Prózák

 

 Darvasi_Laszlo_portre.jpg

Darvasi László

 

Don-kanyar

Részlet a Halhatatlanok címmel készülő regényből

 

Aztán nemsokára a csillogó, szeszélyes szélességű Don folyót bámulja, át lehet látni a túlsó partra. Ez az oldal, a nyugati, magasabban húzódik, alattuk hullámoznak a földi rétegek. Látja az orosz katonák futkosó bábjait. Bogarak. Tesznek-vesznek, fénylik a fém, átveri magát a csillogás a folyó fölött. Néha lövések dördülnek, sorozatok, gránát száll át hozzájuk. Elsivít a fejük f-ölött, a lábuk alá, a függőleges löszfalba fúl. Csupa láp és mocsár a környék, nehezek az illatok. Ha lép az ember, előbb cuppogni kezd alatta a föld, aztán süllyed. Egy fiút derékig nyelt, órákig tartott, míg kihúzták. Énekeltették. Mindent elénekeltettek vele, amit tudott. Ősz van, a folyó szalagja kék ecsetvonás, hullámoznak a pagonyokkal ünnepeltetett lankák, meglehet, tényleg itt ér véget az ő élete. Megenni mindent. Aludni, amennyit csak lehet. Mindig melegen öltözni. Olyan lett egyik napról a másikra a vidék, mint egy boldog, táncra készülő menyasszony. Olyan meghittséget sugall, ami a szeme elé terül, mintha látta volna már, mintha dajkálta, gondozta volna a föld, a szél, a fény. Száll az ökörnyál. A bokrok alatt fehér kalpagokkal bólogat a gomba.

Nem erre vonultak nagy, nehézkes szekereken a magyarok, amikor keresték a mostani hazát, a Kárpát-medencét? Dehogynem! Voltunk már itt. Visszakirándultunk. Képesítése pontosan az indulásuk, vagyis negyvenkettő augusztusa óta utász. Milyen arcát mutatja a földút, mi minden található az oldalában, fa, épület, építmény, vízmosás, a dombok állása, hullámzása, a völgyek titkai, föltűnik-e valami veszélyes objektum. Törődni kell az úttal, amin utánad érkeznek a testvéreid. Vonulnak vidáman, énekszóval, kinél harmonika van, másiknál gitár. Volt egy zsidónál, egy munkaszolgálatosnál hegedű. Ide mert hozni egy hegedűt a büdös. Mi vagy te?! Elsőhegedűs, uram. Utolsóhegedűs, érted? Utolsó!

Ja, igen, testvéreim hová is jönnek? Mindegy. Az a híd rendben, a logisztika rendben?

Erzsi! Drága Erzsikém. Egyszer láttalak, és mégis.

A Nózi nevű társa bökdöste, ne nézelődj, ne álmodozzál, mi most keresünk. Hol a veszély. Honnan leselkedik az alattomos halál. Ebből itt, és a folyó felé mutatott a Nózi, nem élünk meg. Hirtelen nem érti, mit kell keresni. Aha, személyes rendeltetés, személyre szabott feladat. Vagyis gombát, ehető gyökeret, vadbogyót kell keresni. Biztosan vannak titokban nevelt krumpliföldek, veteményesek. Föld alá dugott kecskék, malacok. Nózi igencsak értett a földi gyümölcsök felkutatásához. Pedig nem errefelé született, nem ismerheti a földet, ezeket a másféle viszonyokat, mégis van érzéke hozzá, hogy kiókumlálja, miféle gazdagságot kínál vagy rejteget a természet. Mert sokat kínál, sokat rejteget. A Don meg gazdag volt, az árvizek után maradt kis tavakban és vízfolyásokban hal csapkodott, annyi volt belőlük, hogy kiugráltak a parti iszapba, ami aztán fénylett a lecsapkodott pikkelyek kispénzeitől. Sütöttek is néhányszor, boton forgatták a balint, a gidát, a lőtt nyulat, félmeztelenül táncoltak, itták az itteni krumplipálinkát, beleszállt az estbe a nótázásuk. Arrább, a homályban, lógott egy akasztott alak. 

Írjon levelet, kérlelte este hosszan a bajtársa, ez a ravasz tekintetű Nózi, írástudatlan, de cseles gondolkodású parasztfiú. Nem engedték iskolába, amikor pedig kellett járni, mindig elszökött. Huss! Huss! Nem volt a helyén soha, nem volt maradása, nem volt kitartása, mindig mást akart, mint ami éppen adódott. Az az igazság, hogy tirpák a Nózi.

Írjon neki levelet.

Ad érte konzervnyitó bicskát, ad gombokat, ad talpbetétet, mind nagy érték. Hogy lehet ilyen neve egy nyírségi parasztgyereknek?

