Hartay Csaba
Hívja a kapaszkodást
Egyszer elviszlek sétálni.
Távoli nyárfások felé indulunk.
Oda, ahol mélyzöld folyó suttog.
Ez a levél pont akkora,
mint most a tenyered.
Az évszak neve Sohasem.
A kéreg hívja a kapaszkodást.
Az évgyűrű időszorító.
Egyszer vigyél el sétálni.
Végül hagyj a ligetben.
Felettem szárnycsattogás.
Csontjaim helyén tölgytörzs.
Gyertek haza
Mi mást akarhatnánk.
Mint ugyanezt a januárt.
Mindig tavaly halnak apáink.
Az elalvás örökké benneteket ébreszt.
Törött kagylóhéj zsebeitekben.
Még fenyegettek, ha veszekszünk.
Nem engedtetek el sokáig.
Mi örökre benneteket.
Így már ne is gyertek haza.
Mi mást akarhatnánk,
mint újra azokat az elvesztett játékokat.
Nem vigyáztunk rá.
Kiesett kerék.
Letörött útmutató.
A hiba volt az esély.
Most a hiányotok hiába.
És mi lettünk apák.
Markolók harapnak parti nyaralókba.
Egykori évszakok bástyái omlanak.
Apám voltál, fiad lettem.
Fiam lett, csontod eltemettem.
Puha porod, végső lélegzeted.
Vonásait magadénak képzelheted.
Ahogy nevet, te úgy sírsz ott valahol.
Lépni nem tud, de veled együtt kóborol.
Megtalálja az elveszett játékokat.
Miért nem szerettél annyira, mint
én most a gyerekemet.
Miért érzem így.
Rosszul érzed, ugyanígy szerettelek.
Emlékszel a hintára
Amikor délelőtt alszol a hintában.
Fél óra, egész élet. Mintha nem lennél.
A hinta ring, se itt, se ott. Sehol és mindenütt.
Sokszor álmodom azt, hogy nem is vagy.
Sokáig tartott a nélküled. Megszoktuk.
Születésátállítás kell, mihamarabb új óralap.
Csak a mutatókhoz ne nyúlj. Élesek.
Megvágják alakuló időérzéked.
És egy seb a múlton nehezen gyógyul.
Emelkedő mellkasodra helyezem tenyerem.
A dél előtt alszol, éhség ébreszt.
Óralap és tortalap, édes elalvás.
Tejszínhab-puha ébredés. De várj.
Egyszer majd ki kell lépned nélkülünk.
Elhagysz. Menj csak. Hátha megérkezel.
Emlékszel a hintára? És az éles mutatókra?
Már felálltál. Az ablakon túl sűrű varjúvonulás.
Örök lakcímed: Ölelés utca kettő per egy.
Megjelent a Bárka 2025/3-as számában.
