge, elhagyott testekkel, forgatja és mossa, öltözteti őket. Nem nagyon szólt közben. Nikotinillatot hozott, gyors mozdulatokat, némaságot. Könnyedén fordított, mint egy engedelmes zsákot. Ő volt a kóma utáni második este szolgálatban, ő mosdatott, ő szúrt, ő itatott, vegye be.

Akkor már tudtam, hogy folytatnom kell a beszédet. Szavak, szavak. Ha ugyanis beszélek, élek. Ha mondatot formálok, élek. Formáltam mondatot a kóma alatt is, nem is keveset, a víz alatt, de az inkább jajkiáltás volt, vagy a szorongás deres suttogása, de úgy, hogy a fogam repedt belé. Nem megformált elemek, jött a lélek mélyéből valami film, nincs hatalmad fölötte, zajlik, tomboló magányod látványos története. Nem! Mert szellemem. Szellemem, ébredj, kell az a picike hatalom, hogy megformálom, hogy tudatosítom, hogy cenzúrázom, hogy választok, hogy mérlegelek. Mint homokkal a gyerek. A forma szelíd és konok visszavétele. Az élet a formák mindenek felettisége és gyilkos harmóniája, lalala. Vissza kell jönni ide, a forma palotájába vagy viskójába tehát, de erre alkalom kell, például az, hogy meg kell tanulni újra beszélni. Nem nyögsz, nem vinnyogsz, nem bugyborékolsz, hanem beszélsz, szívem.

Volt EP.-nek egy kedvenc szava, többnyire játékra vett szigorral mondta, gazsulálás. Nahát, drágám, ez így meg úgy, ez gazsulál! A hízelkedésnek egy különös fajtája, hogy lenne kis igény valami viszonzatra. Szóval hogy magam is gazsulálni kezdtem ennek az idős, nikotinszagú nővérnek, ámulva nézem magam, hogy hízelkedem, hogy dicsérem, hogy magamat önfeledtem megalázva könyörgök bizonyos kincsekért. Maradjon még, ne menjen. Különben, mondtam neki, ő a legjobb.

De várnak másutt, ellenkezett.

Várjanak csak, ne menjen.

De miért ne menjek?!

Hogy beszélgessünk.

Micsoda?!

Hogy kicsit beszélgessünk. Szeretnék valamit elmondani, amit csak neki lehet. Mert ő olyan. El tudom neki mondani. Meg fog érteni. És nekem is mesélhet bármiről. És meséljen is! Mondja el, milyen otthon! Hogy ki hevert itt, ebben az ágyban előttem! Él-e még? Hogy mit gondol a szegény Fekete nővérről! Hogy…

Jaj, ne beszéljen már annyit!

De…

És maradt még néhány lepkepercet, ami azért nagy szó. A baloldali kórteremből meg folyton üvöltött József, jaj, jaj, jaj. Ez a József nem bírta az intenzív osztály kiképzését, ordított éjjel és ordított nappal is. Beszélgettünk a nővérrel, mert gazsuláltam. Siker. Talán a csodálkozás visszatartotta.

Beszélgetni szabad forma. Aztán meg mégis az irodalom előkertje. Meghalni a formák elvesztése, megy minden süllyesztőbe. Beszélgetni annyi, mint a formákat számba venni, a formák arcába nézni, a formákat szavakra bízni. És mintha már írtam is volna újra a mozdulni képtelen kezemmel.

Próbáljon aludni most már, sóhajtotta, elmúlt éjfél.

Éjjel kettőig bírtam, akkor kezdtem újra rimánkodni, nővérke, nővérke, kérem szépen, beszélgessünk!

---

 

 A jó író

 

Furcsa volt olvasni. Virtuális ismerősöm – úgynevezett közösségi térben vagyunk kapcsolatban – egy szenvedélyes megjegyzésében elárulta, hogy egy napon, amikor afféle publikációs sérelem érte, eléggé dühösen elhatározta, csak azért is jó író lesz.

Ezen tűnődöm napok óta: mit is jelent jó írónak lenni.

