Prózák

 

0.Kiss_Benedek_2.jpg

 

Kiss Benedek

 

(Az Élettöredékekből)

 

Édesanyám második házassága.

Édesapám „napszámosa”.

Kerti munkák.

 

Édesanyám nemcsak bigott katolikus, azaz mindenek fölött Isten-hívő volt, de ugyanilyen meggyőződésesen babonás is. Ezzel kinőtt környezetéből, s csak ő tudta (de még inkább ő sem tudta), hogyan egyeztethető a kettő össze. Még lány-korában, Pesten egy jósnőnél is járt, s egész életében idézgette például, szó szerint az egyik megjegyzését, hogy „két gyűrű áll.” Vagyis, hogy kétszer fog férjhez menni. Míg mivelünk szülőként úgy gondolta, törődnie kell, meg sem fordult fejében a „második gyűrű”. 1974-75 körül azonban már mindketten pályán voltunk, öcsém az Iparművészeti Főiskola hallgatója volt, s miként én hajdan, szintén kollégiumban lakott, én már rég családos voltam, s lakásunk is volt. És úgy hozta a sors, hogy a régi kikosarazott udvarlója (egyben rokon): Kósa József cipészmester ekkor özvegyült meg, s valahogy újból összejöttek. Jóska bácsi egyre gyakoribb vendég lett Pestszentlőrincen. Látogatásainak az lett a vége, hogy újólag megkérte Anyánk kezét, aki ekkor már boldogan igent mondott. Persze, komplikációk adódtak. A legfontosabb, hogy Jóska bácsi váltig ragaszkodott saját lakásához az angyalföldi Lehel utcában, ami egy lepusztult bérház első emeletén egyszobás kis lakás volt, közös folyosói WC-vel, ahol nagymama már sehogy sem fért volna el, ha Jóska bácsi akarta volna is – de semmiképpen nem akarta. Végül azért megegyeztek, hogy csak Anyánk költözik oda, s onnan jár vissza a lőrinci nagy házba, nagymamát ellátni. Hamarosan meg is esküdtek egy angyalföldi templomban, s hogy cifrább legyen: Öcsémmel ketten, mi voltunk a tanúk. – De édesanyánknak ez a házassága ugyanúgy nem sikerült (nem sikerülhetett), mint az első. Megszokta ugyanis, hogy világéletében önálló legyen, nem akart senkinek sem „megfelelni”. Jóska bácsi meg, miként a Kósák (köztük nagyanyám is), szintén akaratos, „nagy természetű” ember volt, s hamarosan mondogatni kezdte, hogy „Juliska így…Juliska úgy csinálta volna” (ő volt az első felesége, aki öngyilkos lett). Édesanyám ezt – egyebek mellett – nem sokáig tudta elviselni. Nagymama lőrinci ellátása is nagy gondot jelentett a Lehel utcából. Ezzel együtt egy szép nyári napon az akkor 7-8 éves Virág lányommal elindultunk, hogy Jóska bácsi nagyra tartott Pest közeli telkén meglátogassuk az ott nyaraló édesanyámat. Emlékezetes, mert lekéstük a vonatot – a kis szőlőskert alját a vasútvonal zárta le, s az állomása sem esett messzire – s úgy döntöttünk, hogy a vasúti talpfákon lépkedve gyalogosan vágunk neki az útnak. Oda is találtunk, s édesanyám, aki könnyű nyári ruhácskában napozott, nagy örömmel fogadott bennünket. Jóska bácsi is előkerült, s büszkén mutogatta pár soros, kordonos szőlőcskéjét és a kert alját. Az egész nem lehetett több 180-200 négyszögölnél, de egy kis nyári lak is állt rajta. – Ezt követően már csak arra emlékszem, hogy édesanyám újra otthon van a nagymamával a pestszentlőrinci házban. Felháborodottan mesélte, hogy Józsi bácsi a viszonyuk vége felé azzal vádolta meg az öcsémet és jómagamat, hogy a „birtokát” szeretnénk elörökölni tőle. Ez persze amennyire nevetséges, mondhatni nonszensz volt, bennünket is ugyanúgy felháborított. De édesanyám az újabb keserű tapasztalat után is egy fontos célját elérte: a gyűlölt Kiss Károlyné helyett ezentúl Kósa Józsefné lett, s örült, hogy majdan fejfájára is ez kerül. Nem beszélve arról, hogy igazolni látta a régi jóslatot a két gyűrűről. 

