Bánfai Zsolt
Torlaszok
Együtt hallgattuk, amiről ti,
partra vetett testek beszélgettetek;
mennyi lehet a köves moszat hasatokban,
és a hordalékok fémes íze, milyen?
Korsó-, kancsószerű testetek kong, itt-ott
fedetlen keblű nők, mozdulatlan fehér szobrok,
az utolsó villám átszínezi a tejszín bőrt,
hullámverés az apró kavicsfogakon.
„Együtt nyeltük le ezt a folyót” –
suttogja valamelyikük, te elpirulsz,
én némán fényképezlek, lilás nyakadon
megigazítasz egy foszlásnak indult
hínárcsomót.
Háború
A hősöket idén is elfelejtették rehabilitálni,
egy veterán katona sisakját igazgatva
(nyolcszáz méterről még átviszi az acélmagvas lőszer)
a homokozó melletti fákon megbújt gyerekeknek
mesél, szélesre húzott mosolyán átbukik
a süllyedő nap, foghíjas állkapcsába
beköltöztek az antillai gyümölcsdenevérek,
van egy mondat, melynél szájában
a kövek befordulnak, fütyülő szélben
a megbontott deszkakerítés,
valami meleg cseperegni kezd,
puha, mint a vér,
fekete, mint a nap.
Oratórium
A csend az egyetlen menedék.
Az összefésült füvek biztonságában ilyen
egy ima, mely mentes már minden gondolattól.
Csak a kegyelem állapotában
tárul fel.
Fénynyelő homokpadok a tajtékok körül,
belül a kiharapott földnyelvek utolsó szólamai.
Feszült csend, falak fehér lepedői.
A megfeszített nyugalma.
Érintés, melyről majd a magára hagyott test
tanúskodik.
Valaki érkezik, kinek szólamaiban
ott az áhitat, mint csengő katedrálisokban
kórusmű után a némaság:
méltósággal elvonuló fellépők hagyják a dobogón,
hideg hajó belsejében.
Egy ideig ott ülünk még vacogva, mint akik
értik a misztériumot.
Megjelent a Bárka 2025/1-es számában.
