Erdész Ádám

 

Korin György levéltáros és a kivezető út[1]

 

2014 januárjában, nem sokkal a Háború és háború második kiadásának megjelenése után az Írók Könyvesboltjában Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztője beszélgetett a könyvről a szerzővel, Krasznahorkai Lászlóval. A hosszú, lebilincselően érdekes beszélgetésnek volt egy része, amelyben az író mesélt arról, hogy miért is fogott neki a könyv írásának. „Azért kezdtem ebbe az egész háborús projektbe, mert az volt az érzésem korábbi sikertelen könyveim után, … mindig azt mondtam, ez nem az a könyv, ami tőlem várható.” A sikertelennek mondott könyv a Sátántangó és Az ellenállás melankóliája, azok a regények, amelyeket sokan máig a szerző legjobb műveinek tartanak. Az Írók boltjában mondottakból az derül ki, hogy a korábbi könyvek azért „nem a tőlem elvárhatóak”, mert a szerzőnek fikció és valóság határait csak bizonyos szűk mezsgyéken sikerült átlépnie. Ilyen részsikernek tekintette azt, hogy a Sátántangó egy-egy szereplője a könyv megjelenése után megkopogtatta a hátát és bemutatkozott. Kiderült, valóságos, létező figurák, legalábbis az, hogy a valóságban is élnek olyan alakok, amelyek a könyv lapjain megjelentek. Fikció és valóság határának átlépése volt az a kísértés, amely Korin György levéltárost személyét életre keltette, vagy esetleg beemelte a regényvilágba. „Ha itt nem sikerül valamit átírnom a valóságba, akkor föladom a dolgot” – hallhatjuk a youtube-on ma is elérhető beszélgetésben.[2] Induljunk innen Korin György története felé.

Hogy nem hagyományos regény készül, azt 1998-ban sejthette meg a kiválasztott olvasók szűk köre, mikor is kezükbe kaptak egy Krasznahorkai László által írt, levél formában szedett szöveget. A „kedves, magányos, fáradt, érzékeny olvasót” arra kérte a szerző, hogy ezt a levelet csúsztassa majd be az 1999 könyvhetén megjelenő könyv belső borítójára ragasztott tasakba. „Te tudod, miért” – tette hozzá a szerző. A 2013-ban megjelent második kiadásban már eleve ott volt a levél. Az olvasó, mielőtt egyetlen sort is olvasott volna, találkozott még valami szokatlannal: a papír könyvjelzőn nem a szerzőről, nem a regény tartalmáról volt szó. A könyvjelző egyik oldalán a Schaffhausenbe induló vonatok és repülők menetrendjét közölték, a másik oldalán térkép látható, amely a schaffhauseni Hallen für Neue Kunst múzeumhoz vezető utat mutatja. A másik furcsaság az, hogy a történet nem ért véget a könyv utolsó lapján, később a valóságban folytatódott. Sőt, abban sem lehetünk biztosak, hogy Korin György históriája mára végleg lezárult, és nem íródik-e még hozzá egy-két fejezet.

Kezdjük a történettel. A regény főszereplője, Korin György, levéltáros egy dél-alföldi kisvárosban. Ez a kisváros Budapesttől 220 kilométerre a Köröshöz közel fekszik. Magam – mint gyulai levéltáros – tökéletes biztonsággal meg tudom tippelni, melyik ez a kisváros. Korin, egy darabig „szabályos” levéltáros pályát fut be, rendezi az iratokat, helytörténeti munkákat ír, tudjuk, hogy doktori címet is szerezett. Felesége van, átlagos életet él. Aztán egyszer csak történik valami, elveszti a biztonságérzetét, szűkebb és tágabb világából elpárolog az otthonosságérzet, a korábban átláthatónak tetsző világ összekuszálódik, eltűnik belőle a belső logikai rend. Sőt, Korin egyre inkább csak a rá leselkedő veszélyeket látja. Ez az új és nyomasztó tudás szinte egyik pillanatról a másikra megváltoztatja az életét. Villámgyorsan elválik, kollégái először csak furcsán néznek rá, majd kiközösítik, de olyannyira, hogy még az utcán sem fogadják köszönését. Ez a kirekesztés mély fájdalommal tölti el Korint, s arra a meggyőződésre jut, életének nincs tovább értelme, legcélszerűbb, ha befejezi azt. Aztán mégis történik valami: családi iratok rendezése közben talál egy titokzatos kéziratot, amelynek se címe, se szerzője, se dátuma. A szövegen kívül nincs rajta semmi, ami egy dolgokban jártas levéltárost eligazíthatna.