Nózi szerelmes volt valami szalmahajú, vastag lábú gazdalányba, és a pókhálót röptető, avart sepregető őszi hónapokban, míg áthaladtak a nagy, szomorú orosz országtesten, mely volt minden, tajga, sztyeppe, sivatag, dzsungel, síkság, folyton róla mesélt. A szép Berta. De közben sírt alattuk az elfoglalt föld. Semmi más csak, mint egy alföld. Orjol, Brjanszki, Kijev, Kurksz, nyírfák, nyírfák és kecskék, hagymakupolás kis- és nagytemplomok minden mennyiségben, a csalitos rejtekéből tüzelő partizánok. Vidáman visszapörköltek. Miénk vagytok! Kellett annak a Sztálinnak ugrálnia, most biztos jeges kendőkkel borogatják a hülye, bolsevik homlokát, mert migrént kapott a tehetetlenségtől.

Ez van, Sztálin elvtárs, lesz még rosszabb is.

Aztán pedig a Don hűvös, gyönyörű kékje.

Könyörgött neki Nózi, bökdöste, rimánkodott, hogy körmölje le neki a levelet. Szerelmes levelet kell írni, szerelmes levelet kell írni.

Mert te nem tudod, mi a szerelem, Lackó!

 

+

 

Diktálta Nózi szótagolva, hogy vigyázzon magára Berta, becsülje meg magát, ezt tegye, azt tegye, ilyen feladatokat üzent haza, Szabolcsba az ő kedvesének, annak a valamilyen, de nyilván nagyon tetszetős Bertának, ő meg, Sándor dehogyis ezt írta. Hülye ez a Nózi, mint egy csálé fogantyú. Csak ránézett a pattanásos arcára, nem mondta neki, hogy ezt nem. Ilyet nem írunk, te futóbogár. Badarságokat diktált Nózi, aki ugyan ravasz volt, és mindig megtalálta az elásott féldisznót, az élő kecskét, a kukoricát, a zabos zsákot, még a sajtokat is, pedig sajtot, füstölt húst megtalálni a legnehezebb, azt mindig a legjobban dugják, azt a szívük mögé dugják. A szilva kint ring kék kabátjában az udvaron, annyi szilva, rengeteg szilva, a Nózi azt mondta, arra gondolt, azt találgatta mindig, amikor szétnézett egy elfoglalt, meggyalázott muzsikudvar világában, hogy ő hová dugná, ha lenne neki sajtja, borjúja, malaca, lisztje. Hát ide, meg ide, jól van, ott is volt a ló. Meg a disznó. Na, kérem, disznó elvtárs, jössz csak elő szalonnának, kolbásznak. Nózi ehhez értett nagyon, nem is beszélt velük, a muzsikokkal, úgysem értették volna. Pszt! Pszt! Csak a tanya világát, a kicsi, fehér házat, a szűkös udvart figyelte, melyik épület hol áll, mi van takarásban, mi a feltűnő, mi nem, hol vannak most, hova járnak ki.

Találtak a gödörben egy lányt. Le volt fedve sövényággal, vacogott, kocogtak a fogai. Beszélt, egyfolytában beszélt. Nem lehetett leállítani, elhallgattatni, csak beszélt. Csupa föld volt a ruhája. Beszélt, mint egy nyitva hagyott csap. Sodorta, hadarta, csuklott néhányat. Fuss már el, Olga, vagy Szvetlána, vagy hogy hívnak, bazmeg. Igyekezz!

Egyszer aztán az a kellemetlenség történt, hogy Nózi szétlőtte egy öregasszonynak a fejét. Ó, hogy a kurva életbe, a jó büdös kurva életbe, baszná meg az Isten, még mindig sütött a cső, itt-ott a gerendákon remegett a velő. Ezt nem kellett volna, szólt halkabban, kicsivel később. Belépett egy karámba és rásikoltottak, mintha kés dobtak volna felé. Megijedt, a sikoltást fenyegetésnek hitte, a bántalom akarásának, a fegyver természetesen ki volt biztosítva, nyomban lőtt, egyenesen a kendős fejbe, nem maradt arc az öreg, görbe test fölött. Kijött Nózi. Toporgott. Tele volt a keze. Visszatette aztán a sózott húst, meg a túrót a kútkávára, intett a többieknek, hagyják azt ott. Hagyják! Húzódott az út mellett egy nyírfasor, még innen is látszottak a törzseken a foltok, és nyúltak nyárfák is, csupa remegő ezüst, azt nézte sokáig. Bazmeg. Napokig hallgatott a Nózi. Lackó hiába rázta, itatta is, legyen elég, nem az ő hibája. Ez még az ideúton történt. Aztán azt mondta elsőre, amikor újra megszólalt, hogy mit tettek velem.

Kik?

Barátom, Sanyi, ez nem én vagyok. Ez nem velem történt. Ez nem az én dolgom.

Ezt jelentette ki hosszas hallgatás, fejvakargató töprengés után Nózi, mert valamit ki kellett találnia. Azt találta ki, az lett a máskülönben igenis érthető és akceptálható konklúziója, hogy nem az ő dolga volt ez, ő egy ilyen kisember, egy icipici ember, a háború viszi a prímet. Diktál. Elég jó kis találmánynak tűnt az elgondolás. Megoldotta a szétlőtt fejű öregasszony problémáját.

Hát mit tehetek én, ha akkora vagyok, mint egy csipkebokor?!

