Gina L. Nem a mi sulinkba járt. A gimnázium poros emeleti ablakából lehetett látni, ahogy szünetekben dohányzik a falon túl, a vastag platánfa alatt, a szomszédos közgazdasági középiskola udvarán. Minden áldott hosszú vagy rövid pauzában. Magas, kissé hajlott hátú, hosszú hajú lány, általában kopott farmercuccban, és általában társaság nélkül. Magyar-szerb anya és olasz apa láncdohányos lánya. Gyönyörű barna szemek, réveteg tekintet, két kis formás, tenyérbe való mell, tökéletes hosszú lábak. Közelebbről: némi smukk és piercing. Ismeretlen eredeti hajszín. Karcsú, pihés csukló, hosszú ujjak, bal kisujján a köröm megrepedt. (Rácsapott a kalapáccsal.) A gépészeti egyetem tágas pincéjében rendezett táncon futottam össze vele úgy fejsz tu fejsz, Jugoszlávia hetvenes éveiben, ott és akkor sepertem be serényen ezeket a szüleivel kapcsolatos adatokat. Meg egyebeket, amit értem. Ugyanúgy állt ott, a fűtőrendszer meszelt, mocskos, rozsdacsordulásos csövei között, ahogy az udvaron szokott, és az egyik cigiről a másikra gyújtott. Tudtam, hogy baromira veszélyes pasija van, pár éles tömény (vinjak) és tompító sör belövése után mégis felkértem. Csodálkozva nézett rám, hogy ilyen merőnyerő vagyok, hiszen rossz hírű szerelmét ismerte – mint rossz pénzt, isten pogány csapását – arrafelé mindenki. Ő is tartott tőle, úgymond cidrizett (később azt mondta: be volt szarva), de azért táncoltunk. Szerencsénkre nem lett belőle baj, a srác elvolt jócskán valahol, és később sem törődött ezzel az extrém/piti eseménnyel. Érdekes, hogy amúgy széplélek volt e zömök, szögletes állú, bunkó fasz fiú, méghozzá festő. Képeiben dinamikus, széles ecsetvonásokkal, zenéjében hárdrok, meg hevimetál, fürge, jó kis lapos, gitáros ujjbegyekkel, láthatókkal, amikor netán beugrott bejzelni. Amikor éppen nem pingálgatott-muzsikálgatott, akkor vagy focizott, vagy pecázott, főképp gyanútlan vagy épp életunt nyurga pontyokra a telepi Sodrosban, Ginával keveset foglalkozott. Mégse nézte jó szemmel, ha valaki a nőjének csapta a szelet.
       Nekem is egyszer bemázolt a tökéletlenje, hogy azt egy szebbik és fontosabbik fogam bánta, de akkor Gina még nem lépett színre, így ez az ügy most tárgyában nem is tartozna ide.*
       Tánc után hazakísértem Ginát, amit szépen megköszönt, két álmatag-nyúlatag, nedves oldalpuszival hálált meg. Aztán már ki tudja, hogy, valahogy elkezdtünk – úgy: nem nagy felhajtással – találkozgatni. Rémlik, azután történt, hogy véletlenül összefutottunk az orvosi rendelőben. Nekem valami zöldes pöttyök jöttek ki a farkamon, állatira viszkettek, ezért kerülgettem rémülten a dokit, de eleinte nem mertem konkrétan megközelíteni, Gina pedig elmaradt menstruációjának kérdését ment oda rendezni, ahogy azt később töredelmesen bevallottuk egymásnak, amikor már szinte vértestvérséget fogadtunk, kötöttünk, esküdtünk, mit nem, bógte. Szerencsére az én világűri flekkjeim úgy, ahogy jöttek, szépen el is masíroztak katonásan a francba, hogy még csak nem is köszöntek, Gina terhessége pedig vaklármának bizonyult. Gina egyébként sokat volt egyedül. Kis árvócka, apját nem is ismerte, anyja rengeteget dolgozott, testvérekre nem futotta fater és a mutter, a tyále és a kévó kérészforma, nem sokáig libidós nászából. Eljárogattam hát hozzá szabadon, aztán diskurálgattunk egy-egy kávé mellett, zenét hallgattunk sercegő bakelitről, mintha valaki épp palacsintát sütne a jó húzós gramofonon, és bár vibrált köztünk valami, nem estünk neki egymásnak – úgy két szájjal és negyven, köztük húsz rikító, meg egy szakadt vörös körömmel.