Korin György elolvassa a titokzatos kéziratot, amely elementáris hatást tesz rá. Úgy érzi, az írást meg kell ismertetnie az emberiséggel, s ez a cél egy időre újra értelmet ad életének. Úgy dönt, a szöveg közlésére nem elég a könyv vagy más hagyományos adathordozó, az örökkévalóság számára kell elérhetővé tennie. Elhatározza, hogy a szöveget az internetre tölti fel, mégpedig a világ közepén, New Yorkban. Hogy ehhez miért kell New Yorkba utaznia, azon sokan fennakadtak. A történetnek ez a mozzanata 1997-ben játszódik, a közzététel akár a kisvárosban is megtörténhetett volna. Károlyi Csaba az Élet és Irodalomban megjelent írásában kritikus éllel tette fel ezt a kérdést.[3] A német kiadás recenzensei közül is többen motiválatlannak találták ezt a fordulatot. A kritikusoknak alighanem igaza van, de mi nagyvonalúan lépjünk túl ezen a kérdésen. Az író számára fontos volt, hogy a nehéz tudással megvert levéltáros a világ közepére – a modern kori Bábel tornyához – jusson, és nem kevésbé fontos volt maga az út, amely a küldetés teljesítéséhez vezet. A gyakorlati életben nehezen eligazodó Korin, minden előzetes várakozás ellenére eljut New York-ba, begépeli és nyilvánossá teszi a szöveget. Küldetését befejezve egyetlen feladata marad, hogy végezzen magával. De az utolsó pillanatban meglát még valamit, egy Schaffhausenben levő műalkotás, egy iglu képét. Hogy a múzeumban elhelyezett iglu a menedék, a végső megnyugvás – a regényben sokat emlegetett kivezető út – képét villantja-e fel benne, azt nem is tudjuk pontosan. Mindenesetre a maga szerencsés véletlenekkel kikövezett útján eljut Schaffhausenbe, az iglut nem látja meg, de ott éri a vég. Hogy pontosan mi történt, az homályban marad az olvasó előtt, annyit tudunk bizonyosan – mint azt az utolsó, kiemelt félmondatban olvashatjuk –, „a vég tényleg Schaffhausenben”.

A fent leírt történet szinte primitíven egyszerű interpretációja Korin György útjának, amely a regényben nem is így kerül elénk. A történet különböző idősíkokban játszódó, egymást árnyaló és kiegészítő részleteit, függő beszédben, többnyire maga a főszereplő meséli el. Korin szinte mindig beszél valakinek, hosszú, meg-megszakadó monológokban. Akikhez szól, azok többnyire nem értik, vagy egyszerűen elengedik a feléjük hullámzó szöveget. Zajlik a sokszor nagyon feszült vagy éppen nyomasztó jelen idejű történet, amely követi a főszereplő útját a vidéki városból Budapesten keresztül New Yorkig, s közben Korin beszél. Először hét tizenéves gyereknek, akik egy Budapest előtti vasúti felüljárón megállítják, hogy kirabolják. Tenyerükben ott lapul röppenésre készen a zsilettpenge. Elvetemült kölykök, akik azzal szórakoznak, hogy megdobálják a robogó vonatok ablakát, a találkozás leírásából süt a feszültség. „Már nem érdekel, hogy meghalok, mondta Korin” – indul a monológ. Kis idő múltán már azt meséli a hét pengével a kezében hallgató gyereknek, hogy mi is történt 44. születésnapján, amikor hirtelen belehasított, hogy „…szent isten, semmit nem ért az egészből, hogy jaj, semmiről semmi fogalma nincs, hogy Jézus Mária, nem érti a világot, és már attól megrettent, hogy így fogalmazódik meg benne a dolog.” Mivel befelé figyel, észre sem veszi, hogy a banda főnöke int, hagyják, valószínű, nincs pénze és féleszű lehet.