Hogy írónak lenni miért nem elég. Régen volt, mint a mesében, de azért elég jól emlékszem, milyen lassú körülményességgel, már-már szégyenlősen mondtam ki, már ha a foglalkozásomról érdeklődtek, hogy író vagyok. Nem is csak az, hogy nyomban jön a következő kérdés, mert ugye, általában nem ismerik az embert, nem egy Petőfi vagy egy József Attila. Igen, és miket írsz? És akkor lehet sorolni. Fiatalabb koromban nagyképűnek éreztem a választ, író vagyok. Most már meg mintha azt mondanám, kérek egy zsömlét. Hát mit is mondhatnék. Nem olyan nagy szám, de nem is cserélnék senki emberfiával, még azzal se, aki látta Istent, és azzal se, aki pénzt is kapott tőle meg hatalmat, országos csinnadrattát. Író vagyok, mondtam egy idő után, és már nem szégyenlősködtem, nem voltam zavarban, nem éreztem nagyképűnek vagy hivalkodónak sem. Csak egy ürge. Egy tag kiskabátban járkál a nem szűnő viharban, csak mert a vihar akkor is vihar, ha levél se mozdul, és némán retteg a vidék. Úgy soha nem akartam író lenni, hogy ezt kihirdettem, hogy elhatároztam, hogy célul tűztem ki. Nem akartam író lenni, csak írni akartam, azt viszont mindenáron, megátalkodottan, önzőn akár, félve és remélve, reményt vesztetten is, hogy majd kisül ebből valami, én meg a szó, én meg a mondat, te jó ég, így történik meg valami. Kérlek, mi az irodalom? Te jó ég, nem az, hogy minden másképpen van, és ezt a másképpent kis fényes, félfényes pillanatokban el lehet hinni, hogy te jó ég, ez vagy az mégis csak ilyen, így van, így működik.   

Na, és például egy jó írót is érhet bármiféle sérelem, és időről időre ér is, kap szépen hentesbárdos, nagykéses kritikát, vérét ontják, lebutázzák, unalmasnak mondják, nemhogy megtiszteltetésnek vennék, de váratlanul visszautasítják a kéziratát, lekicsinylőn bánnak vele, sértegetik, kígyót-békát kiabálnak rá a parlamentben, bizonyos tévécsatornákon, vagy adott újságokban. Ezerféle a gyalázat lehetősége. Nem veszik figyelembe, nincsen. Ez különben ma megint nagy divat.

Hát én például tudom, hogy Mészöly Miklós, ő pedig elég jó író volt már, sőt afféle szép, hóhajú fejedelem, kapott vissza írást. Paff. Vagy Kertész Imre is kapott vissza. Piff. Máskülönben az a jó az irodalomban meg az író ilyen-olyan életében, hogy nincs garancia. Az se jó, ha túl sokat foglalkozik magával az ember, de az se, ha csak legyint arra a szép személyesre. A sérelem. Megsértődni, minden áron, már úgy születni. Az író nem német vagy japán autó, hogy amíg él, ugyanúgy gördül, hiba nélkül, megingás nélkül, megbízhatóbb, mint egy jezsuita hite, és mindig fénylik a karosszéria, és mindig ugyanolyan magas szinten teljesít a belbecs motorház, és kereket se kell cserélni időtlen időkig. Láttam én már naptehetséges, több könyves írót elromlani. Bizony, a tehetség. Különleges állat, különleges elbírálást igényel, nem? Okosan, gondosan kell etetni. Mindennap, valójában minden pillanatban, különösebb értesítés nélkül. Képzeld el, ha lenne garancia. Ha az addig, és itt meg van jelölve az időpont, szóval, ha addig biztosan jó lesz, jó marad. Működni fog. hatni. Kérem, katarzis félszáz évre biztosítva. Az irodalomban nyilván az a jó, hogy akár már holnap elromolhatsz. Lehet lassú és körülményes is a romlás, de van, hogy ma még rendben a reláció, de holnap, váratlanul, nem belátható módon egyszer csak csúszni kezdesz egy morális/esztétikai csúszdán, és nincs megállás. Ez is egy szempont. Meg végezetül az is, hogy nem lehet jó írónak lenni. Olyan nincsen, hogy jó író. Mert a jó író annyiféle fajta, hogy tkp. meghatározhatatlan. Finoman szólva. S hogy ha ezek után azt kérdeznék, végtére is mikortól író a tag, az ürge, a kiskabátos kolléga. Hát erre csak annyit mondhatnék, hogy már tudja, akkor is az, akkor az is marad, író, amikor abban a gyönyörű, néma viharban egyetlen olvasója sincsen. 

---

 

Helyünk

a nézőtéren

 

Hogy tehát hová is kell ülni moziban, konferencián, világrendezvényen? Hová, hová, hát szélre. Egyes, kettes szék a bejárat torka mellett. A rettegő felettes én kijelöli. Mindig oda kell helyezkedni, ahonnan a leghamarabb el lehet menni, ahonnan a leghamarabb ki lehet szaladni, ahonnan a leggyorsabban ki lehet jutni valamiféle baj esetén, futás a biztonságosan habzó ég alá. Hogy aztán az ég biztonságos-e, pfú, gyerekek, nevessünk el egy kicsike habkarikát. Ó, az a szép, tágas kinti világ biztonságos-e, egy frissiben ellopott tér, a mindig éhes utca, a lidérces erdő, egy szűzevő ösvény kígyózása, hagyjuk is.

