Semmi mellébeszéd, csak egyenesen,

maszatolás nélkül a lényegre törve.

Először mea culpa, majd mosom kezem,

ám vigyázz, a bűntudatka ne csaljon tőrbe.

Most már szabad, most már lehet

szólni, milyen múltat bújtat a szőrme,

mint kultúrkál az emlékezet:

először nyelve, utána nyögve.

Végül kiköpni, ami görbe,

mert elsötétül időnk fénye,

mire megtelik szennyesünk gödre,

mire kicsattan, itt a vége,

köszönjük, elég, nem kell,

aki akar, fusson véle.

Vándor a sámlin

Ezen a ponton

porzik a világ,

billen a kint, a bent,

veled az ellened,

fantomok voltak mind,

csupa bukott agyszülemény.

Itt nyugodtan mondhatod:

szabad vagyok.

Ugye érted,

mire gondolok.

Persze, testem

továbbra is felnyög

a gumibot ütéseire,

a különbség csak annyi,

többé nem ijeszt a harag,

vagyok, ahogy,

s ez így van jól.

Ezen a ponton

ne kövessen senki,

foglalkozzon ki-ki

a maga piszkával,

hisz minden vándor

leghűségesebb kutyája:

saját árnyéka.

Istenem,

búcsút intek itten

mindannak, amitől

örökké féltem:

Isten, párt, pokol

vagy más agyoncsépelt

hullamasinéria.

Jelentem,

csodálom a mestert,

aki létrehozta a kis sámlit,

amin ülök, s jegyzetelek,

árnyékot vetve a papírra,

árnyékot a görbedő múltra.

Záróra

               Van Gogh rajzimájára

Törékeny,

dohányfüstös papíron

vénember aszalódik.

Didergő szalmaszéken ül,

arca görnyedő

kórba temetve.

S mint rajtacsípett kölyök,

görcsösen hajtogatja:

soha többé.

Omló csöndben

neszez rá az óramutató

csillanó árnyékpora.