A történet folytatását is Korin elbeszéléséből ismerjük meg, másnap egy budapesti MALÉV- irodában egy gyönyörű szép stewardess-nek meséli el, mi történt a felüljárón. A szép stewardess-nek mondja el azt is, amit korábban senkinek, hogy életét Hermésszel, a hermészi világgal való találkozás változtatta meg végzetesen. A találkozás pillanatában dőlt el, hogy bármennyire szerette volna, belőle nem lesz szabályos levéltáros. A hermészi világgal való találkozás a bizonytalanságot, a szabályok viszonylagossá válását hozta: „… és attól kezdve a nyugtalanság beköltözött az életébe, attól kezdve a dolgok már nem olyanok voltak, mint azelőtt, attól kezdve másképp látta a dolgokat, a dolgok megváltoztak, s a világ a dolgokkal kezdte a legijesztőbb tartalmát mutatni felé, a kötetlenségét, a lehető legfélelmetesebb értelemben vett felszabadultságét tudniillik, mert Hermész, mondta Korim, ez azt jelenti, elveszíteni az otthonosságot, az odatartozást, a függést, a bizalmat, ez azt jelenti, hogy hirtelen feltűnik egy bizonytalansági tényező a nagy egészben, majd ugyanolyan hirtelen kiderül, hogy nem, ez a bizonytalanság az egyetlen tényező, mert Hermész, ez a törvények viszonylagos, alkalmi voltát jelenti, azt, hogy Hermész hozza és vonja vissza, vagyis engedi szabadjára őket, hisz erről van szó, mondta Korim”.[4]

A végzetes találkozás következményeinek leírása világos, de mit kezd ezzel a környezet? Odamehet azzal az ember a feleségéhez, a kollégáihoz, hogy találkozott Hermésszel? – tette fel a kérdést maga, Korin. S itt aztán kettőn áll a vásár, az író odateszi olvasója elé a szöveget, az olvasó pedig a maga világlátása szerint dekódolja azt. Lehet, hogy nagyon egyszerűen: szegény levéltáros megkattant. A korábbiakban szó is esett a járási ideggondozóbeli kezelésről. Alighanem közelebb járunk a valósághoz, ha a hermészi világgal való találkozást úgy értelmezzük, Korin – akarata ellenére – valami nagyon súlyos tudás birtokába jutott. Akár tapasztalatainak és ismereteinek hirtelen összegződése nyomán, akár transzcendens úton. Ez a nyomasztó tudás, akár arról is szólhat, hogy az európai kultúra történetének végső szakaszába jutott. S itt érdemes elővennünk a könyvbe fűzött, „magányos, fáradt és érzékeny” olvasónak adresszált levelet, amelynek az a címe Megjött Ézsaiás. Az ott leírt történet 1992 márciusában játszódik, ennek főszereplője is Korin György. Hajnalban holtrészegen állít be az autóbusz állomás melletti Non Stop büfébe, ahol az ott ülő férfit „Drága Angyalként” megszólítva beszámol neki a világ állapotáról. A részegségtől alig érthetően elmondott látlelet lényege: „Minden tönkrement, és minden lealjasodott – folytatta Korin. De úgy is mondhatná, tette hozzá a maga nehezen érthető, darabos beszédmódjában, mondanivalójának tolmácsolója, egy égi és földi jegyző számára azonban tökéletesen világos gondolatvezetéssel, hogy mindent tönkretettek, és mindent lealjasítottak…” Aki cigarettázva az asztalnál ül – azt a már idézett 2014-es beszélgetésben a szerző megerősíti – Ézsiás. Az időszámításunk előtti 8. században működött próféta is szigorú volt, de mutatott kivezető utat. Korin nem lát ilyet, a konzekvenciák levonásaként öngyilkosságot kísérel meg. Arra készül. Hogy pisztolyával Krisztus sebeit lövi testére, de bal tenyerének átlövése után elájul. Öt év múlva megszelídülve látjuk viszont, de a világról alkotott véleménye, mit sem változott. A sorsrontó tudáshoz kapcsolódott még valami, a gyakorlati életben csetlő-botló, szerencsétlen Korin minden racionális várakozás ellenére végigjárja tervezett útját. Úgy megy be a MALÉV-irodába, hogy vízumra nem is gondolva, kér egy jegyet holnapra New Yorkba. Váratlan jótékony segítségnek köszönhetően mindkét probléma megoldódik. Nem beszél sem angolul, sem németül, de mégis elboldogul New Yorkban és eljut a schaffhauseni múzeumba is. Aligha csupán a sorozatos szerencsés véletleneknek köszönhetően. Akiknek beszél, azok hallgatják, mégpedig igen hosszan. Szövegével leszereli az őt megtámadó pengés kölyköket, pedig a pillanatban ott rejtőzött az esetleges tragédia. Hasonló erővel hatott a szép stewardess-re is, a lány utóbb maga sem nagyon értette, hogy miért: „…még ő is, mutatott saját magára, olyan dolgokat mondott el neki egy idő után, mert borzasztó sokat kellett várnia, amit, komolyan mondja, tényleg szinte soha senkinek, valahogy kinyílt annak a férfinak, mivel az is annyira őszinte volt, olyan kétségbeesett tulajdonképpen, folyton úgy érezte, mintha ő lenne az utolsó, akivel az a férfi beszél”. Azaz, a nyomasztó, Hermésztől eredő tudás mellett van itt valami a kiválasztottak tulajdonságaiból is.

