Prózák

 

Kontra_Ferenc.jpg 

 

Kontra Ferenc

 

Egy pohár víz

 

Ameddig a szem ellát, barna és rőt színeivel borította be az ősz a földeket, a fasort, a szőlőpásztákat. Folyó szelte ketté a tájat. A folyón pedig út haladt át merőlegesen. Milyen szabályos, húzta mosolyra a száját a tanár, aki az ablak előtt állva sosem unta meg, hogy szobájából a természetet fürkéssze újra és újra. Leengedte lassan a kezében tartott nyitott könyvet az ovális, intarziás asztalra, mely ott állt mellette. Mintha a megkezdett történet folytatódott volna.

Valami változott, felkapta rá a fejét: a mozgás tűnt fel neki. Az úton lassan látótávolságba ért a kamion. Araszolt a híd felé. A tanár szemöldöke felívelt. Vajon ki jöhet ilyenkor, amikor már alkonyodik. De miért éppen hozzá jönne valaki, amikor vasárnap van, és nincs tanítás. Persze, biztosan itt kanyarodik el a város felé. Talán éppen azért tett éppen itt egy jókora ívet az út, hogy az iskolát is érintse, mint a környék legjelentősebb intézményét. Magas falainak tekintélyességét tovább növelte, hogy egy domb tetejére építették.

A kamion lassított, és megállt a sárga levelű kőrisfák alatt. A tanár felvette a kabátját, és előresietett. Oda is ért a bejárati kapuhoz, mire a sofőr leállította a motort. Egy fiú kászálódott le az anyósülésről. A sofőr utánacsúsztatta a bőröndjét. Kiszállt, és megkerülte a jármű orrát. 

Én csak szállítok, ami éppen jön. Mondta a sofőr udvarias köszönés helyett.

A tanár tekintete a két idegen között ingázott, nem értette a helyzetet, kényszeredetten tördelte a kezét.

Szembekerült a sofőrrel, mint valami párbajhős. Furcsa módon mindkettejük arcán kiütköztek mesterségük jellemző vonásai. A sofőr szemráncaiban ott ült egy lókupec ravaszsága, útvonalainak kiszámíthatatlansága, és arcvonásaiból senki sem olvasta volna ki, hova célozna, ha valóban fegyver lenne a kezében. Vöröses, hasított bőr kabátja jól illett az ősz színeihez. Pókerarca volt, akinek éppúgy szót kellett értenie egy piaci kofával, egy nagypofájú suhanccal vagy akár egy taláros bíróval, akinek egy elítéltet szállított; egyszerre volt őrangyala és csendőre az utasainak, és kétségtelenül volt abban némi érzéketlenség, ahogyan a parancsokat sorra nyersen végre is hajtotta. Palaszínű tekintete és napbarnította arca a vadnyugat vagány fenegyerekeihez tette hasonlóvá. Cinikus pletykák keringtek róla, hogy vigasztalhatatlan özvegyasszonyok lombos diófái alatt bújt meg számtalanszor a kamionja. Nemigen motiválta más, csak a saját haszna. Ebből a fiúból pedig még haszna sem származott, legszívesebben mielőbb sorsára hagyta volna a pusztaság közepén. Egész úton nem szólt hozzá. A fiú sem kérdezett tőle semmit. Csak ölelte magához a kofferét, mert tudta, hogy semmi mása nincsen.

A tanár hasonló korú lehetett, negyvenes éveinek elején járhatott, akinek szakmájához tartozott a türelem, az empátia, a megértés, és zsigereiben hordozta a rend tiszteletét, amit önmagától is megkövetelt. Sohasem tett semmi esetlegeset; kócszínű haján meglátszott a fésű fogazata, ahogy hátrafésülte, kékesszürke zakója kopottas volt ugyan, de alatta ezüstszálas vastag fekete selyem mellényt viselt, az óralánca pedig meglehetett százéves is; kifogástalanul szabott nadrágja élére volt vasalva, fekete bőrcipőjére kopásgátló íveket rakatott. Agglegényes megjelenésével tiszteletet parancsolt a diákjai előtt. Nem ahhoz szokott, hogy mindig igaza legyen, hanem ahhoz, hogy a tudás csakis az ő birtokában lehet, és amit kimond, abba nem lehet belekötni. Hanghordozása nem tűrt ellentmondást. Ahogyan felmérte a gyerekek tudását, éppúgy kiismerte a felnőttek szándékait is. A sofőrhöz úgy beszélt, hogy azt is éreztette vele: meglehetősen iskolázatlannak tartja. 