Egyébként pedig nekem igenis akad egy intézményi hely, ahol van másfajta kitüntetett és kedvelt pozícióm, vagyis nem föltétlenül a legszélső helyzet, ez pedig a színház. Mennél előrébb! Legelöl! És nem csak azért, mert az emberből mindinkább vakond tekintetű lény lesz az idő percegésével, veszi elő a szemüveget folyvást, sietős és egyre kisebb betűket lát, már mikroszkóppal olvas nagyregényt és gyógyszertári sajtótájékoztatót, nem ismeri föl a régi másikat, aki boldogan köszön neki a túloldalról, vagy aztán csak öt méterről, elballag a halálsoron egy szerető ismerős mellett, már a mozdulatokat se idézi föl a tudat, annyira karcsú a látása.

Na, és a színházban?

Hát ott meg, ha a tizedik sor fölötti szekcióba szól a szokásos ajándékjegy, akkor már nem látja a mondattal együtt járó arcmozdulatot, ami játékot, hamisságot, iróniát, minden teátrális egyebet képvisel. Grimasz, nem látja. Kismosoly, nem látja. Tátott száj, nem látja. Redőzött homlok, nem látja. A kézfej jelentékeny megrebbenése, nem látja. Így aztán nem is fogja érteni a szituációt. Szóval én úgy vagyok, és nem csak a tempósan növekvő, gazdagodó vakság miatt, hanem egyébként is, hogy színházban az első sorban szeretek helyet foglalni. Legyek közel, nagyon közel ahhoz a másik emberhez, aki játszik, aki csak, úgymond, hamiskázik. Különben pedig nem is mindig csal. Mert az ott, a színpadon, minden mismás és káprázat ellenére elég gyakori igazi őszinteség is. Ez a hitel. A hitelesség, nemde. Az az átalakulás, amitől megszakad a szív, és zavarba jön a bölcs tudat, és a szem párázni kezd. Ismerem a színészt, láttam sokszor, aki nem érti, mit alakít. És ettől még lehet jó és katartikus. Ismerem a színészt, aki pontosan tudja, mit kellene megformálnia, de ettől még nem biztos, hogy megnyerő vagy drámai lesz az alakítás. Művészetben milyen veszélyes tud lenni a túltudás. Jobban tudod, mint kellene. Nem hagysz helyet a nemtudásnak, ami pedig rettenetesen lényeges és nélkülözhetetlen formáló erő. Nem akarod észrevenni, hogy nem tudni kell. Valami más kell, zavar, hiba, szó helyett csönd, bizonyosság helyett bizonytalanság.

Mondom, színház, mondom, hogy milyen sokan nem szeretnek elöl ülni, inkább zsöllye, lelkes teátrumi b-közép. Miért is. Hát mert ha túlságosan elöl foglalnak helyet, egy megjátszott, jó kis családi viszálynál rájuk locsog a kancsóvíz, őrjöngő habokkal köpködi őket a színész, szemükbe rúgja a fűrészport, a simaport, érzik a színészek izzadságát, kipárolgását, szájszagát, ölükbe gurul a levágott, művéres, málnaszörpös díszletfej, és az nem jó, egyenesen kellemetlen.

Engem például mindez nem zavar. Szeretem nagyon közelről nézni azt, hogyan mutat meg egy ember, a színész, egy másik embert. Szeretem elhinni azt a másikat úgy, hogy szinte megérinthetem. Szeretem érezni a szagot, a rám permetező vizet, szeretem a vért, a kavargó port, füstöt, az anyagot. Nagyon szeretek közel lenni ahhoz, egészen közelről nézni azt, akit elhiszek benne, a színészben, és akit úgy ismerhetek föl általa, mintha régi, nagyon régi ismerősöm lenne.  

 

---

 

---

 

Jelképes

 

Az az igazság, hogy szeretek vásárolni. Jövök-megyek, kitartó madárijesztőként álldogálok a polcok között, elhiszem, hogy a leértékelés, az olcsósítás megéri, megveszem gyakran a silányat, a talmit, kiadom a kicsike pénzt a butaságért, a feleslegesért, beszerzem az olyat is, amiből pedig van otthon. Hát igen, nem egészen célszerűen vásárlok. Mondták már. Mert inkább kettő vagy három dolog, mint egy. Inkább több legyen belőle. Inkább legyen felesleges, nézek rá aztán, egy tárgy, egy valamilyen dolog, amit felhasználhattam volna, de nem, mert elromlott közben, szevasz, szavatosság, állag, íz, külcsín, szevasz. Kuka. De mindezt azért mesélem, mert szeretek hallgatózni is. Nekem ez munka, hivatás. Ki tudom találni, nem mondom, de néha jó, ha házhoz jön az anyag. Jó napot kívánok, Szív úr, a téma vagyok, bejöhetek?