Megszúrom, aki hozzám nyúl!

A szerelemhez viszont, ezt Lackó már elgondolta sokszor a nehéz fényű orosz éjszakákon, a máskülönben rendkívül agyafúrt emberek se értenek. Azt nem befolyásolja a furfang, a ravaszság. A szerelem, amikor nagy mérgező virágként előhajt a szívburokból, amikor dohogtatni kezdi a lelki gőzöket, nem fölfogható dolog. A szerelmet nem lehet kitalálni, sem kicselezni. Nagy és velős gondolatnak érezte ezt Lackó, büszke is volt magára, hogy ilyesmi tanulság eszébe juthat. Végig az úton, amíg a Donig értek, sokszor látta a lány dacos, félő arcát. Megjelent neki Erzsébet. Hallotta a bolondos nevetését, úgy kacagott, mint akinek vöröslő lázban forog a torka. Erzsikém!

Most annyira meglepődött, hogy remegni kezdett a kezében a ceruza, a másik észrevette. Mi van, Sanyi? Csak a szívem paskol félre, Nózi, tudod, néha lázad, motyogta, aztán azt kezdte írni neki, annak a Nózi-féle Bertának, mennyire hiányzik.

Elepedek érted, angyalom! Semmi se lennék, ha te nem volnál.

Nózi azt magyarázta, hogy ruházkodjon melegen, és munkácsi ukrán piacostól ne vegyen gombát, kecskesajtot.

Buta fiú, tudatlan szabolcsi paraszt. Nem vigyázás kell, nem aggódás, hanem szenvedély, kaland, te! Kiszámíthatatlanság, ez kell a vászoncselédnek. Fogalma sem volt, honnan tudta ezeket, de tudta. Mintha a testvéröccse súgta volna neki, a táncos lábú, sánta Zsolt, aki most is Radu Kipternél billeghetett.

Lassan olyan hideggé maródtak a hajnalok, hogy a fagy megkeményítette a szájunkat napkeltére, de amikor a neved, Bertuskám, kilehelem, amikor kimondom, hogy Berta, Bertuska, Berti, kiolvad a deres bajuszom nyomban. Nagyon hiányzol, Erzsi, jobban, mint a só. Jaj, bocsánat, ezt kihúzza, rosszat írt. Nem Erzsi. Berta! Nagyon hiányzik neki az ölelés, vagy csak annyi, hogy üljenek egymás mellett Nyíregyházán a főtér padján, és a lány a vállára hajtsa a fejét, és nézzék a … mit nézzenek… nézzék a csillagos eget!

Ilyeneket fogalmazott le annak a Bertának, és megismételve egy másik papíroson aztán a saját Erzsijének, egészen addig, hogy a partizánok a Nózit lépre csalták, éppen megtalálta a fekete foltos, kipányvázott bakkecskét, akkor. Elvitték, látszott a bakancsa nyoma, merre kellett mennie. A falu határában találtak rá, közelről lőtték fejbe, belelőttek a fülébe.

Lehet, hogy a faluból volt valaki?

- Nem értem – mondta ő.

- Ássa el – parancsolta a tiszt, valami Járomi.

Megásta a gödröt, előtte kikutatta Nózi ruháját. Megtalálta a levelet, amit ő írt. Elfelejtette, nem akarta talán, nem merte, mindenesetre ez a hülye Nózi nem adta föl. Miért nem küldted el, Nózi?

Tél lett, hó szállingózott, aztán hullt, már szakadt, most nem annyira jár a posta. Fázol?

Mindenki fázott, csikorgott az ég, kezdtek beszarni.

 

+

 

Erzsi villamossal ment a Behemóthoz. Járt arra a sárga doboz, zökkent, megállt, elindult. Kellemes nagyon a villamos hangja, izgalmas. Mekkora bajusza van a kalauz úrnak. Józsefvárosban lakott Behemót, a második emeleten. A Behemótnak, akit Lacinak hívtak, volt saját budija. Ezért aztán egy úr volt, néha az alsó szintről úgy is szólították, és nem az ereje, mint inkább a saját budi miatt, hogy Laci úr. Itt a házban nem mindenkinek volt budija, még egy mérnöknek és egy tisztviselőnek se. A mérnök úr egy proletár családdal osztozott az ürítés módozatán és idején, a tisztviselő úr egy kiskereskedővel. De Lacinak volt budija. Angol vécé. Bent volt a lakásban, igazi benti budi, le lehetett húzni, őrület. Addig szarsz, ameddig akarsz, nem kopognak rád.

- Laci – mondta Erzsi -, ez egy kapitális félreértés.

- Nem tudok fogni – mondta Laci, és mutatta, az affér óta nem hajlanak az ujjai. Erzsi odalépett, megfogta a nagy férfi kezét, mellé ült az ágyra. Nagyon sajnálja. De ez most már így van. Nem lehet másként. Mi nem lehet másként? Ez a fiú, a Sándor, úgy hívják Lackó Sándor, vissza fog jönni hozzá. Most az oroszoknál van, azoknak a földjét tapossa, és elég nehéz lehet neki. Nem. Ne mondja Laci, hogy dögöljön meg. Ne mondja, hogy pusztuljon! Azért ne mondja, mert ez a Lackó, ez a Sándor, visszajön hozzá, és segít neki. Segít neked is, Lacikám.