         És ami édesapámmal való kapcsolatomat illeti, továbbra is rendszeresen találkoztunk vasárnaponként a Rózsák téri görögkatolikus templomban, s mise után megittuk a magunk 2-2 deci ürmösét, majd elkísértem hosszú sétával a Móricz Zsigmond tér mellől induló buszához.  Ezt csak én tettem, öcsém egy ízben annyira megsértődött, hogy nevét is levetette, és – mintegy művésznévként – anyánk nevét, a Pusztait vette föl, s az anyakönyvi Kiss Györgyből végül Pusztai Ágoston művész úr lett. (Nagyon megküzdött érte: csak öt év jelentkezés után vették föl az Iparművészeti Főiskolára, addig zsákolt egy vállalatnál, és versenyszerűen birkózott a Fradiban. Meccseire gyakran eljártam, s mikor válogatott lett volna, akkor kellett döntenie, hogy a tanulást vagy a sportkarriert választja-e, s ő természetesen a főiskolát választotta). Kerámia szakra vették föl, de később szobrászként dolgozott (és dolgozik) máig. 

 

            A 70-es évek derekától, már családosan, unokástul meglátogattuk Diósdon néhányszor édesapámékat. Nagyon megnyerően tudott „gügyögni” az unokákkal, akik emlékezetében máig úgy él, mint „aranyos nagypapa”.  Egy alkalommal – szép vasárnap volt – ebéd után a felső udvarban sétáltunk (egy emeletnyi különbség volt a földszint és a felső udvar között), s Balázska, akkor 5 éves lehetett, alaposan lemaradt tőlünk, s futva igyekezett utánunk. Igen ám, de apámék fekete ebe ettől ösztönösen nyomába eredt, s mivel Balázs föl is bukott, egy pillanat alatt a hátán termett, s pofájával a nyakát célozta meg. Édesapám ordítva rohant hozzá, kiszabadította, csitítgatta. (Ebben a kutyás kalandban szinte fátumszerűség nyilvánult meg, mert Virág lányunkkal a MOM melletti Gesztenyés parkban szintén megtörtént ez, majdnem ugyanígy, s 5-6 éves koromban Akasztón én is megéltem egy kínos kutyás kalandot). – Ahogy édesapám nagy örömmel várt bennünket, Kati néni éppen hogy csak elviselt. (Ugyanúgy, ahogy mi is őt.) De éveken át hiába hívogattuk hozzánk édesapámat, mondván, hogy rajtunk kívül senki más nem lesz ott, nem tudtuk rávenni, hogy ő is meglátogasson minket. (Kis kitérő: a 60-as években magukhoz vettek egy árva kislányt, nevükre is íratták – Kiss Margit lett – , de ahogy növekedett, valódi kisördög vált belőle, egyáltalán nem tudták kezelni, nevelni. Egy alkalommal például ellopta apám motorkerékpárját, s ebből nagy baj keletkezett: elesett vele, a motor rádőlt, s olyan belső sérülései lettek tőle, amibe – igaz, évek után – belehalt. Mi nagyon jól megvoltunk egymással, sőt, szerettük őt, gyakran járt is hozzánk – de édesapámék „bevásároltak” vele. Iskoláztatásra nem volt alkalmas, de jó munkahelyet találtak neki: a Déryné cukrászdában lett felszolgálólány. Sajnos, korán meghalt, vesebajban.)  De még egy tragikus végű ügy kapcsolódik abban az időben, a 70-es években édesapámékhoz, pontosabban Kati nénihez, aki a leggonoszabb perszóna volt, akit ismertem. Egyrészt Margitot állandóan verte, amíg elbírt vele, másrészt ez időben költözött föl Pestre édesapám legidősebb testvérének fia – nekem unokatestvérem –, Kiss Lajos, akinek darukezelői szakmája volt, s a Ganz-MÁVAG-nál helyezkedett el, és albérletben lakott. Valamiképp Kati néni kedvence lett, gyakran járt is hozzájuk. Kicsit bumfordi srác volt, keveset és nehezen beszélt, s megjelenéséről is lerítt a vidékiség. S az történt, hogy Kati néni, aki egyike volt az első lottómilliomosoknak – s ekkor édesapám Trabantot ígért nekem, viszont én ragaszkodtam az akkor menő Opel Kadethez, s így egyikből sem lett semmi – jó befektetésként vett a szomszéd kerületben, a Villányi úton egy nagy lakást, valamint apám régi gyümölcsöse közelében egy kataszteri hold lerobbant gyümölcsöst. A gyümölcsöst apám két nyírségi testvérének nagyon sikeres példájára (s az ő segítségükkel is) szintén nagy tábla almáskertté alakították át (de azért őszibarack, mandula és dió is bőségesen maradt) ,s ráadásul a nagy kert közepe táján egy hozzá méltó „gyümölcsszárító” házikó is volt). A Villányi úti házba meg Kati néni beköltöztette a kedvencét, unokatestvéremet, Kiss Lajcsit. (Attól kezdve Lajcsi kevesebbet jött hozzánk.) Szerette volna talán saját gyerekeként kezelni, de mint Margittal, Lajossal sem volt szerencséje. Nem tudni, előzőleg milyen betegsége volt, de egyszer csak úgy találtak rá – pár nappal halála után – hogy az asztalra borulva feküdt, körülötte vértócsa, s tulajdonképpen – csúnya halál – megfulladt a saját föltörő vérében. Így a drága lakást újból albérletbe kellett adni. – Kati néninek ezek nagy csalódást jelentettek, de mint afféle dolgos sváb asszony, a gyümölcsösök munkálásában méltó partnere volt apámnak, amíg bírta, s gyorsan túltette magát a családi tragédiákon. De egyre kevésbé bírta, s ez is volt az oka, hogy édesapám egy templomi találkozásunk alkalmával fölvetette, hogy elvárna segítségül a kertművelésekben. Tudta, hogy szeretem a földet, fákat, tudta, hogy nem vagyok állásban, és hogy – ennek következtében is – elég sanyarú sorban él családom. Indítványára tehát azonnal igennel válaszoltam, s mindjárt meg is állapodtunk, hogy másnap hajnalban megyek is 6 órára a nagykertbe. Nagyon korán keltem, s a hajnali busszal ott is voltam. Leggyakrabban a permetezésnél kellett segítenem: volt egy nagy, kerekes kiskocsija, rajta egy hatalmas üstszerű tartály, s abban volt az általam készített permetezőszer. Egy hosszú gumicsővel csatlakozott hozzá a permetezőfej, s míg én toltam a fák közt a kiskocsit, ő azzal szórta az áldást a fákra. Déltájban készen is voltunk, s megebédeltünk. Kati néni hatalmas darab császárhúsokat csomagolt, s hozzá frissiben a ház körül húztunk ki póréhagymákat. Természetesen sok mindenről beszélgettünk, s ebéd után azt mondta édesapám, hogy „fájront” – vagyis mehetünk haza, a délutáni nagy hőségben már nem dolgoztunk. S ilyenkor édesapám átnyújtott egy gondosan hajtogatott ötszázast (az elején hihetetlennek tűnt, de később már megszoktam) – ez akkoriban komoly pénz volt. Humorosan „napszámnak” neveztem, mert édesapám ingyen nem adott pénzt, de a munkát megbecsülte. – A permetezés mellett kisgéppel sokat fűnyíróztam is, az elhalt fákat vettem ki, és megtanított a fiatal diófák kérge alá befurakodott férgek (hernyók) kioperálására is. Nem volt komplikált, és nem volt tökéletes sem: egy darab félméteres drót kellett hozzá, aminek egyik végét kampóvá hajlítottam, éles bicskával kitágítottam a kis sebet, ahol a rusnya hernyó belefúródott, s a dróttal fölnyúlva a járatba kihúzkodtam belőle a férget. (Ezt később Szent György-hegyen is hasznosítottam.) A tökéleteshez az kellett volna, hogy lótrágyás kulimásszal fölnyúljunk, de hát az nem volt. Így hát édesapám fa-gittel betapasztotta a sebet, s meszes oldattal még lekezelte. – Az almafák metszésében kellett volna még közreműködnöm, de hiábavalónak