Ugyanígy meséli el Korin a titokzatos kézirat tartalmát is heteken keresztül New York-i szállásadója élettársának. A helyzet a korábbiaknál is abszurdabb, a hallgatóság ezúttal egy szerencsétlen sorsú Puerto Ricó-i nő, aki sorban, ahogy Korin gépeli be a kézirat fejezeteit, hallgatja a levéltáros interpretációt, amelyekből természetesen nem ért semmit.  Korin hosszú monológjaiba a nő kedvéért, rendre beleszúr egy-egy szótárból kivadászott angol szót. S aztán az olvasó töprenghet, hogy ez a furcsa elbeszélés a totális kommunikációképtelenség jele-e, vagy arra utal, a létfontosságú dolgokból csak egy-két szót lehet átadni a másik embernek? Van harmadik lehetőség is, a nő egyszer csak azt mondja „értek”. Akkor, dacára a nyelvi és kulturális szakadéknak, mégis átmehetett valami? S Krasznahorkai szövege végig ilyen, az olvasó követi a regény fő gondolati sodrát – vagy, amit annak vél –, de nyílnak mellékágak, és azokon haladva ugyancsak kerek, logikus értelmezési kereteket lehet építeni. A nyelv, a szöveg struktúrája nagyobb teret érdemelne, a lényeget igen pontosan ragadta meg a könyv egyik német kritikusa, Christoph Bartmann, aki azt írta, Krasznahorkai prózája nem az értelem vagy a megbékélés horizontjából szerveződik, hanem abból a tapasztalatból, hogy a világ alapállapota a rendezetlenség, és minden narratív kísérlet csak ideiglenes, törékeny rendet tud létrehozni.[5]

