Versek

 

 

 

Vörös István

 

Mit tehetek én?

 

Ironikusan végülis

mentségre szorul minden.

A világ néha épül is,

            bár bizonyíték nincsen.

 

Nem áll egy új csoda, ami

            majd bebizonyíthatja,

tudunk szépet tapasztani

            az örök iszonyatra.

 

Nem árt mentegetőzni ma,

            ránk jót nem mond majd senki,

a jelenkorunk stílusa

            a semmit sem jelenti,

 

szürke minden és célszerű,

            vagy színes, s közben olcsó,

beton jön, eltűnik a fű,

            és vasból lesz koporsó

 

a hamis reményeknek, és

            a nyugalmas világnak.

A pusztulás nem szenvedés,

            az ördögök kivárnak.

 

De jön az ember és nagyon

            kíváncsi önmagára.

Sok megértésre alkalom

            a kiveszők halála.

 

Mindenki jó, és jót akar,

            de sajnos rossz a másik.

Támad hatalmas szóvihar,

            a könyv esőben ázik,

 

a könyv, amit az írt tele,

            ki nincsen itt velünk már,

régvolt emberek élete,

            talp alá került fűszál,

 

fűszál élén a zöld bogár,

            szemét alatt a teknős,

a sors helyén futó fonál,

            lilás peremü felhők.

 

Tárgyak a valóság helyén,

            és valóság, ha nem kell.

Mondjátok, mit tehetek én

            az öröklött szégyennel?

 

Takargatnám egy fügefa

            levelével a titkot,

ne beszéljünk róla soha,

            valami régen itt volt,

 

valami nem fontos, de szép,

            valami szép és fontos,

szelíd, nyugodt, dombos vidék,

            s most autón száguldoztok

 

a betömött mocsár fölött,

            a betömött időben.

Mennyi sok szó, már szédülök,

            írtam bár jó erőben,

 

valami zavart, félrevitt,

            megváltoztatta hangom,

az elmondhatót téve itt –

            befolyásra gyanakszom.

 

De nem ám egy külső erő!

            Belém nevelt szemérem,

és ami abból tör elő.

            Már ennyivel beérem?

 

Mi visz félre? Nem gyávaság.

            A bátorság hiánya.

Próbáld ki, jó erős az ág?

            Ez is miféle dráma?

 

Miféle drámátlan futás

            ugyanebbe a létbe?

Mégis mitől lehetne más?

            Lehullik év az évre,

 

és egy árnyék a napra hull,

a hold elé tolakszik,

míg játszani meg nem tanul

            a közömbös galaxis.

 

 

 

Vedd kölcsön a világot

 (3 egymásban tükröződő villanella)

 

 

Fölfalni a világot,

vagy a világ fal föl különben!

Az ember folyton tátog,

 

szembe harap magányod,

vigaszt lelsz a közönyben.

Fölfalni a világot,

 

az étvágy néha átok,

de ajándék is egyben.

Az ember folyton tátog,

 

harap, mert van hozzá fog,

bár nem ehető minden.

Fölfalni a világot

 

– ha értelmét meglátod –

föl kell, hogy lelkesítsen.

Az ember folyton tátog,

 

az evéshez hozzáfog,

mert arra való minden:

fölfalni a világot!

Az ember folyton tátog,

 

 

+

 

megszentel és kiátkoz,

kis rémületet rád hoz,

s te úgy állsz fehér ingben,

mint akit a halálhoz

 

megszentel és kiátkoz

egy űrből leszállt isten.

Lukács, Máté és János

 

kis rémületet rád hoz,

mert hagyják, hogy megtérítsen,

édesgessen magához.

 

Megszentel és kiátkoz –

tagadjam-e vagy higgyem?

Visszaküld a világhoz,

 

kis rémületet rád hoz,

tanában semmi sincsen,

mi tiszta és arányos.

 

Megszentel és kiátkoz,

nem kell, hogy felderítsen,

szívet zúz, agyat átmos,

 

kis rémületet rád hoz,

az ember fel se szisszen,

nem zúg és nem kiáltoz,

 

 

+

 

a fellépő hiányhoz

nagy asztalt kell terítsen.

Vedd kölcsön a világot,

 

ha még értelmét látod

osztozni a kincsen.

A fellépő hiányhoz,

 

mi bárkit összesároz,

imával járul Isten.

Vedd kölcsön a világot,

 

és azonnal belátod,

hiány támadt a hitben.

A fellépő hiányhoz,

 

kis kételyt átsugároz

egy lény, ki persze nincsen,

Vedd kölcsön a világot,

 

hisz különben nem látod,

ami mögötte bújik itt lenn.

A fellépő hiányhoz

vedd kölcsön a világot.

 

 

Megjelent a Bárka 2025/3-as számában. 


Főoldal

2025. június 10.
Zsille Gábor tárcáiMagyary Ágnes tárcáiKollár Árpád tárcáiSzakács István Péter tárcái
Fiumei forgószínpadTörténetek az elveszettek földjéről – Egy bánáti német lány memoárja
Herbert Fruzsina: FőpróbaOcsenás Péter Bence: Forgók
Vörös István verseiVörös István verseiMolnár Krisztina Rita verseiJenei Gyula: Látlelet
Nagy Koppány Zsolt: A masszázsszékMagyary Ágnes: NésopolisSzakács István Péter: Az örökségBecsy András novellái
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

        Jókai Színház Békéscsabanka-logo_v4.pngpku_logo.pngMMAlogoC_1_ketsoros__1_.jpg