Úgy lépegetek az emberek között az utcán, hogy kihallgathassam, mit beszélnek. A történetük. Aktuális problémájuk. Halljam csak! Nekem az ember az utcán moziműsor. Színház! Nagy színészek, cowboyok, dívák, masamód lányok és hadvezérek között járkálok. Megállok mellettük, és szemérmetlenül hallgatózom. Aztán, hogy kihallottam mit mondanak, és hogyan mondják, hogyan értékelik és hogyan igenlik vagy tagadják, azt, ami az életük, megnézem lopva az arcukat. Néha nem is lopva. Egyenesen, a szemükbe bámulok, bele abba a végtelenségbe, abba a megmagyarázhatatlanságba, abba a fölfoghatatlanságba, ami pedig az emberi arc. Hol kút, hol tenger, pocsolya. Kőbánya, nemde. És ehhez a mérhetetlenhez próbálom hozzá mérni a szavakat. A történetet. Hogy elhagyott, hogy becsapott, hogy rosszul bánt vele, hogy micsoda öröm, sajnálja nem sajnálja. Na, boltban voltam a minap, hová egyszer biztosan elmegyek kosarat ragadni a nap folyamán, és már letudtam a sok feleslegesség kiválasztását. És tényleg mentem a kasszához, mint egy szomorú úr, aki hisz a szolgáinak, bár tudja, be fogják csapni. Beállni a sorba, ugye. Ott is nézelődni. Ő azt vesz, én miért nem vettem. Ő azt választotta, én miért nem. Vett előttem húsz thai leves konzervet. Úristen, ezt meg hogy, és miért? Satöbbi. És egyszerre csak jó lett. Nem tudtam, mitől. Talán nem is figyeltem föl rá, csak valami öntudatlan figyelem lett bennem, kicsi gyertyaláng, imbolygott a karamellás világszélben. Mert milyen jó is tud lenni az emberi beszéd. Mivel én aztán igazán figyelni szoktam, és tényleg kihallgatom a mások búját és baját, ezúttal nem tettem, álltam a bor, a paradicsom, a sajt és a darált hús fölött, a fasírton gondolkodtam, mert az jutott az eszembe, hogy azt csinálok, mindig elrontom valahogy, soha nem olyan jó, mint Zskáé Berlinben, vagy az itthoni, mindegy is, miközben beszélt mögöttem valaki. Valahogy nem voltak érdekesek a szavak. Úgy értem, a konkrét jelentésükre nem figyeltem. Szauna volt. Masszírozás. A beszéd tónusa, a beszéd természete, a beszéd jellege sugározta azt a meghittséget és odaadást, amitől jó lett nekem. Született mögöttem egy tenger, finoman hullámzik. Csak egy patak csobog, nem vadul, vidáman, komolyan, beszél a parti fákhoz. Lombok szívverése, Tandori. És akkor meghallottam, kihallottam az életből voltaképpen, az utolsó mondatot. Ismerem ezt a mondatot. Én is mondtam. Nekem is mondták már. Furcsa mondat, furcsa egy állítás. Törékeny. Úgy van, mintha nem is lenne. Úgy van, hogy akkor is van, ha nincsen. A legfurcsább mondat, ami ember és ember között elhangozhat, azt hiszem. Zavarba jövünk tőle. Kívánjuk. Elvárjuk. Kételkedünk benne. Szóval kimondta az a száj mögöttem. Azt mondta, hogy nagyon szeretlek. És szia. Kinyomta. Megfordultam, a kis, fekete ruhás virágárus lány volt. Akinél mindig jelképes virágokat szoktam venni, jelképes, azt jelenti, hogy egy szál, kettő, kis dísz a szoba asztalon, hogy nagynak látszon. Azt mondta valakinek, hogy nagyon szeretlek.  És aztán letette. Én meg már fizettem is a borért, a darált húsért.

---

 

Alszanak melletted

 

Elég jól tudni már azokat a rigolyákat, hogy melyik író hol és hogyan tud dolgozni, miféle szabályok, törvények szerint jut el a remekművekig – és tovább. Ha nyolc óra nulla perckor nem kezdheti el például, máris üvölt, mint az állat. Ha csak egy aranyhajszál csendül az ő születő mondatai közé a külvilágból, az további véres ribillió lehetősége. Még a Nap is csöndesen ragyogjon, a felhők lassúdad súrlódása is szűnjön meg a fenti néma kékben. Tévé, rádió, anyós lópokróccal letakarva. Egy híres zeneszerző, ha túl sok feszültség gyülemlett föl benne komponálás közben, behívta magához a szolgálólányát, és gyorsan megerőszakolta. Szép, megrendítő műveket szerzett ily módon, kétségtelenül. Ne koppanjon a papucsával senki át a konyhakövön, mert lő. Ne nyikorogjon a berozsdásodott élet. Hallgasson szomszéd, utca, a város, a világegyetem, Fekete lyuk, neked is kuss.