bizonyult az egy éves szabadegyetemi gyümölcstermesztési tanulmányom – az alma- s az őszibarackfák metszéséhez semmi érzékem nem volt. Előbb apám csak korholt, hogy a legszebb termőbimbós ágacskákat sorban levagdosom, de aztán mérgesen kiszólított a sorból, s más dolgot bízott rám. Az almafák belseje ugyanis erősen be volt nőve hosszú, nyúlánk vadhajtásokkal, s létrázva azokat kellett kimetszegetnem. Ez sem volt kisebb és szaporább munka, mint ahogy édesapám haladni tudott, s ebéd előtt még össze is kellett gereblyéznem és elégetnem a sok hasztalan hajtást. Ez a munka napokon át tartott, de délnél, déli 1 óránál tovább nem dolgoztunk, s édesapám sosem feledkezett meg az akkurátusan összehajtott ötszáz forintról. (A későbbiekben magamra maradtam a kisebb kert – 2×220 négyszögöl – munkájával, ami nagyobb részt – és eredetileg – őszibarackos volt. Édesapánk ezt nekünk szánta örökségül. Kati néni meg 200 négyszögölenként eladogatta az almást. Ravasz dolgot találtam ki akkor az őszibarack metszésére. Elodáztam ugyanis egészen addig, míg az ágacskák bimbóikat nem hányták. Így nagyot nem tévedhettem.) – Miután megkaptam a kisebb kert munkálásának jogát, s vele a termés értékesítését is (ez már a 80-as évekbe nyúlt), volt már kocsink (egy drapp Lada), s azzal jártam ki. Mivel korábban édesapámmal végig a nagykertben ténykedtünk, értek meglepetések is. A legnagyobb az volt, hogy édesapám, tudván a meggy iránti vonzódásomat, a kipusztult őszibarackok helyére meggyfákat ültetett. Nos, ezek addigra hatalmas terjedelmű fákká növekedtek, nagy terméshozamokkal – volt vagy 5-6 belőlük. Gyümölcséréskor a jó barátokból, főként női ismerősökből kénytelen voltam meggyszedő brigádot szervezni (ebben Kati sokat segített), s elmondhatatlan vidámságok közepette nagy meggyszüreti napokat éltünk meg. Volt úgy, hogy egy nap 12 ládát tudtunk megtölteni. De előbb tán arról kellett volna szólnom, hogy lakóhelyünk, az akkori Joliot Curie tér sarkán (ma Királyhágó tér) volt egy maszek zöldségárus bolt, s megismerkedtem tulajdonosával, a jó emlékű Miszlay nénivel, s őt elláttam sok terméssel – jó pénzt adott érte. (Emlékszem, mennyire csodálkozott, mikor az elsőnek érő őszibarackomat vittem, hogy már nekem van érő barackom.) A meggyből is sokat átvett, de 12 ládával persze hogy nem bírt a kis bolt. Azt tanácsolta, hogy hajnalban vigyük ki a nagybani piacra. Így is lett, többször alkudnom is kellett, de mivel szép, mutatós volt a gyümölcsünk, mindig gyorsan el tudtuk adni. (Hát – Katival belekóstoltunk ebbe az életbe is.) A kertet szegélyező drótkerítés mentén volt ribizli, málna, egres is, de ez nem változtatta meg a fő profilját, vagyis hogy őszibarackos volt. Természetes módon volt a szélén több komoly méretű diófa, az elég tágas szerszámos épület mellett meg egy jókora körtefa állt. A talajmunkához vettem egy kezemre eső kaszát, s a gyomot, gazt kaszával irtottam. Volt még egy nagy problémám: a víz.  