Mit segít.

Rendes munkát ad neked, Laci. Ez egy olyan ember. Rendes. Láttam rajta, hogy az.

Miért segítene.

Mert én azt fogom neki mondani, de magától is tenné.

De miért mondod.

Mert szeretlek.

De ez nem igaz. Mert őt szereted.

Erzsi kibontotta a blúzát. Kicsit izzadt volt a melle alatt. Van illata a melleknek. Megdöntötte a Behemótot, ujjal nyomta meg a homlokát, aki hanyatlott is nyomban. Ellágyult a borzalmas test. Mozgott fel s alá a roppant mellkasa. A kezeit széttárta. Erzsi az arcára helyezte a mellét. Szopjál, kisfiú. A Behemót szopott.

Laci, szeretnék kérni valamit, ezt mondta azután.

Mit.

Elmehetek?

Hová.

A benti budira, te óriási buta.

 

+

 

Aztán, hogy igazán akkurátusan lőni kezdtek, ágyúzni és aknákat küldeni, és hulltak közéjük, rájuk, forgatták a fagyos földet a bombák, azon gondolkodott, hogy hogy van ez a dolog Erzsivel. Szórta szét a földet, sziszegett a repesz. Hogy van ez, az ember előbb kezd el szeretni, elképzel magának valakit, elképzeli az arcát, a kezét, a pillantását, a mozdulatait, s amikor mindez megvan, és már szinte ismeri is a másikat, félni kezd. Megvan neki, hiszen mintha előtte állna, mintha felügyelné azt is, hogy gyújt be a vaskályhába. Ő mégis fél, hogy ez nem igaz. Semmi. Csak fantáziálás. Az, akit ott hagyott a koszlott pesti bérház ablakában, ott hagyta a sárga, kócos hajával, a lenéző pillantásával, egy kurva volt. Alattomos rablókanári. Egy csipogó rabló kurva. És ő mégis azt tette erre az emberre, azzal kápráztatta el magát, hogy visszajön hozzá. Csakis hozzá.

Erzsébet!

Mintha csak főpróba lett volna a dörgés-dübörgés, abbahagyták vezényszóra. Remegett az ég. Úgy érezte, ez az egész hazugság. Nem igaz, hogy csend lett. Az is hazugság lesz, ha újra lőnek, bombáznak. Szóltak érte, a nevét ordították, valaki megbillentette. Egy tiszt hívatta, ahogy így a gondolataiba merült. Állt előtte vigyázva, az meg fürkészte. Az őrnagy valami elöljáró sztarec tiszta szobáját kapta, nem verette le az ortodox szentképeket. Ott lógtak fent most, sok volt belőlük. Kirakta az őrnagy a családi fotóit is a borotválkozó tükörke elé, mellettük ezüst cigarettatárca, és olyan kicsik voltak itt is az ablakok, mint az otthoni tanyaházakban. De a gerendák vastagabbak. Óriás aranygomba szemben a templom. Elszívott közben egy cigarettát. Odaállt elé, elég szorosan, érezte az orosz kölni illatát, zabrált holmi.

- Maga lázít.

- Én?

- Nem magához beszélek, bassza meg?!

- Kérem tisztelettel, nem lázítok, őrnagy úr.

Akkora pofont kapott, hogy elszédült egy pillanatra. Visszaegyenesedett. Széttárta a két kezét, mint aki csodálkozik. Gondolkodott, megölje-e a barmot, egy ütés elég lenne. Vörös volt az őrnagy arca, zihált. Fújta rá a kibaszott kölnit. Egy ütés elég lenne, leszakadna a feje. Úgy lövik agyon, mint a partizánokat. Mintha az őrnagy is átgondolta volna, eltúlzott volt a fenyítés, aránytalan, a fiatal férfi szemében is látott valami csöndes eszelősséget, ez az ember bármire képes, ha nem most, akkor éjszaka vagy hajnalban, amikor bóbiskol az összes őr.

- Akkor miért mondja folyton, hogy nem érti. Mit nem ért? – ordította az őrnagy, újra belelovalta magát. 

- Arra kérem tisztelettel, ne kiabáljon velem őrnagy úr.

- Mi?!

- Ketten vagyunk, őrnagy úr. Nem üthet meg még egyszer. Lövessen agyon. Lelövethet, de nem üthet meg. Érti?

- Ó, hogy az isten bassza meg magát! – az őrnagy rágyújtott, idegességében őt is megkínálta. Annyira nem volt a maga ura, hogy bekapcsolt egy gramofont. Hegedűszó. Olyan zene hallatszott, mint, amilyen a részeges Radu Kipternél szokott. Zsolték Radu Kipterhez járnak táncolni, biztos ott billegnek most is, serceg a gramofon. Ő meg itt billeg. Nem is olyan nagy különbség.

- Hová való?

Egy szóval megmondta, mire az őrnagy csóválni kezdte a fejét, őszintén csodálkozott, nahát, mik vannak.