Vagy éppen hogy sok hangi effekt megengedett mégis. Hogy bizonyos zenék, rock a hatvanas, pop a nyolcvanas évekből, magyar nóta, Zámbó Jimmy, segítenek az íráson. Már elakadna, már botlana, tanácstalanul torpanna az a kiscipős mondat, de egyszerre csak megszólal a Felkelő nap háza, vagy, na jó, Mendelssohntól az E-moll hegedűverseny, és máris visszaballag a bokrok közül az ihlet. Édes szerelemem, sikongass a fülembe, csalj meg, átkozz, hogy megmaradjon a lírai adrenalinszint. Kimegy az utcára, meglepett idegenekkel vereti magát félholtra, köszöni szépen, és megy vissza szonettet írni.

Mivel egy napilap szerkesztőségének szobájában születtem, hol volt fotólabor is örökké dünnyögő kisfotóssal, illetve még két munkatárs is gépelt, beszélt, telefonált, mindenféle hangszennyezést bírok. New Yorkban kürtölő kamionok is voltak. Mosást, főzést, kutyaugatást, Isten kiabálását, hogy megint elrontott valamit az égi szerelőműhelyében, de az óvoda csilingelésével is elvagyok írás közben. Óbégathat lent a kintornás, próbálhat a lépcsőházban a rádió gyerekkórusa. Egyszer lakásfelújítás volt közvetlenül fölöttem, falakat vettek ki, tettek be, talán még légkalapácsot is használtak a szakik, fél éven át ment, de tényleg, mégis megírtam egy regény második felét. Gyakran szól a rádió, miközben írok. Természetesen magyarul szövegelnek, csupa okos illető, filoszok, sztárfilozófusok, ködrendezők, színészóriások. Hallom, mit beszélnek az űrről, a kegyelemről, a súgólyukról, közben én is sorakoztatom a zilált kis bekezdéseimet. Amíg ő előadja munkás, tragikus életét, én megírom a novellát. Nem dicsekvés. Adottság csak. Engem konkrétan egy dolog zavar az írás művelése alatt, ha közvetlenül hozzám beszélnek.

Ernő, mondd, hogy is volt azzal a gyulai fölsüléssel?

Hogy rendezzek én ilyenkor öldöklést a babaházban?!

Hogy írjak a feltámadásról, ha közben azt kérdezik, Ernő, szerinted most van, vagy nincsen feltámadás?!

Hanem előfordul egy kedves, nem sűrűn adódó alkalom, amikor úgy szoktam írni, hogy egészen közel vannak hozzám. Nem egyedül vagyok, az csak napközben lehetséges, néha még akkor sem, és dolgozószobám sincsen, nem is volt soha. Egy mérnök meg tudna-e tervezni egy szép bérházat, ha karnyújtásnyira alszik tőle egy igazán közeli rokona, a horkolásban világbajnok anyós? Egy orvos szívműtét közben, kis stokin ül mellette a felesége, nyújtogatja a nyakát, megzörren a nyaklánc, te, Lajos, rosszul tartod a szikét.

Isten mit hallgatott a teremtés közben?

Elég sokszor, ahogyan ezekben a pillanatokban is, dolgozom úgy, hogy hever mellettem, mert eljött előző este, és itt alszik a kanapén, asztalomhoz nagyon-nagyon közel. A klaviatúra meglehetősen hangos. Meg-megáll az írás folyamata, aztán nekilendül, nagyokat csattognak a kis betűlapok, akár a géppuska ropogás. Az írás harangozás és kolompolás, robbanás és kaparászás. Az írás elnyúló, zavaros csöndek vize, jajveszékelés és üdvrivalgás. Oké. Az írás önnön zajainak története. Oké.

Szóval alszik ő, a gyerek. Olykor betakarom, ha leforogja magáról a plédet, a dunyhát, a nyári kistakarót, miközben föl nem fogom ésszel, hogyan lehetséges ez, mert ha mellettem, az ágyban csak sóhajt a másik, én arra nyomban riadok, nemhogy egy efféle klimpírozás, egy ilyen zörgés, kalapálás, csattogás és sóhajtozás, ami egy tárca megírásával jár, ne zavarna. Hogyan lehet így aludni, így megtartani magunkat az álomi mélyrétegben, miközben világvihar tombol a közeli pocsolyában?! Azt hittem, ilyesmire csak a nők képesek. Mert az alvásban, annak különféle módozataiban ők verhetetlenek. Egyrészt sokkal, de sokkal kisebb helyen elférnek, mint amekkorák. Tkp. egy bögrében is el tudnak  aludni. Belebújik, és már föl is szuszogja az örömódát. Ahogy összekucorodik, nem? Olyan kicsi lesz, mint aki magát is meg tudná szülni.

Na, jó, de a gyerek, aki huszonöt. Férfi, gondolnám. Végzek a tárcával, nyújtózkodom, boldogan ordítok egy nagyot, ő háborítatlanul alszik tovább. Tíz óra van még csak. Úgy dél felé ébred rendesen. És rémülten meg fogja kérdezni, miért nem keltettem föl idejében.