Korin elbeszéléseiből a titokzatos kéziratról is sok mindent megtudunk, hogy „leheletfinom, hajlékony mondatokban” írták, hogy egyes leírások túlrészletezettek, hogy nem felel meg semmilyen irodalmi művel szemben támasztható feltételrendszernek sem. A nagy hatású szöveg értelmezésével birkózó levéltáros egy alkalommal arra a következtetésre jut, az ismeretlen szerző őrült, nem lehet pontosan érteni, mit is akart elmondani. A jelen idejű történésekkel egybefűzött kézirat négy regénybeli fejezetben hat különböző korba és hat színtérre viszi el az olvasót. A minoszi Krétába, az 1860-as évekbeli Köln városába, a 15. századi Velencébe, a Római Birodalomba, Hadrianus Britanniát átszelő falához, a Kolumbusz útjáról híreket váró Gibraltárba és az összeomlóban lévő Rómába. A történeteknek ugyanaz a négy személy, „négy angyali férfi” a szereplője. Mindegyik hely az európai civilizáció kitüntetett színtere, amely békét, kulturális kiteljesedést ígér a négy szereplőnek. A krétai tengerparti faluról szóló részben különösen vonzó kép villan fel: „Az egész, mondta Korim a nőnek, olyan, mintha az édenkertről szólna, az összes mondat, mondta, ami a kéziratban ettől kezdve a faluról, a tengerpartról, a környék minden képzeletet felülmúló szépségéről beszél, mintha nem közölni szeretne valamit, hanem vissza akarná vezetni önmagát a paradicsomba, mivel nemcsak megemlíti, szóba hozza, kijelenti ezt a szépséget, de hosszan el is időz benne, azaz meg is teremti a maga különleges módján, mely aztán így, vagyis ez a bizonyos szépség, beauty, már nem csupán ebből a tájból áll, hanem amit betölt, a nyugalomból ugyanis, és a derűből, annak sugárzó nyugalmából és derűjéből.” Az épülő, égbe törő kölni dóm tövében „a két legjellegzetesebb európai találmányról” a szeretetről és a jó felfedezéséről diskurál a négy férfi. Velence azért lesz vonzó számukra, mert úgy gondolják, a víz jelenti a legtökéletesebb védelmet a története csúcspontjára jutott városnak. A rómaiak által a barbárok ellen épített vallum is a biztonság, az otthonosság védelmét ígérte. Ám nem volt védelem, mindegyik színtérre és kultúrára pusztulás várt. Minoszt egy vulkán törölte le a színről, a kölni dóm árnyékából a Német Császárság formálódása miatt kellett menekülnie a négy férfinek. A königgrätzi csata időszakában megjelenő katonák két világháború rémségeit vetítik előre. Velence az 1430-as években fejlődésének zenitjére jutva lassan elindult a hanyatlás útján, mint ahogy felbomlott a Római Birodalom is. A romlás kezdetének csalhatatlan jele, hogy megjelenik a színen egy alak, aki, bármilyen külsőben tűnik is fel, mindig Mastemann névre hallgat. Felbukkanása önmagában a pusztulás előjele, amely a négy angyali férfit menekülésre készteti. Mastemann luciferi figura, olykor csak jelen van, máskor bekapcsolódik az éppen bonyolódó történet alakításába. Arra is van példa, hogy ő fogalmazza meg, mi lesz az a távoli katasztrófa, amely éppen kibontakozóban van. A Kolumbusz felfedező útjának híreit várók számára, azt jövendöli, hogy eluralkodik a genovai szellem, ami annyit jelent, jönnek emberek, akik az egész világot nem tartják nagynak, ahhoz, hogy megszerezzék. Egy kicsit részletesebben: „… ugyanis a világ Genova kihunytával is majd a genovai rugóra jár, és akarják tudni, mi az a genovai rugó?, kérdezte, s poharát feltartotta a fénybe, nos, az, amikor a Nobili Novi, vagyis az egyszerű kereskedők világát legyőzi a Nobili Vecchi, a pusztán pénzzel foglalkozó kereskedő, …  más szóval a genovai géniusz, dörgött rájuk Mastemann, mely az asientók és a juro de resguardók, a váltók és hitelek, az értékpapírok és a kamatok, egyetlen kifejezéssel tehát: a borsa generale rendszerének kidolgozásával megteremt egy vadonatúj glóbuszt, ahol a pénz és műveletei már nem a valóságra épülnek, hanem az értelemre, ahol a valósággal való foglalkozás már csak a mezítlábas szerencsétleneket sújtja”.

Korin, aki a szöveg mesélése és internetre vitele közben lázasan keresi a színeket összekötő szálakat, a szöveg lehető legpontosabb értelmezést, a vége felé találja meg a kulcsot. Ez pedig az, hogy a szerző teremtményeit újra és újra megpróbálta letelepíteni a történelem egy ígéretes pillanatában, egy olyan helyszínen, ami békét ígér. De nem sikerül, mert csak háború van. Háború és háború. Sem a kézirat négy szereplője, sem Korin számára nincs megnyugvás: „… nincs meg számukra az a Kivezető Út, hogy most már így nevezze, csak háború és háború mindenhol, még őbenne is”. Ezzel a feloldhatatlan fájdalommal kell a főszereplőnek elindulnia az utolsó állomás felé, hogy pontot tegyen élete végére.