       Egyszer ugyan, amikor Mamas & Papast hallgattunk, éppenséggel tettem egy kis célzást amolyan alkalmi hecc formájában – a magam szeretett anyanyelvére váltva szerbről –, hogy mi tulajdonképpen miért is ne játszanánk egy kis mamás és papást, ha már ilyen szépen együtt vagyunk, szeretjük egymást, picskumater, azonban Gina, aki amúgy törte a magyart, nem reagálta le ezt az idétlenséget.
      Felhúzott, meztelen, fényes lábakkal ült kedvenc foteljében, amelynek oldalából minden mozdulatra több rugó is kikalimpált tüstént – a hasadékot egy kisebb női táskával próbálta egykor hasztalan betömni valaki –, én pedig általában szemben vele egy kisebb hokedlin, a hoklicán foglaltam helyet: jobbra tőlem a falon marha nagy színes pipacsrepróval (ezt kalapálta fel Gina, amikor rácsapott az ujjára, picskumater, picskumater, és a pipacs inkább valami óriáscsillagra emlékeztetett, mint pipacsra), alatta a kisszekrénnyel. A kisszekrényen a lány csikkjeinek gigantikus, állati büdös halmaival. Itt, ebben a laza környezetben értesültem először, hogy énekes akar lenni, méghozzá nagyon jó énekes. Fantasztikus. Hogy bár némi klasszikus zenét tanult, a rock az élet igazi értelme, sava-borsa, ördög csókja, és hogy Janis Joplin az ideál, és szerinte ha eleget dohányzik az ember, elég sok kávét iszik, tetejébe elég sok jeget nyel, netán még a motorról is szerencsésen leesik, azzal el lehet érni, hogy olyan legyen a hangja, mint Janisé. Még ha így egy picit „csináltan is”. De ha már egyszer olyan, a többi nagy eséllyel jön magától.
       Számmörtájm.
      Egyelőre csak a nyár jött a maga tikkasztó hőségével. Amikor a halak magasra ugrálnak, kukorica-gyapot égbe szökken, hogy elámulsz, bazmeg. Egy nap Gina felfortyant, miközben álláról dőlt a víz. Elárulta, marhára az agyára ment minden, és úgy döntött, lestoppol a hűs (?) Adriára. Mert egy nap dalolva kelsz, bébi, és kitárod szárnyaid.
      Ott megpróbál beállni valamelyik bendbe, valamit már le is levelezett, ám csitt, nem akarja, hogy ez idő előtt kiderüljön! (’Bem ti kevu ako kažeš!) Bennem azért megbízik. Tulajdonképpen én vagyok a legkedvesebb itt neki, ebben az ócska cirkuszban, poros alföldi pojácák mélyen elkúrt báljában, laposfejűek fals kórusában, balkezesek szerencsétlen gyülekezetében, kongó büdös, gyűrtpapíros biliben, onanizáló kommunisták ostoba iskolájában, ezen a lelki roncsderbin stb. (lett volna még valami?), szeretne tőlem elbúcsúzni. Valamit emlékbe hagyni. Beszéltem volna le a kalandról, de hajthatatlannak bizonyult. Szüntelenül pálmákat, datolyákat, sót és tiszta levegőt emlegetett, mint akinél megakadt a tű. Nyári napfényt, lófaszt esti fénnyel. Egyik pillanatban váratlanul felém billent, hogy majd kiborult rozzant karosszékéből, repedt királynői trónjából. Egészen közel kerültek kicserepesedett ajkaink, éreztük egymás leheletét, leheletünk borzasztó, eszement és üvöltő forróságát. Összefonhattuk volna orrunk finom szőrszálait. Ettől ledermedtem. Július kellős közepén, mint a pinty. Vadul kalapált a szívem, közben láttam, ahogy Gina sötét kis bimbói bekeményednek a pár számmal nagyobb trikó, az a híres „dzsoplinos majica” alatt. 
       Akkoriban pechemre egy Ilav (fordítsd meg!) nevű lánynak udvaroltam, fülig szerelmes voltam, lehet, ezért nem tudtam megtenni azt, hogy megcsókoljam Ginát. Ennyiben maradtunk, Ilav pedig – akit sikeresen lebeszélt rólam mint hülye drogos buziról az a gerincsorvadásig a maga Krisztus-szuppersztárját meg a maga kérész pöcsét nyüstölő telepi pap haverunk – duóban kibekkelt szüzességével később örökre faképnél hagyott. Kiröppent egy aranyműves családból származó, ugyancsak műkedvelő gitáros fazonnal Kanadába, hogy soha többé ne lássam ebben a kurva életben.