 

---

 

A Gutenberg Museum

ceruzája

 

Megint csak egy apróságról szeretnék mesélni. És azzal az állítással kezdem, hogy bizonyos foglalkozásokkal speciális veszteségeket lehet elérni. Elveszthetsz országot, hazát, pénzt, sok pénzt, másik embert, nőt és férfit, sokszor az a legrosszabb, a maradék androgün feled, ami a másikért őrjöng már hiába. Nahát, én úgy vesztettem el egy ceruzát, hogy észre sem vettem. Mert azt se tudom, hány ceruzám van. Sok helyről érkeztek hozzám, sok országból billegtek bele az életembe, a dobozaimba, a poharaimba. Sok múzeumból származnak. Ki veszi észre, ha egy grafitosa elgurul, kint marad a hómezőn, a csatatéren, ellopja a jótündér. Hát ez a kispéldány tényleg kint maradt a balkonon, hol a lisszaboni kalandozás után rendeztem az elgyötört virágokat, pakoltam, ültettem, földet szórtam, ilyenek. És akkor a felesleges cserepek polcán megtaláltam őt, elég gondosan ki volt hegyezve, nem volt megviselve egyáltalán, és az sötétlett többek között a vékony kis derekára írva, hogy Gutenberg Museum.

Aha, onnan hoztam tehát.

Csakhogy nem emlékeztem, hol van a Gutenberg Museum, és mikor forgolódtam ott. Vajon fogok emlékezni az alkalomra? Meg kellett néznem tehát, hogy hol van, ja, igen, hát a Google.

A Gutenberg Museum Mainz városában található. Sok német városban jártam, sőt laktam is, éltem is, még Syltön is evett az esős májusi szorongás, de Mainzban emlékeim szerint nem, azonban Düsseldorfban igen, vagy Frankfurtban, a rettenetes könyvvásáron sokszor, és a festői Feldafing, Aachen, Stuttgart, Berlin, Lipcse, Hamburg, sorolhatom. Düsseldorfban láttam életem legszebb cipőjét egy kirakatban, nem tudtam megvenni, nem volt elég pénzem, és egy templomban kellett fölolvasni irodalmat. Volt szó a szövegben Istenről is, fölnéztem, bocs, Uram, ez csak irodalom. Voltam egyszer egy hónapig Pfalz tartományban is, közel a franciákhoz, ami szintén Mainz távolabbi környéke, rengeteg, hullámzó szőlő között állt a kedves, zöld kacsokkal befuttatott irodalmi lak, a vezetője az emlékezésről tartott magyar írók részvételével – Márton, Krasznahorkai, Darvasi – beülős délelőtti szeánszokat a múltnak rettenetes kútjáról, csak mert egyszer arra jött rá, hogy az édesapja valami jelentékeny náci volt. Esti mese után elment apu pártgyűlésre. Rájönni arra, hogy apád vagy anyád ilyen meg olyan firma. Gyilkos. Népirtó. Elveszteni az apádat, mint egy ceruzát. Ebben a házban bizonyosodtam meg arról is, és eléggé nyilvánvalóan, hogy el fogok válni. Egyszer Berlinben fociztam egy egészen magas rangú náci fiával. Hamburgban láttam először csókolózó, nagyon szerelmes lányokat a Lange Reihe egyik ilyen kiskocsmájában. Egyszer meg…

Te jó ég, mennyi emléket hív elő ez a ceruza, amiről azt sem tudom, hogy került hozzám. A Gutenberg Museum. Szóval van egy ceruzám onnan, amelyik nyilván több telet, nyirkos őszt odakint tölthetett. Régi mániám, Mándyval szólva például, hogy a tárgyaknak van lelke. A tárgyak lelkei mi vagyunk, emberek. De hogy az össze dolgomnak, kisbirtokomnak, az összes fityulámnak, tárgyacskámnak és drága biszbaszomnak az én lelkem lenne a, táptalaja?! Mindegy, nem okoskodok tovább. Ez a ceruza ott, a kaspós, cserepes alsó polcon bizonyára azt gondolhatta, hogy vége van. Hogy elveszett. Szét fog rohadni, megeszi a köd, a fagy, elrágja az idő. Miközben nem is használták, nem írtak vele még csak egy rissz-rossz mondatot se, így lesz vége. Aztán egyszer csak úgy alakította valami fölsőbb kisdramaturgia, melynek oka és célja sohasem lehet világos egészen, hogy újra a fénybe állhasson. És hogy használják mégis. És ez meg is történt. Kezdetnek írtak vele egy üdvözletet, ezt:   

 

 

 

---

 

A lisszaboni álompár

 