A sofőr nem udvariaskodott vele. A dolgok közepébe vágva elmondta, hogy a fiú elveszítette az édesanyját, a spanyolnátha vitte el. Nincs senkije, és úgy döntöttek, hogy itt lesz a legjobb helyen.

Ki döntött így? A falu?

Miféle falu? Arra a néhány házra gondol?

Tudta persze, hogy egy tanyavilág közepén helyezkedik el az iskola, és még egy-egy ilyen komolyabb jármű is ritkán jár erre. Csak a biciklik meg a lovas kocsik a megszokottak. A batár már ritkaságszámba ment. Néha még a postát is a kamionos hozta, és valóban szállított mindent, még koporsót is, hullával együtt. Ezért inkább tartottak tőle, azt sem tudták, hova való, hiszen folyton úton volt. Nem úgy nézett ki, mint egy családos ember.

Apja nincs?

Nem is volt.

Hogyhogy?

Az anyja elvitte a titkát a sírba.

Az engem nem vigasztal. Mit kezdenék egy árvával?

Hiszen egy egész iskolája van. Elfér benne, nem?

Ugye ezt nem gondolta komolyan?

Nem érek rá, hogy itt kérdezz-feleleket játsszak. És indult volna vissza a volánhoz, de a tanár olyan indulatba jött, olyan tiszteletlennek tartotta, hogy utánalépett, és a karjánál fogva visszahúzta.

Azonnal vigye innen! Lelencházban a helye.

Hiszen nem egy talált gyerek. Pontosan tudjuk, hogy kicsoda. Ráadásul ide jár, ebbe az iskolába. Itt a helye.

Én ugyan nem nevelem fel.

Azzal én ugyan nem törődöm. Mondta a sofőr, elrántotta a kabátját, és most már nem hagyta, hogy visszatartsák. Nem érek rá, már sötétedik, a városba kell érnem. Vannak itt sürgős csomagok, romlandó élelmiszerek, amiket kézbesítenem kell.

A tanár csak mozgatta a száját, a mimikája felháborodott maradt, de hang már nem jött ki a torkán. Nem tudott újabb érveket felhozni, ami megállíthatta volna a sofőrt, aki gyorsan felugrott az ülésére, és már gyújtotta is be a motort. Szétspricceltek a száraz falevelek a felpergő kerekek nyomán. Fent, a raktérben összegöngyölt szőnyegek tornyai, egybecsomózott poggyászok és bőröndök mozdultak egyszerre, és kezdtek lassú vonaglásba, ahogy teljes gázzal rákanyarodott az útra hangos berregéssel, szurkos kipufogófüsttel a jármű.

Furcsa napszak volt. Amikor a puszta széle felé gördül a nap, és szinte percek alatt telepszik a bokrokra a szürkület. Még a lombok alján vörösen nyugszik a nap, de már nem lehet ellátni a hídig sem. A folyó pedig már régen belehenteredett fekete medrébe.

A fiú úgy állt magányában sápadt arccal, kigombolt viharkabátban, alatta sötét öltönyében, nyakán szorosra gombolt fehér ingében, mintha talán még mindig anyja temetésén állna, beletörődő tekintettel, tehetetlenül lógó karokkal, a semmibe nézve.

Őszinte részvétem anyád miatt!

A fiú erre csak bólintott.

Fogd a koffered!

A tanár ment előre. Felkapcsolta az udvari lámpát. Aztán végigment a verandán. Napközben itt sorakoztak végig a diákok lábbelijei. Volt, aki úttalan utakon jött naponta sáros csizmában, míg másokat elhoztak valahogy a szülei. A nagyobbak leginkább biciklivel érkeztek, és nekitámasztották a veranda kőpárkányának. Kimondottan erre a célra alakították ki, hogy ne kelljen folyton falat vakolni, ahogy a biciklik nekicsapódnak. Itt sorakoztak a verandán a papucsok is katonás rendben, amiben az osztályba léptek. A hosszú osztályterem négy ablaka a túloldalra nézett, a folyó felé.