      Az az ürge, az a mázlista aranyérmes pöcs akkor és ott egyből elnyert mindent, amit én véres verítékkel szenvedő mód előkészítettem magamnak, Gina meg tényleg lestoppolt a tengerre, és sokáig-sokáig nem jött vissza. Egy portotoži nagy ablakos hotelben énekelt, utána hallottam, hogy az egyre híresebbé váló Vidám Tengeri Ugorkák jóképű, jó hangú, enyhén örökzöldes-dzsesszes-ironikus príma dalmata bandájában szólóénekes, és hogy felfelé ível a karrierje. Lángoló szerelemben él az ugorkák atavisztikusan szőrös, örökké rövidgatyás szólógitárosával, minden jó, ám a srác egy bulis éjszakán – az élet következő heppes fordulata szerint – nagy levegőt véve örökre eltűnik a holdvilágos tengerben. Jól betéphetett, a csapat szétesik. Gina szólókarrierbe kezd. Két számmal válik viszonylag híressé: a Summertime sajátos feldolgozásával, amelyet a Befejezetlen Csók nevű, általa alapított együttessel ad elő, meg egy másik szenzációs numerával, amely arról szól, hogy nehéz idők jönnek, de egész pontosan nem emlékszem, az ítészek hogyan is jellemezték. Kicsit olyan Dylan-szerű, hogy hát ronda esők esnek majd, madár is megbicsaklik röptében... fenn a légben... befelé fosik majd. Aztán egyszercsak száll felém a váratlan tollas galamb fél szemmel, érkezik a hír, a nagy kirügyező messzidzs, hogy Gináék Belgrádban adnak koncertet. Ezek a „koitusz interruptuszok”. Belém nyilall, szaporázza a ronda szívem megint a magáét, végül döntés születik. Elmegyek én szépen oda a Lászta busszal. Négykerekű fecskével. (YU-transport.) Gina föllépése előtt marha ügyesen sikerül kapcsolatba lépnem vele, ő meg marha ügyesen (nije blentává) beültet a színpad mögé, onnan nézhetem a Dzsinasót. Valami pincében, mint a mi gépészetink, csak egy kicsit elitebb hely.
      Mellettem egy tűzoltókészülék, meg egy tűzoltónak öltözött nagy lábú, nagy cipő fölül vigyorgó, kibildelődött törpe. Alig magasabb a készüléknél. Gondolom, mindketten részei a becses mutatványnak, ám ez a hieronímuszbos, pisze orrú törpe egyszercsak kinyújtózkodik, ásít, elmegy – azon a nagy, szürreális bohóc-lábán, óriási vízálló szvacs órájával –, és nem jön vissza. A készülék marad, de nem kerül bevetésre az sem. A Summertime előadása közben látom, ahogy G. ki-kivilallantja piros sarkait könnyű kis indián sarujából (oh, azokat a kis édes repedteket!), pipiskedik a legbeleélősebb részeknél, éppen ahogy Joplin tette abban a filmben, amelyet rég együtt néztünk.

Your dadddyyy is rich and your ma’ is good looking
Hush little baby... Don’t you, ooooh!!! (Jebo te!)

     Az angol szöveget – amelyre így emlékszem – aztán valamiféle szerb hangzású jazzes halandzsával keveri, tényleg repedtfazék a hangja, és tényleg nagyon-nagyon jó. (Te, ez igazából levágódott a motorról?) Hív, hogy maradjak vele bulin, maradok is kicsit, de mivel látom, hogy itt mi aligha tudunk foglalkozni egymással, hisz valaki folyton a társaságunkba tolakszik, képünkbe nyomul, pofátlankodik, köztünk illeg-billeg, baszakodik, rángatja a pöcsét a nadrágban, féltékenykedik stb., titokban lelépek. Megyek haza: az én kedves, imádott, ágyában összekucorodott, csábítón pihegő, okos kis feleségemhez. Érted.
      Nókonflikt.