Úgy hat-hét éve találtam meg őket, mert akkor már a kerületben koptam. Lomtalanítás volt. Évente kétszer szokott lenni, nagyvárosokban így szokás, és én ilyenkor mindig elképzelhetem a háború arcát. Azt is láthatom, hogy mennyi mindent rejt a nagy házak gyomra. A kerületnek van árnyas főutcája is, jól emlékszem a helyre, ahol elém kerültek. Talán volt több fotó is. Talán csak ez az egy volt, erre már nem emlékszem. Dunakanyar, egy férfi és egy nő összebújva, nézik a víz meredek fordulását fentről, a ködös, borongós magasból. A fák még kopárak. Nem remegtek elő még a levelek, vagy már lehulltak. Ám hogy egészen kopaszok az ágak, abból mégis azt gondolom, kora tavasz lehet, február vége vagy március eleje, mert november fogytára mindig is marad egy-két ágacskán renitens levél. Akiket majd a tél szaggat alá. Úgy jártam vele, ezzel a képpel, mint sok más tárgyammal, megtaláltam, elvesztettem.  Elfelejtettem, hogy van nekem. Sokszor vesztettem el, és sokszor találtam meg a lakásomban, olyankor mindig megörültem neki, lett egy ilyen aha érzésem, ja, hogy nem tűnt el, nem veszttelek el téged végleg, szervusztok. Két szerelmes a kopár hegyen. De mikor készült ez a kicsi, szürke kép? Talán a múlt század hatvanas éveiben, amikor születtem.

 

 

 

Most meg Lisszabonban vagyunk, és én elhoztam ide őt, mert amikor éppen az utazás előtt rájuk akadtam újra egy cetlis mappámban, hát azt gondoltam, jöjjenek velünk ide, ahol minden este gurgulázik a hamis Fado, és a turisták a szálkáig rágják a város húsát. Kis japánok, kínai csoportok fényképeznek lankadatlanul, de nem úgy, hogy kicsi, minimális mérlegelés után eldöntve, mit érdemes, mi az érdekes, hanem hogy mindent. Mindent. Belátás nélkül. A szem kolonializálós igénye, ki tudja, mit akar hazavinni, és otthon aztán archiválni, mintha lenne lehetőség mégis az örökkévalóra. Gyarmatosítani minden emléket? Nem, mi nem így fotózunk. Keresünk fotózás közben. Pillanatot, meglepőt, egyedi módon jellemzőt, azt, ami nem úgy van, ahogy van. Ott van egy vers, itt egy novella. Minden pillanatot dehogyis kell bírni. Mert egy jól megválasztott villanásba befelér ezer másik. Jövünk-megyünk a városban, hol sós párával telt a levegő, és ahol nagyképűre dagad, sóssá válik a Tejo, ahol mesebeli villamosok araszolnak a meredek utcákon, és ahol Pessoa álmodta az életét, és szórta az énjeit, a hedonistát, a pogányt, a futuristát, és csak készült, készült a halálra. Vittem az én képemet mindenhová, mit a Pozsonyi úton emeltem föl az összekoszolt földről, és közben elneveztem őket lisszaboni álompárnak. Talán a nő ül elöl, a féri hátulról karolja. Meghittség és távlat. Rálátni az egész életre. Valóban? Valóban rálátni? Mondanám, hogy van egy titokzatos harmadik is, aki elkattinthatta a kicsi Olympust vagy Leicát, aki mögöttük állt. Talán nem is tudták, hogy megörökítették őket. Megkapták aztán ajándékba a fotót, és annak az lett a sorsa, mint a dolgoknak általában, igen, nincs dolog, ami ne válna feleslegessé végül.

 

 

Nem, ennek a két embernek az élete, a szerelem biztosan nem vált feleslegessé. Ilyen ítéletet senki emberfia nem mondhat. De az biztos, hogy egy idő után a kép már nem kellett senkinek. Kikerült az utcára, kacatok, lomok, értéktelenségek közé. És most mégis itt van, és itt vannak a szereplői Lisszabonban. Velünk. Eljutottak idáig is, hol az óceán veri a sziklás partokat, és városnyi tankhajók rostokolnak az azúrban. És most mi lesz velük, a lisszaboni szerelmespárral. Sokáig gondolkodtam, és most már tudom. Mert csak az a kérdés, mit akar az ember egy képtől. Én erre a képre már mindig, míg élek, emlékezni fogok. Emlékeimet meg is osztottam. A képet, mivel többet tudok róla már, mintha csak nézem, itt hagyom. Marad Lisszabonban, egy asztalkán, a villamoson, egy sikátor ablakában. Jó helye lesz talán. Nem lesz felesleges, csak tovább utazhat. A két szerelmes, ha szerencséje van, tudják, nem tudják, halad tovább abban a rettenetben, amit múló időnek neveznek a folyamatos elfogyásra ítélt emberek.

