Versek

 

Antal_Bal__zs_2017_konyvhetre.jpg

 

Antal Balázs

 

Az öregeink a földbe vesztek

és a föld megrohadt tőlük

 

Valakik őket is elvitték
mielőtt mi megérkeztünk volna

belevesztek a feldúlt anyaföldbe
amellyel mérgezték maguk
s amelyet ők maguk mérgeztek meg
hogy mostanra egészen el is rohadt

vitték a folyósszemű golyvás macskáikat
a húgyszagú kötőiket
a zsírszagú szerszámaikat
az örök nyavalygásaikat
a sirámaikat a rosszakaratukat
a vigyorgó cseresznyéjüket
a kurva görbe botjukat
amivel védték tőlünk
hogy inkább ott rohadjon meg az ágon

a rossz ráncos arcukat
a gümős orrukat
a mindig mohón őrlő
fogatlan fekete szájuk
a göbös kezüket
a hajlott hátukat
a fösvény szívüket
ami már életükben is egészen megrohadt

a részeg tántorgásuk
a cinkos kacsintásuk
az ételük amit belénk tömtek
ha kellett ha nem
még ha az utolsó falat volt is a háznál
az egy korty pálinkájuk
amit megnyalattak velünk
a cigijük amit titokban
a szájunkba toltak csak egy slukkra
hogy a tüdőnk is attól rohadt el
és mikor köhögtünk akkor meg röhögtek
meg amikor behugyoztunk

a gyerekeiket az unokáikat
az összes rohadt rokonukat
akik mindig okosabbak szebbek
ügyesebbek gazdagabbak
jobb tanulók jobban öltözöttek
tisztábbak illemtudóbbak
törekvőbbek vallásosabbak
vagy éppen betegebbek
szerencsétlenebbek nyomorultabbak
és sokkal szegényebbek
de még akkor is még abban is különbek
voltak minálunk

az utolsó pár vén tojójukat
amik a szomszédos kertekből mindent kikapartak
és a balta fokát is összeszarták ha véletlen kint maradt
a kutyájuk amivel nem bírtak
és ezért rövidláncra fogták
és azok ettől megőrültek
és tébolyultan ugattak bennünket
ők meg még miránk veszekedtek
hogy így meg úgy rohadtunk volna meg anyánkban

a süket és összevissza történeteiket
a sok régenmindenjobbvolt-at
a sok régennemvoltennyigazemberség-et
a sok babonás templomi szövegüket
a meddő káromkodásaikat
egy olyan világ szokásait
amivel már nem kezdhettünk semmit
mégis ránk erőltették volna
ha megszakadunk is

és bár kiszabadultunk meg aztán
idejük módjuk sem maradt rá de
valami gyötrő fúró és lebírhatatlan
szorongás megmaradt ott belül mégis
hogy mindig kicsi lesz tőle a kicsi
hogy mindig kicsi lesz tőle a nagy

ez húz oda vissza és ez lök onnan el

a régi oltalmuktól a rohadt idegenekkel
a jöttmentekkel szemben
vagy ha a rossz idő éppen az ő házuk előtt ért
vagy ha bármi baj közelített és ők épp ott voltak
a féltésüktől a gondoskodásuktól

csak maguktól nem védtek meg
hogy őket egyszer el fogjuk veszíteni
meg az úgyis ránk rohanó
súlyos csalódástól
hogy nem olyan nagy barátunk a világ
és az emberek akik eztán majd az életünkbe jönnek

magukkal vitték
a kilopott szemüket
a lelopott kerítésüket
az elcsórt tyúkjukat
az agyonvert kutyájukat
a letördelt kukoricájukat
a kikapart krumplijukat
a széthordott tüzelőjüket
a kifosztott kamrájukat
az elrabolt temetési pénzüket
az uruktól feleségüktől apjuktól anyjuktól
azok szüleitől vagy épp a gyerekeiktől
utolsónak maradt és aztán elorzott dolgaikat
amik minek is voltak nekik már mikor másnak meg nincsen
a hátukon eltört botokat seprőnyeleket
elhajlott vascsöveket
a nyakukba döfött késeket csavarhúzókat

és elvitték
és a föld alá vitték
és soha nem lehet már onnan előkaparni
a gyerekeket
akik mi voltunk

és akik minden rohadt dolgot hagytunk
hogy rohadnánk meg érte

nem lehet kiszedni belőlük
valahol ott rohad velük
északon rideg agyag alatt
vagy már egészen el is rohadt
mint ahogy ők meg mibennünk
ilyenné meg olyanná változott
vagy már egészen el is rohadt
felnőtt emberekben
kik közül
mikor nem vigyáztunk
a már egészen el is rohadt
gyilkosaik kinőttek

akiknél nem
vagyunk különbek nem
vagyunk jobbak nem
vagyunk okosabbak nem
vagyunk tisztábbak csak
mi módszeresebben ölünk

mindent
egészen
el

 

A kérdés

 

Mit tegyek ha egyszer
ezeken a lepusztult utcákon nőttem fel
ha egyszer itt vagyok otthon

ha egyszer ezeket a lerobbant alakokat
savanyú megkeseredett elbutult
magány elől italhoz menekülő magányokat
szerettem ismertem valamikor

ha egyszer ezek az eszüket vesztett
fogatlan ráncos vén boszorkányok az enyéim
akiknek az ételét ettem italát ittam
a gyerekükkel az unokájukkal meg rosszalkodtam

ha egyszer ezekkel a rongyos munkásruhát
kitaposott cipőt hordó
mocskos kezű rossz arcú emberekkel
jártam iskolába ők voltak társaim barátaim
rokonaim akikre számítottam
és akikkel figyeltünk egymásra
tudtuk egymás apjának anyjának nagyszüleinek a nevét
hogy kinek milyen a kutyája biciklije
kinek van jó bőrlabdája
mostanra meg iszákos börtöntöltelék lett
közülük nem egyből nem kettőből

mit tegyek ha egyszer minden elmúlt
és a helyén nem maradt semmi sem
ha egyszer nem mondhatom már
rájuk meg magamra azt hogy „mi”
mert túl távol kerültünk egymástól
és nincsen semmi közös se már bennünk
csak a múltunk amikor még tényleg „mi” voltunk

mit ha egyszer mégis ennek a régen szétment „mi”-nek
alig is került másik a helyébe
és ha úgy érzem
azzal hogy kiváltam belőle
siettettem az egész megromlását
miközben tudom hogy „nem énrajtam múlott”

mit tegyek ha egyszer gyökereim elrohadtak
mibe kapaszkodjak
mitől legyek biztos benne hogy van helyem még
azon az egyen kívül
amelyet elvetettem
ezen a világon?

 

 Megjelent a Bárka 2017/2-es számában.


Főoldal

2017. július 10.
Csík Mónika tárcáiKiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Farkas Wellmann Éva: Akit nem találszFarkas Arnold Levente: Ywon KerépolMolnár Lajos verseiGéczi János versei
Zsidó Ferenc: Égig érő szénásszekérHaász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalan
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png