A mi telkünkre édesapámék nem köttették be a vizet (mert ott húzódott a vízvezeték), a szomszédnak viszont háza bejárata előtt ott állt a csapja. Mikor kint voltak, engedéllyel, mikor meg nem, a jókora drótkerítésen átmászva szereztem be a vizet. Így lényegében minden megoldódott gyümölcsösünkben, már csak a magam munkáját kellett hozzáadnom. S naponta kijártam új kocsinkkal. Gyümölcsérés idején sok volt a fák alatt a potyadék, amit sajnáltam veszendőbe menni, ezért komoly utánajárással szereztem egy leselejtezett, nagy, 100 liternél is nagyobb műanyag hordót, azt jól be tudtam állítani a szerszámos előterébe, s abba gyűjtöttem a hullott vagy sérült gyümölcsöt, hogy kifőzessem majd pálinkának. Őszibarack pálinka! – már a neve is bódító volt. Igen ám, de ember tervez – Kati néni meg végzett! Egy alkalommal, ahogy kimentem, új lakat volt a bejáraton! A kert közepe táján úgy le volt tönkölve a drótkerítés, hogy könnyedén be lehetett jutni – gondolom, az arra járók másztak be rajta gyümölcsöt „kókányolni”. Ekkor szükségből magam is ott mentem be-, szétnézni, mi is a helyzet. Volt egy kedvenc őszibarackfám, amit még akkor terveztem leszüretelni: roskadásig volt gyönyörű, pirosba játszó gyümölccsel – hát az bizony most árván, letöredezett ágakkal fogadott, egyetlen barack sem volt rajta. S ahogy továbbmentem, az épület előtt, a cefréshordó mellett ott állt egy háztartási mérgező anyagot tartalmazó, jókora flakon, kiürítve. Vagyis a majdnem teli hordó finom cefrémet megmérgezték!  Szörnyen éreztem magam, s jól tudtam, hogy az egész a vén sváb boszorka: Kati néni műve. Talán azért állt bosszút, mert eszembe sem jutott egy kosár barackot neki bevinni? Feldúltan hazakocsiztam – nem láttam értelmét, hogy bemenjek hozzá számon kérni barbár, bosszúszomjas tetteit. És úgy gondoltam, ezzel véget is vethettem a kerti munkálkodásnak.  Szép volt, de vége: a pokolbeli beste némber erősebb, mert birtokon belül van, s csak egyet tehetünk: várjuk, hogy a pokolfajzata mielőbb feldobja a bocskort. – Ám volt még egy érdekes „közjáték”, amit el kell mondanom. Mikor édesapám napszámosaként együtt dolgoztunk, beszélgetés közben elejtettem néhány szót arról, hogy mennyire örülnék neki, ha idős korukat édesanyámmal együtt töltenék. Ez adhatta neki az ötletet, hogy megkeresse Pestlőrincen édesanyámat. Ami aztán történt, ha úgy nézzük, drámai, ha meg úgy, bizony nagyon humoros. Ugyanis nagy magabiztossággal járta végig a házat, miután döbbent édesanyánk beengedte, s máris rendezkedni kezdett, mondván: Idekerül az asztalom, ide az ágyam, itt lesz az írógépem… és így tovább. Édesanyám, mikor magához tért, egyszerűen kiutasította. Mikor a bejárati ajtóhoz értek, édesapám is felfogta, hogy minden hiába, egy váratlan mozdulattal anyám keblébe gyűrt valamit. 10 000 Ft volt… Erről az egészről Kati néni is értesült – távoli rokonai éltek a közelben, és vitték a híreket –, s attól kezdve meg nem állhattam szeme előtt. (Igaz, nem is akartam.) – Édesapám meg, kórházban, hamarosan meghalt. Az az utolsó szava maradt meg bennem, mikor meglátogattuk, hogy „Elkéstetek!”. 

 

Megjelent a Bárka 2019/6-os számában.


Főoldal

2020. január 30.
Kiss László tárcáiLackfi János tárcái Szabados Attila tárcáiCsík Mónika tárcái
Erdész Ádám: Változatos múlt ismétErdész Ádám: Melyik a járható út?
Szarvas Ferenc: Amikor az ellenőr mindennap megtanult egy versetKas Kriszta novellái
Harkályokról és egyéb kopogtatókrólAz a boszorkányos tavasz
Molnár Lajos verseiGéczi János verseiZalán Tibor verseiGergely Ágnes: Az ausztriai lépcsősor
Haász János: A puskás emberAbafáy-Deák Csillag: Csók sem voltHáy János: Boldog boldogtalanKötter Tamás: Izgalmas életek
Bejelentkezés


A regisztrációhoz kattintson ide!
MegrendelésArchívumFedélzeti naplóImpresszum
Csatlakozz a facebook - oldalunkhoz!

BárkaOnlineJókai SzínházBékéscsabaNKApku_logo.png