- Tudja, hogy Fegyverneken nőttem föl? A szomszédban volt a kastély, jártam oda tejért.

- Nem tudtam. 

Néhány nap múlva az őrjárat bekerítette és elfogta a Nózit legyilkoló partizánokat. Ezek az emberek, tessék, ezek végeztek a szabolcsi hülyegyerekkel. Addigra három magyar katonát lőttek agyon, géppuskáztak a közeli nyírfásból, a feketén és kopaszon vonuló cserjésből, a homokpadok mögül, a megroskadt ólak tövéből, sötétedés után az utcán sem volt ajánlatos időzni. Egy fiúnak szétlőtték az arcát, zavarba ejtően fiatal volt, a szakálla sem serkent. Három katona zubbonyára jutott agyvelő. Az okos, tudálékos Rozgonyi agya! Rohadékok. Meztelenek lettek hamar a partizánok, kapargatták a fagyos gödrüket, nem siettek, igazából nem húzták az időt, minek, minden el volt rendezve, tudták jól. Ilyen ásás közben elég hasznosan lehet gondolkodni. Búcsú ettől, attól, amattól. Ritkán lázadnak föl, hogy nem. Nem ásom meg a saját sírom! Általában megássa. Ajándéknak, a számvetés lehetőségének fogja föl a maradék időt. Gondolkodhat, üzenhet.

Két fiatal férfi, aztán egy idősebb és egy nagyon idős. Így voltak négyen. A reszketeg öregnek nagyon nagy fasza volt. Gőzölgött az egész ember. Sándor nem tudta levenni a szemét a himbáló hímtagról, elszégyellte magát, már égett az arca. Ezeknek az embereknek, akik a halálukra készülnek most, könnyebb, hogy együtt? Súgnak egymásnak ezt-azt az ásás közben.

- Hol a lelkész? – kiabáltak.

- Lefeküdt, hadd pihenjen. Tegnap tízet temetett, nem ilyeneket.

Sorolni kezdték, kik vesznek részt benne. Lőni kellett neki is, kiválasztották, hallotta a nevét. Aztán előlökdöstek még egy lányt, csapzott volt, véres a szája. Vetkőzés, kurva maty. A lány meztelen lett hamar, nem takarta már magát, úgy volt vele, minek, olyan volt a teste, a nagy öle, mint az Erzsié. Átfújt fölöttük a fagyos szél, üzent a sztyeppének. A földet nem bántotta, a göröngyöket, a halmot, a gödröt, csak az arcukba süvített, abba fütyült. Az öregember sírni kezdett, ütögette tenyérrel a homlokát, amin megtapadtak a hajszálak, ordított már, a két másik lefogta, ott birkóztak ruhátlanul, a lány leguggolt. Akkor látta Lackó, hogy azért guggol, mert pisil. Szemérmetlen, mondta valaki. Vademberek! Röhögtek.

Reméljük, szarni azért nem fog!

Be ne szarj, Ványuska! Mindjárt összefossa magát!

- Fél – mondta Lackó.

- Akkor nem félt, amikor…?  – dörmögték, de Lackó közbe vágott.

- Kussolj már, bazmeg.

Kiadták a parancsot, célozz, tűz, estek bele a gödörbe, egymásra csavarodtak, ölelkeztek, rájuk pergett, a csupasz hátukra egy kis föld, nem omlott, szépen ástak. Kicsorgott a testükből a vér, az egyik rángatózott, hörgött, utána kellett lőni. Miért porzik egy test, ha eltalálják.

Őt meg elrángatták, hirtelen sötét lett, aztán meg olyan világos, hogy abban a fényben sem látott semmit. Talán meg is ütötték, ököllel, a kurva anyád. Vodkaszagot érzett, a vodkának nincs is szaga.  

- Láttam, hogy nem lőtt – zihálta arcába a fiatal hadnagy. – Jöjjön velem! Azonnal!

- Nem értem – mondta Lackó, oldalazott mellette, eddig sem ellenkezett. Ott állt máris Verseghy őrnagy előtt, akinek ez a szarfaszú, kicsi hadnagy, egy nála jóval fiatalabb ember azt jelentette pergő, kavicsos hangon, hogy szabotál.

- Szabotál! – jelentette a hadnagy.

- Köszönöm, Lehel, leléphet. Elintézem.

Az őrnagy a cigarettatárcával babrált, belenézett Lackó arcába, régi ismerős, elmosolyodott. A hadnagy csalódottan távozott, vagy nem is távozott, résnyire nyitva maradt az ajtó, csukja be, hadnagy úr, kérem, csukja már be az isten, hogy....

- Nézze – mondta aztán Lackónak -, hát talán nem lőtt. Ellőtt fölöttük, ha jól értem. 

- Volt ott egy nő, őrnagy úr – máris fájdalomig hasította, hogy ezt miért mondja. Pókhálót pillantott meg a sarokban, egy orosz pókháló.