Az udvarra és a másik két irányba csak a tanár lakásának ablakai nyíltak. Ha körbejárta a szobáit, minden irányban rálátása nyílt az utakra, a tájra, mint valami őrszállás, ahonnan messziről észrevehette az érkezőket. Megfigyelhette, ki hova tart. Úgy tartották, hogy mindent fel is jegyez. Ahogyan a tanteremben a diákjait osztályozta a naplójában, legenda keringett bőrbe kötött zsebnoteszéről, amelyben titkos feljegyzéseket tett mindarról, amit látott. Szúrós tekintete mintha kifejezte volna személyiségének igazságtevő tulajdonságát. Úgy tartotta magáról, hogy ha nem is jelenti a kisebb szokatlanságokat, azért kötelessége beszámolni a rendetlenekről, a másokat kihasználókról, és a hatóságok ki is használták önkéntes szorgalmát, ettől még fontosabbnak érezte magát. Ha egy magas rangú hivatalnok tanár urazta, annak foganatja volt, olyan pontossággal számolt be megfigyeléseiről, hogy arra akár vádat is lehetett építeni. Erkölcsi kérdésekben sem volt elnéző. Testbeszédből olvasott, lopakodókról derítette ki, hova, kihez tartanak. Mint egy kirakóst, éles elmével rakta össze diákjainak ártatlannak tűnő elszólásait.

Estefelé már hűvösödött. Ilyenkor begyújtott a cserépkályhában, amely egyszerre két helyiséget is fűtött. A dolgozószobáját, ahol a könyvespolcok álltak, és természetesen a hálószobáját. A fiúnak a kanapét ajánlotta fel, itt alszol ma, aztán holnap majd meglátjuk.

De előtte a konyha felé invitálta. Tojást főzött. Kolbászt és sonkát hozott a kamrából. Kenyeret vett elő, a komódon tartotta egy szellőző kis deszkaládában, pamutkendőbe burkolva, hogy ne száradjon ki.

Evőeszközöket és tányért tett az asztalra mindkettejüknek. Közben mintha megfeledkezett volna a fiúról. Csak most vette észre, hogy még mindig ott áll katonásan abban a kis benyílóban, ahol hagyta. Nem mert egy lépést sem tenni. Hiszen a tanára volt, nem járt még a lakásában. Nem lehetett kitalálni a gondolatait sem. A tanár talán nem is vette komolyan, természetesnek tartotta, hogy a városban a helye a megfelelő intézetben, ez nem is lehet kérdéses, neki semmi dolga vele. Most vendégül látja, emberszámba veszi, de többet nem tehet érte.

Akaszd fel a kabátodat, ott áll a fogas mögötted. Szemben van a fürdőszoba, ott intézheted sürgős dolgaidat, azután moss kezet, és gyere vacsorázni. Utána alvás! Reggel korán kelünk!

Nem várt a fiúra, feltörte a főtt tojást, savanyú uborkát és kolbászt darabolt a tányérjába, kenyeret tört hozzá. A fiú is megérkezett, leült, de nem tudott mit kezdeni az étellel, mintha idegen lenne számára itt minden.

Nem vagyok éhes, ne fáradjon.

A tanár kezében megálltak az evőeszközök. Most vette csak szemügyre a fiút, a háromágú lámpa fényénél. Ahogyan ő megfogalmazta magában: okos tekintete és férfias álla komolyabbá tette saját koránál. Már nem volt olyan holtsápadt és rémült, csak feszélyezett. Az osztályzataira egyáltalán nem emlékezett, hiszen annyian vannak. De tiszta, becsületes vonásai mégiscsak eszébe jutottak, az ilyesmit megjegyezte. A véleményét, az első benyomásait mindig mások arcából szűrte le.

Akkor megérted azt is, hogy mi történik veled, és hogy hol a helyed. Tudod azt is, hogy mit nevezünk logikus döntésnek. Bármi lehet belőled a városban, többre viszed, mintha a tanyán maradnál. Jobbak a lehetőségek a továbbtanuláshoz, vannak bentlakásos intézmények. Van művészet, vannak mozik és színházak.

A fiú továbbra sem nyúlt semmihez.

Fordítsd le ezt a mondatot: Esse oportet ut vivas, non vivere ut edas.

Azért eszünk, hogy éljünk, nem azért élünk, hogy együnk.

Nem vagy éhes?

Csak ezt a pohár vizet vinném magammal éjszakára, mondta határozottan.

Valóban nincs másra szükséged, mint egy pohár vízre?

