Szil Ágnes
Mi együtt többé nem
Nem ír ki semmit – tudom: te hívsz,
nem szólsz bele, én meg hallgatok,
bosszúból: így tengermélyi csend
tart egyensúlyban egy vízoszlopot,
a kábelek felett elúsznak
ellapított hús-szörnyetegek,
más kontinensen dobol a lábad,
porszívót húz elfásult nejed,
már összefűltem valaki mással,
megjavít ezt-azt, piszmog a férj,
az emeleten dobog a lába,
húzza a kábelt derék feleség,
delfinszavakkal, így ragozzuk
mindazt, mi el nem hangzik soha,
részvétlen szedik szét a drótok,
mi együtt többé nem tart sehova.
Játék
Így: összezúzott arccal
valami kő alatt -
úgy fekszem, gyöngyeimre
tapad döngölt agyag,
avar kori a hullám,
így álcázom magam,
a medencén még mindig
kezed hajlása van,
s úgy teszek, mintha mégse
lennék fönn fürge szél,
az oxigén tüdődből
bordám között zenél,
és tetszik is a játék
így bújni el: merész
- az egyiknek kevés volt,
ami a másiknak elég.
Rég holt
Rég holt költők posztumusz kötetein
tanultam melletted elaludni,
torzók neveltek arra: milyen az ölelés
- nem volt karjuk, a csonkok hideg
tapintatú márványból voltak faragva.
Olyan voltál csak, mint valami árnyék,
amely átsuhan a konyha négyszögében,
titkolva fény- és anyagtermészetét,
amikor fény kellett volna: anyag,
s anyag helyett fény: végig mindenen.
Tiédre és enyémre
Nem mondta senki, hogy a villámlás után
éppolyan sötét lesz, mint mielőtt a
mennykő két egybevágó részre
osztja szét a világmindenséget:
tiédre és enyémre.
Megjelent a Bárka 2018/2-es számában.