Az őrnagy kesernyésen elmosolyodott, ó, édes istenem, egy nő, egy milyen nő, lenyúlt az asztal alá, elővett egy üveget, pálinka vagy vodka lötyöghetett benne. Megkínálta Lackót, öntött neki. Át is adta, mint egy jó ismerősének. Vodka volt. Ez volt az az illat.

- Az a kurva csöppnyi kétely nélkül szétlőtte volna a faszát, fiam.

Lackóban szétáradt a szesz melege, nem tudta, pirul-e vagy sem.

- Hogy más min gondolkodik, vagy mit nem vesz észbe, én nem tudom, őrnagy úr. Arra jöttem rá, nekem magamon kell gondolkodnom. Tetszik tudni, én egy ideje folyton csak magamat gondolom el, hogy mi kell, mi nem kell, minek van értelme.

Ahogy forgatta a fejét, az őrnagy is észrevette a pókhálót.

- Értem, Lackó, és van ennek a gondolkodásnak mélyebb értelme?

- Annak van értelme, hogy haza kell érnem. A városomba. -Nagyon elpirult. -Ha nem érek haza, annak nincsen értelme, őrnagy úr. Annak van értelme, hogy hazaérek. Mert megígértem.

- Megígérte?

- Meg. Ezért aztán várnak.

- A felesége?

- Még nem az.

Az őrnagy tűnődve fölállt, legyintett, mint akit ez nem hat meg, és tényleg nem is hatotta meg, ömlengés volt, a parasztos dac cukormáza, ki a faszt érdekel itt bármi ígéret, ivott még. Finom vonású, komoly arca volt, szépen, gondosan őszült. Mint egy szép filmszínész. Egy kellemes ember volt, sváb lehetett.

- Jól van – mondta –, magam mellé veszem. Lackó? Így hívják? Végrehajt nekem ezt-azt. A seggemet nem kell kitörölni. De egy dolga biztosan lesz. Hogy megvédjen engem. Beavatkozni nem kell. Csak szükséges esetben.

- Védjem meg. Na, és miért?

Lackó nézte a pókhálót, ami már nem ezüstözött a sarokban, hová tűnhetett.

- Hogy mind a ketten hazaérjünk innen.

Az őrnagy bólintott. Már részeg volt. Töltött még. Lackónak is adott.

- Ide figyeljen! Elmondok magának valamit. Nem az a lényeg, hogy haza érjünk. Az az út közepe. Hanem ha hazaértünk, utána mi lesz. Hogy hívják magát, nem valamilyen Lackó? – nevetett. – Egyszer megvert az apja – mondta, és nevetett újra. 

 

+

 

A zsinagógától átellenben állt a kocsma, hosszú épület, ha betért az ember, a magasabbja beleverhette a fejét a mennyezetet tartó gerendák valamelyikébe. Zsidókocsma volt, így nevezték a népek, nem volt ebben gúny, ez csak annyit jelentett, hogy zsidó volt a tulajdonos, Berkowitz úr, többnyire nem is izraeliták használták a poharat nála. Berkowitz úr addig volt úr, amíg adott. Mert ha kiváltképp leittasodott az illető, valahogy beleszorultak a dugaszok a flaskákba, és a hordócsapnak se akaródzott spriccert vagy sört szolgáltatnia. Büdös zsidó, adjál, a jóistenit! Újabban ezt, hogy büdös zsidó, egyre többet mondták, nem is csak mondták, de kiáltották, sziszegték, hörögték. Büdös zsidó!

Tudós Leib rabbi világosította föl Berkowitz urat, azért büdös a zsidó, mert egykoron, a középkornak nevezett komorabb időkben, mikor persze éppúgy volt pogrom, mint ahogy manapság előfordul, és nem csak az elmaradott Keleten, de Európának a civilizáltabb tájékán, európai városokban is, az ősapák több más foglalatosság mellett bőrcserzéssel is foglalkoztak. Az pedig nem olyan, mint a parfüm eregetése.

Húztuk a szagot, Berkowitz úr.

Büdösek voltunk, az az igazság, Berkowitz úr.

Tudós Leib, vakargatta a homlokát. Fiatal volt, túl okos.

Betért Petrik úr a kocsmába, és először csöndesen szólt, alig lehetett érteni. De azért lehetett érteni. Van-e itt zsidó? Márpedig ha van, azonnal menjen. Hagyja el a helységet. De hát senki se mozdult. Ki lenne az, aki meghall egy ilyen csöndes és visszafogott kérelmet, hát nem gondolhat az ember arra, hogy hallucinál. Félreért. Merthogy ilyen nincs. Ez nyilván túlmegy egy … min is. Határon? Miféle határon? Nem ment ki senki, nem volt távozás, nyugalom. Ez nem úgy van. Ez nem így van. Ez csak egy vicc talán, talán kissé otromba. De azért tréfa, nem? Na, ugye. Csakhogy ezután Petrik úr még halkabban szólt. Olyan halkan mondta, hogy szinte sütött.

Takarodjon kifelé az összes zsidó, mert nem áll jót magáért.

Takarodás, ezt a szót már nem is lehetett hallani, csak érteni.