A történelmi színek nem kronologikus rendben következnek, nincs lineáris történeti fejlődés, de a váltakozó múltbéli színterek, egy luciferi figura állandó jelenléte mégis Az ember tragédiáját juttatja eszünkbe. A Háború és háború és a Tragédia intertextuális kapcsolatait először Szilágyi Márton vizsgálta épp a Bárkában megjelent A vég, amelyet nem lehet feledni című írásában.[6] A két mű kapcsolatrendszerét még részletesebben kibontotta Cserjés Katalin, írása – Az ember tragédiája kéznyomai Krasznahorkai László Háború és háború című “világregényén” – amely, a XI. Madách Szimpózium anyagát közreadó kötetben jelent meg.[7]  S valóban, a Tragédia-asszociációkat még inkább megerősíti az utolsó fejezet. Korin életének befejezésére készülve, alkalmi ismerőse lakásának falain meglátja egy schaffhauseni múzeumban lévő műalkotás, egy iglu képeit. S ez Mario Merz-mű azt a reményt kelti benne, hogy talán ott lehet a kivezető út. A maga, segítő véletlenekkel kísért módján el is jut a svájci városban lévő Hallen für Neue Kunst múzeumba, ahová éjféltájt érkezik meg. Be nem engedik, de el sem küldik, egy magyar származású teremőrt riasztanak, hogy beszéljen a csak magyarul tudó különös emberrel. A teremőr ugyancsak függő beszédben elmondott történetéből sejlik fel a vég, hogy Korin György élete befejeződött, mégpedig úgy, hogy az rendőrségi szemlét vont maga után. A teremőrnél hagyott egy cédulát és egy nagy halom pénzt, azzal a kéréssel, hogy a pénzből csináltassanak egy táblát a múzeum falára, amelyen ott lesz az ő mondata, amely azt tartalmazza, mi történt vele. Köszönte Mario Merznek, hogy még volt hova mennie. Korin számára a Tragédia Eszkimó színére utaló schaffhauseni múzeum után nincs reményt adó utolsó jelenet. Úgy csukhatjuk be a könyvet, hogy biztosak vagyunk abban, végrehajtotta a New Yorkban tervezett öngyilkosságot. S marad a kérdés, mi lehetett azon a cédulán, ami eljutott a múzeum igazgatójához.