     Évek múlnak el megint. Hallom (olvasom), hogy Gina a szlovén alternatív színpad sztárjaként, Gina dr. Wagina, vagy valami ilyesféle idétlen alternatív művésznéven lép fel, meg Szőröspina Nemokapitányként, és hogy együtt él ott egy hasonló dilis fazonnal, tán a Buldózerek frontemberével, aki annak a derék dr. Breceljnek a fia, aki meg arról híresült el, hogy Tito marsall lábát amputálta. Egyből lekapta, amint úgy találta jónak. De lehet, hogy ez csak a pletyka szintjén csúszik így össze. Ez a Brecelj, meg amaz a Brecelj? Mindegy. Aztán hallom, hogy ez, vagy már egy megint másik szerelme menedzseri pályára lépett & hogy e szerencsés csillagzatú férfiú szépen tollasodik ezen a módfelett vidám, stresszes pályán. Bolond planétán. Gináról nem hallok semmit. Egyszer elutazom Ljubljanába egy immár a roknál vágyottabb dzsessz-koncertre, próbálnék kapcsolatba lépni vele azon a nagy nehezen, véres verejtékkel beszerzett számán, de a hívásra nem válaszol senki.
        Csak az átkozott rögzítő. De mintha nem is ő lenne...? Nem mutatkozik be.
       Megint múlnak az évek, jön az az ocsmány, bibircsókos, nyákos, geci háború, a szlovén tartalékos társaság – míg azt se mondod, kisbicska, némelyikük Gina topless fotójával és két fehér perfekt lábával a szíve alatt, kancsal szeme előtt – kiveri szlovénföldről a paffá lett jugó hadsereget, Szlovénia független lesz, kezdetét veszi Jugoszlávia hajmeresztő szétfröccsenése, ekszplodálása, én pedig Budapestig meg se állok. Elfelejtem Ginát. Később történik még, hogy konferenciára utazom Ljubljanába, ahol éjszaka a hotelem közelében egy tűsarkú cipőjét a kezében tartó, az utcán rostokoló, erősen dohányzó, jól öltözött, de kissé megfáradt, rossz tartású nőre leszek figyelmes. Ott álldogál, mint egy súlyosan elszúrt dramaturgiájú, hatásvadász mű mértani közepén, önfeledten pöfékelő (putykázó-mellyező, vadul szitkozódó stb.) feminin kérdőjel gyanánt. Összeveszett azzal az állat furkó pasijával, akivel valami jelesebb lazacos-majonézes fogadásról kocsikázott hazafele. Kérte, álljon meg az az elbaszott, roncs, három kerekű csotrogány taxi, hogy momentán kiszálhasson. Megtörtént. Alhat-e most, ezen az ugyancsak elkúrt éjszakán a hotelszobámban?
       Természetesen: alhat.
      Gina fáradt, rosszkedvű, hasgörcsökre panaszkodik, egyebekre, kínzó szélre, menstruációra, istenre, lúdtalpra stb. Látom, ebből bizony most se lesz semmi, nem is nagyon forszírozom, hogy pont mostan pótoljuk be egyszer és mindenkorra a valaha súlyosan elmulasztottakat. (Épp ebben a hotelben, melybe egykor elkeseredett, kivert fogú, lábukról lerúgott, pusztulásra ítélt és pusztulni hagyott, saját vérük tócsájában nyöszörgő politikai foglyok voltak becsukva, ez lenne a helye tényleg a mi kis kitolódott romantikus nászunknak?) Külön-külön alszunk, mintha fel se merülhetne más lehetőség. Reggel huggyantok, aztán rohanok a vonatra. Nyújtja arcát felém az ágyból a nagy csörgésre, sipító öblítésre. Pillanatig habozok, majd két puszit nyomok mindkettőre. Bőre még mindig remek állagú, bársonyos, illatos – ez jó boldogokat kefélhet, állapítom meg, miközben elönt a féltékenység ördögi érzése. Csaknem forró bőr. Jó bőr Gina. Mosolyogva hanyatlik vissza puha, margarétás párnájára.
      Puff!
     Tűnődöm. Csakugyan, milyen gyönyörű még mindég. Akkor hirtelen lehajolok, és megcsókolom megint. Ezúttal erősen, szájon, hosszan. Előbb egy kis tétovázás tapasztalható, aztán rendesen viszonozza, nyelve forog, mint a motolla, majd hirtelen elneveti magát, bele a számba, akusztikusan, öblösen, és ellök magától:

– IDI U PIČKU MATER!