---

 

Tavaszi legyem

 

Néhány napja egy kisközeli írásban megemlékeztem egy légyről. Már április pattogtatta a rügyeket, könnyebb szoknyáiban táncolt a szél, de a bolondok hazamentek aludni, horkolni, szájmézet csorgatni. Beszállt az illető konyhaablakon. Korán reggel találkoztunk, szólt a rádió, világhírek, népem, országom, lallala. Azt mondtam én akkor erről a kicsi légyről, hogy tkp. nem bánom, hogy betévedt az otthonomba, és hogy most itt van velem, velünk. Légy. Legyen. Mekkora lehet egy légy súlya. A hangját tudom. Tudom, mit csinál, amikor kitépik a szárnyát, téptem én is félszázada, néztem a rettenetes, kétségbeesett félforgást. Légy. Ő is a tavasz hírnöke, nem? Aztán jöttek-mentek a napok. Kis hülyék, nagyképű pillanatok, lomha, buta órák, eszméletlen délutánok. Így volt, nem múlt el semmi, mert mi múlna el, ha nincsen hová, csak elfeledkeztem róla is, erről a kicsi légyről. Paff. Elfeledkeztem, mit csinál egy ilyen lakásban egy kicsi, tavaszi légy, olyan a teste, hogy átsüt rajta a nap, fölcsillámozza a fény, kinek kell. Mire jó egy légy. Élete értelme, ennek a szerkezetnek a küldetése, sorsa. Különben nem is hallani. Nekem az otthon a jó börtön. Egy olyan regényt olvastam éppen akkor, ami az időről szólt. Kínai tájak, távoli vidékek, régmúlt századok, a mélabús, szorongó angol óramesternek órákat kell készítenie a kínai császárnak, mindenféle szerkezetet, melyekkel az emberélet stációihoz szabja az idő múlását. Himnikus regény volt ez, és mondom, az időről szólt. Hevert a parkettán a könyv, a karosszék mellett, talán ráröppent ez a kicsi, semmise szárnyas. Mászkált az okker színű fedélen, és a jövése-menése azt mondta, hogy az idő, nahát, az idő az micsoda dolog, erre szaporázok, arra téblábolok, az idő mégis csak az emberi esendőség mértéke, nélküle nem lenne semmise, bűn se, jó se, éhség se, szomjúság se, semmi más, minden az ő titokzatos, fölfoghatatlan mélységéből fakad, a múlás, hogy már ez sincsen, már az is csak volt, hogy emez sincsen már, és amaz is elmúlt, mint egy fuvallat, mint egy gyufaláng, és nekem, akinek átpereg a kezén a homok, arra kell gondolnom, hogy ebben a folyamatos elmúlásban, ebben a szörnyű átalakulásban mégiscsak kell találnom valamit, de mit. Nem tudom, igazán nincs nagy ötletem. Énnekem nem ér a túlvilág. Értem én, hogy az a dolgom, hogy építsek föl valamit, magamat, és aztán mindenféle küzdelmek árán veszítsem el az egészet. És ez milyen szép már, de tényleg! Hogy az ember mindig roncsot, romot, hiányosságot épít, aztán mégis az egészet veszti el! Aztán az is lehet, hogy az a kicsi, tavaszi légy a regény forrásaira mászott. Odarepült. Járkált mindenféle emlékiratokon, járkált munkaszolgálatos, vagonírozásos, haláltáboros emlékeken, szibériai lágerek képein, bombatölcsérek kormos peremén, összeomlott hidakon, Rákosi vakító tarfején. Járkált az asztalomon, a tollak és a satíros kihúzók, a cetlik birodalmát szépen bejárta. Megpihent a kínai kiskatonán, mit Istvántól kaptam húsz éve. Megnézte E.P. tanyai fényképét, hogy görnyedten, gondolkodva ül, és még milyen sok széphaja van. Járt a virágaimon, a Csodavirágon, a repkényen, a Nyílvirágon, a pálmán, a futókán, a pletykán. Én nem tudom, ez mennyi. Hogy sok-e. Hogy elég-e egy élethez, itt, énnálam, ebben a személyes kis, jó börtönben ennyi van. Kábé ennyi. Néhány szerkezet még talán, kések, kapcsok, üvegek. Egy kis tábla, festett tábla a polcomon mögöttem, mit halálos beteg nagybátyám tett ki szobája ajtajára, mert tizenhét tragikus esztendejével nem szívlelhette már, ha a világ zavarja. Ne kopogj! Nem is sorolom már. Vége a leltárnak. A légyre ma találtam rá, takarítottam éppen. A tévé előtt, az átjátszó dobozon hevert, halott volt, vége volt. Néztem kicsit a halált. És ezt mind, mind, egyetlen iramodásban, elgondoltam. Aztán a porszívó szörnyeteg fejét a légyre irányítottam.

 

---

Főoldal