A fiú nemet intett a fejével.

Akkor már csak arra kérdésre kell válaszolnod: törtet hogyan hatványozunk?

Az egész számlálót és az egész nevezőt a közös kitevőre emeljük.

Helyes. Mehetsz aludni.

Reggel a tanár korábban kelt, mint általában. Megmosdott, és minden hajszála a helyén volt, mire a fiú kijött felöltözve a dolgozószobából. Mögötte a takaró összehajtogatva, minta nem is a kanapén aludt volna. A párna is a helyén, szinte érintetlenül. Mintha senki sem járt volna a szobában. Csak a vizespohár állt üresen az asztalon.

A tanár ahhoz tartotta magát, amit előző este elmondott.

Ismered az utat. A város így gyalogosan csak egyórányira van, ezt a címet keresed, megkérdezed az embereket, hol találod az utcát, ott a házszám, és felírtam, hogy kit keress. A többit már úgyis tudod. És ők is tudják, mi ilyenkor az eljárás. Rám már nem lesz szükséged.

A fiú négybe hajtotta a papírt, megköszönte, és a kabátzsebébe tette.

Nem búcsúztak egymástól.

A tanár becsukta a fiú után a kaput.

A dolgozószobájának ablaka nézett arra az útra, amerre a fiú elindult. Egyenes út volt. Arra kelt fel a nap, ilyenkor a távoli város tornyainak körvonalai is látszottak a láthatáron. A fiú a rőt vadgesztenyesor mellett haladt biztos léptekkel, és nem nézett vissza.

A tanár elképzelte a lépcsőt, a sötétkék egyenruhát, a rácsos ajtókat és ablakokat, a penészszagot, ami majd a fiút fogadja. Elképzelte, hogyan fogadják majd a társai, hogyan szedik szét mindenét, amit ez a naiv tanyasi fiú dédelgetve kofferébe gyűjtött, és azt gondolhatta, továbbmenti régi életének maradékait. Pedig ez a fiú megérdemelné, hogy rendes embert neveljenek belőle. Becsületes arca van. Mégiscsak ide tartozik, eddig gondoskodtak róla, kivasalták az ingét, nem lehet csak úgy kitenni, mint egy talált gyereket. Nem ezt érdemli.

Itt tartott a gondolataival a tanár, amikor azt érezte, hogy hátrál, megfordul, lábai kapkodva szedik a lépcsőfokokat, már a bejárati kaput nyitja, és néz a fiú után, és megy, egyre gyorsabban szedi a lábát, már csak futva tudja megközelíteni. Úgy kapkodja a levegőt, hogy szinte nem marad belőle, kitágul a tüdeje, és már köhög, fullad. Meg kell állnia, pedig már feltűnt előtte, de nem éri utol, csak a hangja érheti el; kiabál, hogy álljon meg, most azonnal állon meg. A fiú pedig meghallja. Hátrafordítja a fejét. Nemet int. Jelzi, hogy nem áll meg, megy tovább a város felé.

Egyre nagyobb a távolság közöttük. Kifújja magát egy kicsit a tanár a rozsdás őszi tájban, aztán visszasétál az iskolához. Avar borítja vastagon a lába alatt az utat. Néhány diák már megérkezett. Biciklik állnak az udvaron a palánknak támasztva.   

 

Megjelent a Bárka 2022/6-os számában.


Főoldal

 

2023. január 27.
Két pályázattal indul a VersmaratonHamvas Napok BalatonfüredenÁllami kitüntetések a nemzeti ünnep alkalmábólPrózagála Békés megyei írókkal
Vöröskéry Dóra tárcáiBanner Zoltán tárcái Egressy Zoltán tárcái Gömöri György tárcái
Erdész Ádám: Melyik a járható út?Mátkaság a dinasztikus érdekek árnyékában
Szarvas Ferenc: Pali. Árufeltöltő. Segíthetek?Szekrényes Miklós: Az üzenet
Nagy-Laczkó Balázs: NevekBöjti halak hava
Bíró József: Búcsúzik a KirálynőGyőri László verseiFalcsik Mari: Nyárvég, búcsúFekete Vince versei
Ecsédi Orsolya novellái Első munkanapom – Veres Tamásné Háy János-paródiájaBilincsfétis, hóhérbűvölet – Az elnyomás metaforái PetőfinélKürti László novellái
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png