       Ismét visszazuhan a párnára. A vonaton – kora reggeli blúzos kangörcsben, amely gyakran oly esendő tud lenni, meg olyan édes, olyan jó, szinte mesés, de annyira, de... hogy az már kínos – dudolom a Számmörtájmot. Valami csoda folytán egész jó a hangom. Olyan dzsesszes, végül is. Férfias. Meg olyan laposak az ujjaim, míg a sliccemet gombolgatom a vonat csattogva száguldó, büdös balkáni budijában. Felröhögök, miközben elsuhan odakint az őszi táj. Hegyek-mezők, régi tanyák, egykori Jugoszlávia. Gina. Rock és Tito Broz. Emberek, tehenek. Varjak & boglyák. Gyárépületek. Magas kohók és lapos szövetkezetek. Vardártól a Triglávig, Tito, esküszünk neked! (Ojojoj!) Érzem mindennek a reggeli szagát, súlyát, kedvét, tartását, lüktetését, mindenét. Anyagát. Szar illatát, tej melegét.
       Egy kis kávé a büfékocsiban?
       Mailemet az asztalon hagytam ama blődlis és bődületes konferencia anyagaival együtt az új realitásról az egykori politikaiak ama vadi, gipszfalas szállójában, megtalálhatta, de nem ír nekem. És nem ír soha: Gina L. Pedig megkérdezném, pl. mi is lett azzal a Nedovršeni poljubac nevű bandájával? Szívhasadás és evergrín nosztalgia. Ginát keresem, aki utoljára úgy küldött el a picsába, hogy ki se nyitotta a szemét. Keresem. Igaz, csak néha, főleg méla, részben ismét kibékült és megbékült, megbekkelt, halakat – mint Kusturicánál – lapos és büdöskés palacsintákként égbe dobáló nyarakon, amikor megáll a szél, és nehéz kitalálni, ha majd egyszer elkezd fújni megint, az merről fog történni. Fújni-fújni, vajon a tenger felől-e? Vagy éppen a nagy víz felé. – És mindég elkap valami furcsa érzés, amikor női táskával találkozom: rugós fotelnél. Hát még amikor látom, hogy begyömöszölték az oldalába. És még egy kis női borotva is van valahol a közelben. Tuti, hogy hirdetek.

Jelige (csak ennyi): Summertime.

      * Hogy az a pogány barom ecsetes faszija mégis, bógte (istenit – megj. részemről), miért pancsolt be nekem egyszer akkorát ezt üvöltve:
       – Rokken’roll! Dir-durr!
      Hát azért, mert rosszat találtam mondani valamelyik művéről, amelyik egy erősen a pattanásoska-ragyáska ifjú Joplinra emlékeztető nőt ábrázolt, holmiféle viharvert karosszékben, felhúzott fehér és csupasz, szinte ragyogón fényes lábakkal. Mellette a levegőben egy óriásira duzzadt vörös pipaccsal. Furcsa dolog az idő. Tiszta blúz, ugye? Érted.
       Be kell vallanom már így utólag, káromkodósan és bűnbánón: egyáltalában nem volt olyan szar az a festmény. Majdnem olyan rendes pipacs volt az, mint a Kahlo röpködő bíbor, bodorkás, kakukkoló pinavirágocskája. A mi kis összetört Fridánké. Valahonnan máshonnét. Egy egészen másik történetből, amelyik ehhez itt nem is fontos. (De rokon a fílingje, oh, számmörtájm!!! End’ö líving i’zízi... lébor.)

       & Egyszer meg az volt még a furcsa véletlenek sokaságában, hogy a kezembe került valahogy a Gina egyik régi kislemeze. A-oldalán a Számmörtájm. B-oldalán meg mi? Hát, az a nekünk magyaroknak kardinális fontosságú Karády-numera Gina módra az el nem csókolt csókról. Dögös, vágyakozó, rúdállító hang. Picsába! Úgy szíven tud szúrni. – Hogy basználak meg, Gina, te defektes! De Joplint is, csak úgy recsegne. Meg Titót is a maga partizán csillaga alatt. Az egész szar Jugoszláviát, de legalább háromszor, mint a mesében.
       && Egy szép reggelen – megkönnyebbülve – tényleg szárnyad lesz, bébi. Repülsz. Emlékszel még arra a platánfára a gazdasági suli udvarán? Na, annak a kukacos ágaira. Meg emlékszel a gépészeti egyetem buggyant pincéjére? Meg annak az ágbogas csöveire? Oda kötöm fel magam. Csak úgy. Ah! Bébi. Dögös Gina L., komesztáj? Donjúkráj. Ti-na-ni-ná, tinaniná.
       Számmörtájm.
      Nehogy má’ fölhívjalak. De egyáltalán él még az a telefonszámod, sugörbébi? És egyáltalán a tiéd? Hívlak majd úgy: vintörtájm. (Tehát nem sokára.)

Megjelent Bárka 2008/2 számában