Az 1999-ben megjelent könyv vegyes fogadtatást váltott ki. Az egyik oldalon ott volt Az ember tragédiájával párhuzamot vonó Szilágyi Márton-íráshoz hasonló elismerő kritikák, de az Élet és irodalom hasábjain Károlyi Csaba kimondottan karcos, akár elmarasztalónak is mondható írást közölt.[8] Ám Korin György történetének itt nem volt vége, csakhamar kiderült, mire is gondolt Krasznahorkai László, amikor azt mondta valamit bele akar írni a valóságba. 1999. június 27-én felkerült a schaffhauseni Hallen für Neue Kunst múzeum falára a Korin által kért tábla, amelyet Bukta Imre készített el. A tábla avatásán sokan megjelentek. Az író, a múzeum igazgatója, a könyv utolsó  – svájci – fejezetének szereplői is. Krasznahorkai László elmondása szerint ebbe a részbe élő személyeket írt bele, talán még Kalotaszegi úr, a magyar teremőr is élő személy. A táblán szerepelt a levéltáros cédulára felírt utolsó mondata: „Itt lőtte fejbe magát Korin György, / Krasznahorkai László Háború és Háború című regényének hőse, / aki hiába kereste, nem találta, amit úgy hívott: / a Kivezető Út.” Az eseményről hírt adott a sajtó, a táblaavatás képei ma is elérhetőek az interneten.[9] De még itt sem ért véget a történet, amelynek szálait Krasznahorkai László interjúiban, a könyvről szóló beszélgetéseiben szőtt tovább. A későbbiek rekonstruálásakor főként a már említett Szegő Jánossal folytatott beszélgetésre és egy Szilágyi Aladárnak adott interjúra támaszkodom.[10]  A folytatást Szilágyi Aladárnak így mesélte az író: „… az a bizonyos Mario Merz nevű olasz szobrász megjelent a schaffhauseni múzeumban, és… berúgta az igazgató irodájának ajtaját, és magából kikelve – ez egy ilyen pali volt – ordította: miért nem engedtétek be? Az igazgató nem értette, hogy miről van szó, Mario Merz-cel kapcsolatban mindenre föl volt készülve, de arra nem, hogy ez a kérdés egyre hangosabban és egyre dühödtebben hangzik el, míg végre fölfogta: arról van szó, hogy ő, mint múzeumigazgató miért tart fönn egy olyan múzeumot, ahová éjfélkor nem engedik be azt a szerencsétlen idegent, aki az ő – mármint a Merz – iglujában akarja eltölteni életének utolsó mozzanatait? Körülbelül így zajlott le a párbeszéd: »Miért nem engedted be?« »Értesd meg, ez egy regény, annak van egy fiktív hőse, semmi fajta valóságalapja nincs. Szó nincs arról, hogy itt valaha is megjelent volna egy ilyen figura.« »Nem azt kérdeztem, hogy valóban megjelent-e, meg hogy regényalak, hanem hogy miért nem engedtétek be!?«” A feszült diskurzus úgy zárult, hogy a regény utolsó fejezete egyik szereplőjének férje megígérte, szervez egy utazást, „mert a szobrász kijelentette, akkor nyugszik meg, ha ennek a szerencsétlennek legalább halála után valamilyen emléket állít, abban a városban, ahonnan származik. Ez az a regényben szereplő kelet-magyarországi város Gyula a valóságban”.

Nem kevésbé színes elbeszélés idézi Merz, Krasznahorkai László és az őket kísérő svájci-olasz trupp gyulai látogatását, amelynek során Marió Merz iglu építésre alkalmas helyet keresett. A történet egy pontján a látogatókhoz csatlakozott polgármester azt mondta – a nemzetközi hírű művész iránti tisztelettől indítva –, hogy mutassanak rá bármelyik épületre, lebontatja és épülhet helyén az iglu. Ez a mondat annyira kíváncsivá tett, hogy megkérdeztem a két számba jöhető egykori polgármestert. Akkor még nem tudtam pontosan, hogy mikor is zajlott a gyulai utazás. Persze nem szeretnék a valóság a fikció fonalaiból szőtt finom szövetébe belemetszeni, úgyhogy a választ megtartom magamnak. Viszont levéltáros is vagyok, és szegény Korinnal ellentétben nekem sikerült „szabályos” levéltárossá válnom – jelentsen ez jót vagy rosszat –, egy-két régi dokumentumot előcibálok. 1999. május 12-én mindkét megyei lap beszámolt arról, hogy 9-én, vasárnap a városban járt Krasznahorkai László, Mario Merz és felesége, a könyv utolsó fejezetében szereplő múzeumigazgató, Urs Rausmüller és mások.[11] A művész három helyszínt tekintett meg, s mint Kiss Ottó írásában olvashatjuk, egy fémből és üvegből készülő eszkimó kunyhó felépítését tervezték. A művészekkel való találkozásról Baranyó Géza alpolgármester számolt be a sajtónak, gondolatait azzal zárta, minden bizonnyal lesz folytatás. Nem lett. Krasznahorkai László elbeszélése szerint Mario Merz halála vetett véget a tervezgetésnek. Az életrajzok szerint ez 2003-ban következett be. A könyv megjelenése előtti, 1999-es gyulai utazásról szóló beszámolókból az derül ki, hogy a szerző egy, a schaffhausenihez hasonló gyulai valóságfejezetet is tervezett.

Mint Krasznahorkai László prózáinak gyulai olvasója, nagyon-nagyon sajnálom, mint levéltáros, mélyen fájlalom, hogy minderre nem került sor. De vajon egy hosszú szünet után nem folytatódhat ez a történet? Nem méltányos-e és főleg nem aktuális-e, hogy gondoljunk arra, aki ennyire kereste a Kivezető Utat…