Erre a fejleményre végül fölállt vagy három ember, Köztük egy első világháborús veterán, Mund bácsi, az öreg Zalatnay fényképész, kimentek szépen, maradt utánuk félpohár, kis sör, kis bor, nyelet tömény. Halkan csukták az ajtót, végül is, kimehettek, nem olyan rossz az, ha még kimehet az ember. Legalább. 

- Úgy akarok inni, hogy a közelemben ne legyen zsidó – szólt utánuk Petrik. – A kocsmáros felé fordult. – És te?

- De hát én vagyok a kocsmáros – szólt csodálkozva Berkowitz úr, remegett a halántékán egy ér.

- Én nem azt kérdeztem mi a foglalkozásod, hanem hogy te miért nem szaladsz a napfényre, és azonnal.

- De hát…

- Menjél már ki a picsába, Berzsevic! Álljál ott, napozzál, míg végzek.

- Borús az idő, Petrik úr. És hideg van – szólt erre Berkowitz kocsmáros.

- Jó, akkor le foglak lőni.

Erre az innzufűgére Berkowitz úr is elhagyta a kocsma helyiségét. Petrik lassan, figyelmesen nézett körbe, mindenkit alaposan számba vett, jó, becsületes magyarok időznek most már csak bent, reformátusok, katolikusok, parasztok, egy-két kézműves, de még szorgalmas, kötelességtudó hivatalnok is akad, a zakója könyökén látszik, milyen okos ember. Rendes, becsületes magyar férfiak.

- Ti maradtok, értve van? Maradtok, míg fogyasztok. Köszönöm!

Petrik a pult mögé lépett, hogy kiszolgálja magát, ha már így alakult. Nézegette az üvegeket. Törköly, rum, drága konyak. Likőr! A drága konyakot választotta. Akkor lépett oda Radu Kipter, letette a poharát a pultra. Üvegből volt az arca.

- Viszontlátásra – mondta, meghajolt, és ment.

- Tessék csak szépen megállni!

Radu Kipter lassan fordult, miért is.

Petrik lépett előre kettőt.

- Azért, bazmeg, mert azt mondtam, hogy marad minden magyar.

- Jaj, Petrik úr, az isten áldja meg magát, nem érek rá. De szép a lova a fényképész úr kirakatában! Hogy az az állat milyen okosan, bölcsen néz. Nem kancsal kicsit? Órám van, tudja, tanítás. A rendőrfőnök úr lánya érkezik hamarosan hozzám, a Vilmuska.

Petrik ellenségesen hallgatott. Tudta, hogy gúnyolják, de nem találta a fogást. Lehet, hogy nem is kellene. Csak oda kellene baszni ennek a szarházi románnak.

- Tanuljuk a foxtrottot. Tudja-e, mi az. Egy tánc, megmutassam?

Petrik ökle lendült.

De Radu Kipter olyan elegánsan hajolt el, hogy a csendőr csaknem a keze után esett.

 

+

 

Elfütyült néhány nap, rájuk szaladt a komisz, kegyetlen hideg, sütni kezdett a bádog. Szépen leszakította a mutatóujj bőrét, ha az rátévedt a csalogató, tompakék felületre. A szél sebzett. Lett egy derengő kék réteg a síkosan terülő hó fölött. Fehérre fagyott a rókadög, a nyest. Kőkemény őzek a nyírfának dőlve. Ő meg kereste a hadnagyot, lihegett utána, megbolondult, az az igazság, hogy igencsak elment az esze. Van az embernek fasza, és van lelke. Mind a kettő meg tud bolondulni. A faszát is szégyelli a férfi, a lélek pedig azt csinál, amit akar. Ő ölni akart. Vért kívánt! Meglátta az embert, a következő pillanatban el is nyelte a köd, a pára, a hó, az eső, a hideg. Az ott a Don folyó, meg van fagyva, mint egy tükör. Ott téblábolnak az oroszok, bujkálnak a szédelgő, csenevész nyírfák között, a fehér szüntelenségében. Ott, a nagy cserepes háznál a németek állomásoznak, pattogás hallatszik, Beethovenre lőnek le embereket. Amott a munkára kötelezett zsidók toporognak, vitáznak, mint a hülye gyerekek. Hanem hogy itt volt ez az ember. Úgy nevezik, hogy Lehel, ez a becsületes neve. Hullt a hó, szakadt és kavargott a fagyban, és mintha idáig tolta volna a hideg rettenete, állt a semmiben egy gazdátlan ló.

Festettek ilyet Magyarországon is, ilyen ferde lovat. Ha bevégzi, nyilván meg lehet enni. Milyen érdekes, hogy van hidegebb hó, mint amit ismer. A hideg változatai. Ez a hideg itt hidegebb volt, mint a magyar, az alföldi vagy a pesti hó.

Lehel.

Így hívták. Ez a hadnagy pattogó, fürge kis ember volt, gyáva, mint a higított szar, akármerre elfolyik.

Megtalálta egy kátránnyal fölkent tetejű bódé mellett, szívta a mahorkát. Errefelé szegények laktak, olyan emberek, akik a morzsát is számolják. Orosz parasztok, akiknek a kéreg gyémánt a tenyerükben. Kámzsás, nehéz csizmás muzsikok, a szakállukra fagy a dara. Sokan a társai közül barbárokat mondtak. Disznóval, tehénnel szárnyassal a házban, így élnek, télen együtt szarnak az állattal.

Lehel hadnagy elpöckölte a csikket, szállt, mint a repülő csillag, egy világló folt, minden volt, semmi lett gyorsan. Ömlött a kicsi férfi szájából a lélegzet, gomolygott belőle a kibaszott félelem.

Hadnagy úr, figyeljen csak, megfogta a karját, jó erősen.

Hogy micsoda?!, rántotta volna a hadnagy, nem tudta elvonni a tagját.

Ha nem hagyja ezt abba, meg fog halni. Suttogott az arcába, mint egy füstölő, eleven parázs. Szétverik a kurva fejét a hadnagy úrnak, törésig verik, a velő sárgája takarosan mutat a szűzhavon, tudja-e, remegve fagy meg.

- Kiverem a fejedből az agyad, hát nem hiszed?!

Látszott, hogy a másik nem akarja elhinni ezt az atrocitást, képtelenségnek tartja, ide-oda szaladt a tekintete, fulladozott a nézése a hó fölött, de ha segítségért kiáltott volna, ha szégyenszemre megalázkodik, az végleg megtépázta volna a megítélését, milyen egy gyáva elöljáró az ilyen. Egy szar! Egy lófaszjóska! Egyedül hogyan intézze el a dolgot, kérdés maradt. Harmonika szólt a közelből, milyen érdekes hangszer, mindig dadog. A hegedű szél. A zongora eső. A trombita micsoda?

- Szétbaszom a kurva fejed, ha lelövetsz, más bassza szét, érted?

Ezt mondta neki, rendesen, érthetően.

Egy tizedes katona, a Barát nevű, jégcsapokat tördelt a muzsikház eresze alól, talán beivott, mert hadonászott, kardozni akart velük, a karnagyságú jégrudakkal. Árpád vezér! Mátyás király! Rákóczi! Recsegett alattuk a hó. Mindenki röhögött, aki csak látta.

- Szétbaszom a kurva fejed, érted?

Ezt mondta megint a hadnagynak Lackó Sándor utászkatona a Don-kanyarban. Még mindig markolta Lehel a karját. Kitapogatta a kezét, az ujjait. Többen vannak, ezt mondta neki, ennek az elcsöndesült, halálra rémült baromnak. Többen vagyunk. Ha vele bármi történik, ha neki baja esik, másnapra a hadnagy úrra gurul a teherautó, a szívére esik a lőszeres láda, az idáig hurcolt vassín töri szét a gerincét. Vagy eltűnik a fényes, lakkos, kibaszott csizmája. És akkor? Mezítláb hazamenni, ezer kilométert?! Hajaj, elég bajos lenne.

Idefigyelj, kisfaszom!

- Küldd ezt haza sürgősen.

A hadnagy tétován, de ellenkezés nélkül átvette a borítékot, meg sem nézte. Mit is nézett volna rajta. A halálfélelem remegtette, eltette.

- Csak egy levél. Egy fiú írta, a kishülye Nózi, tisztelettel. – Lackó Sándor bólintott. - Már nem él. Küldd haza, neked el fog menni, neked oda fog érni, ahová írták.

- Most meg mit csinálsz? - és már húzta volna vissza a kezét, vinnyogott a hadnagy úr.

Poros havat fújt az arcukba a szél, az a Barát a muzsik házánál térdre esett. Röhögött, eljátszotta, hogy szíven szúrja magát a jéggel, állítólag színész volt, statiszta.

- Csak megroppantom a kisujjadat, hogy komolyan vegyél. Én akkor vagyok nyugodt, ha hisznek nekem.

Nem is lehetett hallani, ahogy megadja magát a csont. Pikk, pakk és reccs. Tudnivaló, a hó növeli a csöndet. A hó milyen hangszer? A roppanást nem lehetett hallani. A sóhajtás óriási volt. Barát nem messze tőlük vinnyogva röhögött. A hadnagy meg, mint egy elromlott hangszer, némán tűnődött a fájdalmán.

 

Megjelent a Bárka 2021/2-es számában.


Főoldal

2021. május 19.
Nagy Koppány Zsolt tárcáiGyőrei Zsolt tárcái Éltető József tárcái Szil Ágnes tárcái
Búgó gyökerek, avagy zeller a TiszántúlonEgy asztalnál szeptemberben a szentekkel
Poós Zoltán: 1979. december 3. – LőkösházaBabiczky Tibor versei Kopriva Nikolett verseiMarkó Béla versei
Oravecz Imre: AlkonynaplóAbafáy-Deák Csillag: Ad actaMegyeri Edit Tünde: VasárnapTőzsér Árpád: Északi emberek – Naplójegyzetek 2018/19-ből
Márton László: Nibelungok – Harmadik felvonásMárton László: Nibelungok, II. felvonásZalán Tibor: El kell mondanomMárton László: Nibelungok, I. felvonás
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumProgramokFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKA