S a r u s i   M i h á l y

 

A CSABAI SZAJNÁN

 

Nyakkendős Valah

A Dobos bov valamirevaló nótájára

Valah most is mit csinál, rövid­nadrágban kapálja az utcai virágá­gyást. Szereti a rendet, jaj, de na­gyon szereti, pontos ember a Va­lah tanító úr, a virágok díszsorfalat állnak. Ha valaki tisztában akar lenni Valah bácsi lelki világával, csak a katonás virágmenetet kell jól szemügyre vennie.

Hajaj, valamikor az Istennek sem vett volna föl rövidnadrágot, a tanítónak adnia kell magára, nem ereszkedhet le ehhez a szedett-ve­dett népséghez. Ezek a bugris tótok egyébként is útálják a rövidnadrá­gos segédlegényeket, nem kell őket bosszantani. Jobb átnézni rajtuk, mindig így gondolkozott.

Mintha leszokott volna a nyak­kendőről, legalábbis ez a mostani szerelése ezt mutatja. De külön­ben is mostanában rákapott a ke­rékpárra, s ahhoz alig illik a nyak­ravaló. Még tanítani is így jár, tér­dig érő rövidnadrágban. Persze, amikor az idő engedi. Kocsija sose volt, s úgy néz ki, már nem is lesz. A fia, igen, a fia, az már motori­zálta magát, vett neki elébb egy Pannóniát, nemrég meg egy ko­pott Skodát. Ha komolyabbat kí­ván, hát majd megkeresi a rávalót. Közgazdász lett az ő egy szem gyermekéből, jól nevelt úriember.

Érdekes, az se jár nyakkendő­ben. Amolyan modern gyerek lett, csak pulóver a zakó alatt, és Isten álgya. Semmi körülményesség, semmi komolykodás, valósággal megveti a nyakkendőt. Valah bácsinak eléggé fáj a dolog, minek gyűjtött ő annyi nyakkendőt, akkora tára van, hogy kitesz egy sub­lótot. Abba hajtogatta őket, néha­napján előveszi egyiket is, mási­kat is, végigcirógatja, ha nem látja senki, még föl is köti.

Ki tudja, miért szokott le a nyakkendőről. Valahogy így ütött ki. A feleségének sehogy sem tet­szik, de ő megfogadta, többé nem tesz semmit sem a nyakába. Minek szorítsa, ha egyszer egyre megy. Tanítónak született, s tanítóként teszi le a lantot.

Hogy közben mást is művelt, csak kevesen tudják. A szomszé­dok, a távoli rokonság, néhány megmaradt ösmerős, és slussz. A gyerekek, akiket még tanít néhány évig, mit se sejtenek, a tantestület is egészen új már, az a sok más­honnan szalajtott ifjú nevelő hon­nan tudná, ki volt ez a Valah bácsi.

Nagy ember volt, de még mek­kora ember. Ahogy bejöttek az oroszok, azonnal belépett a párt­ba, s nem is akármelyikbe, egye­nest a kommunisták közé. Kellett az értelmiségi is, örömmel fogad­ták, nagy szervező lett belőle. Nyüzsgött, mindenben benne volt, mutatta magát, s ami igaz, igaz, volt hozzá tehetsége. Ma is azt mondják, arany keze van, ami­be belekezd, biztos sikerül.

Meg bizonyára jó szeme is van, mert mindig megszagolta, honnan fúj a szél, mondhatnám rögtön nyakkendőt váltott. Akkora piros kendőt viselt, hogy nemsokára csak Valah pajtásnak hítták. Igaz, ő vezette az úttörőcsapatot, de amikor igazgató lett, akkor se maradt el az úttörő-kendő. Valóság­gal abban parádézott, még a városi gyűlésekre is fölkötötte, s hazafelé menet se tette zsebre.

Leginkább azzal volt sikere, hogy első a rend, rend a lelke min­dennek, s hát kétségtelen, itt min­denki rendre vágyott. Rendre a sok kalamajka után, rendre az is­kolában is. A gyerekeit úgy beta­nította, hogy a fölvonuláson öröm volt nézni őket, mindig ők vitték el a pálmát. Meglehet, május else­je előtt két hónappal kezdte a me­netgyakorlatot, s a lurkók többet voltak a pályán, mint az oskolá­ban, dekát nekik aztán nem fájt. Annyit meneteltette őket, hogy az ő iskolájából soha senki el nem ájult volna. Úgy megszokták a kis csávók, hogy tanítás után is ezzel szórakoztak:

Mennek a templomba-kafa...a bum.

Elől megy a sátán,

Lófa...t visz a hátán,

Bakafa-a bum.

Valah erről csak később hal­lott, senki se merte beárulni a gye­rekeket. Nemrég egy volt tanítvá­nya mesélte, milyen jól érezték magukat, amikor ezt a menetdalt fújták. Jobb is, hogy nem akkor, mert ki tudja, mit tett volna. Nagy sugdosó volt ez a Valah bácsi, bár­milyen hangos ember, csak-csak elsuttogta magát, amikor valamelyik főmuftival hozta össze a sors. Csak belemondta a fülébe, ki mit vétett, s az illető megnézhette magát. Úgy kirúgták, mint a pinty. Többek között így lett igazgató is. Elődje valaha főcserkész volt, s hogy ezt leleplezte, ő lett a góré.

Otthon, az utcán alig lehetett lát­ni. Folyton folyvást dolgozott, mód­felett szeretett tevékenykedni, ez volt az eleme, s így a szomszédok csak elvétve akadtak vele össze. Akkor is minek. Jó, ha köszönt, nemhogy leállt volna beszélgetni velük. Csak megbiccentette a fejét, és kész, ez is megvolt. Az asszony még nálánál is rátartibb, ő egyene­sen szóba sem állt ezzel a tót, meg jött-ment népséggel. Igaz, ők se ide­valók, de ezek az erdélyi meg felvi­déki menekültek is csípték a szemét. Mindenféle borbélylegény, vasutas, postás, szóval senki. A tótok meg csak potyeszoljanak, majd megma­gyarosítja őket az ő drágalátos ura. Mármint a gyerekeiket, s akkor az­tán lőttek ennek a tót koszfészek­nek.

A kis Valah is értette a módját, hogyan kell nem köszönni. Ha ját­szani akart, anyukája elkísérte a legközelebbi tanárgyerekhez, s így véletlenül sem állt az utca kölkei közé. Nem mondom, a Kö­rösre néha ő is eljárt, persze csak ha az apukája is vele volt, télen meg csak fölkötötte a korcsolyát, de hogy beállt volna a hokicsapat­ba, azt már nem. Inkább egymaga kerengett a jégen, mutatta, mit tud, s ha elesett, inkább hazament, mint hogy folytassa. Valahékat nem is szerette senki.

Bármily meglepő, a nyakken­dő letétele óta se változott a Valah család.

Valamivel ötvenhat előtt történhetett, hogy kikerült a pártból, s örülhetett, hogy taníthat. Valójában ezt is megúszta, nem vitték a sza­badkígyósi munkatáborba. Egy nála is ügyesebb tanár bácsi kitudakolta, hogy miféle ember volt ez a Valah még a Horthy-fasizmus ideje, és akkor bizony alaposan elkeseredett a mi Valah bácsink. Persze akkor még nem volt annyira bácsi, mint most, de a gyerekek csak így hívták. Mondom, lelepleződött, hogy nyi­las volt.

A fölöttesei alaposan elcsodál­koztak, még hogy a Valah nyilas lenne, ám a dolog csak bizonyossá vált. Az utcában régóta emleget­ték, hogy ez a Valah micsoda sze­mét ember, hol ilyen, hol olyan ingben jár, mert mondanom sem kell, abban az időben már nem­csak a nyakkendője volt vörös, sokszor még az alsónadrágja is, és ez igen csípte a szomszédság sze­mét. Ők akkor se voltak párttagok, most se, hát akkor minek hordja olyan magasan a fejét, mit henceg, inkább meghúzná magát. Látod, fiam, ezeknek áll a világ. Legyen bármilyen világ, ők föltalálják magukat. Azt hiszem, ő vitette el Maklik bácsit is, leleplezte, hogy mekkora kulák. Nem volt nehéz, került neki vagy száz hold ebből a jó csabai földből, nem volt nehéz elvitetni.

Valah akkor nagyon elkesere­dett, mert hát ő vérbeli közösségi ember, csupa tenni akarás, minek ez az okvetetlenkedés. Mit tehet ő arról, hogy akkoriban a nyilasok kerültek hatalomra, ő akkor is csak jobbító szándékból állott kö­zéjük, nem bántott ő egyetlen zsi­dót sem, hogyan is bántotta volna őket, amikor félig-meddig a felesé­ge is az. Éppen hogy azért lépett be abba a piszok pártba, hogy javít­son az elnyomottak helyzetén, mert hát kívülről könnyű pofázni, be kell állni, s úgy tud tenni valamit az ember. Hány embert megmentett ő, hajaj, de hányat, ezt most elfe­lejtik? Ezt is vegyék elő, ne csak a dolog nehezebbik oldalát. És nem elsőnek állt a kommunista párt­ba is, legalábbis a tanítók közül, mármint az ő iskolájában. Hát ezért tett ő annyit, hogy most egy­szerűen seggbe rúgják?

Sokat nem okoskodhatott, jobb volt csöndben lenni, nem is lett kü­lönösebb baja. Hogy az emberek kárörvendőek? Istenem, a világ mindig ilyen volt, sosem értette meg szokat, akik a többieknél is többet vállalnak a vállukra. Szemét nép­ség, én mondom neked, némelyik már nem is köszön, és olyan szem­telenül méregetnek, hogy fölforr bennem a vér. Én mindig a magyar­ságért dolgoztam, inam szakadtáig a haladást szolgálom ezután is. Kí­vülről könnyű ugatni, vállalni kell a közéletiséget, nem igaz, hogy ré­gen nem lehetett jót is tenni. Fordult a kocka, a tisztességes magyar em­ber csak ezt tehette, be a pártba, a legszebb reményű gyülekezetbe, abba, amely tényleg a legtöbbet ígé­ri, amelyiké a jövő! A vak nem látta, hogy itt kinek jön föl a csillaga. Hát az a baj, hogy megvan a magamhoz való eszem? Éppen hogy ezzel szol­gálta a legjobban a munkás nép ér­dekét. Minden körülmények között. Ha fú, ha fagy, a gáton állni! Ehhez kell érteni, kispajtás, nem pedig kí­vülről okoskodni, mindig csak bí­rálni, leköpni a rendszert. Rend minden rendszerben szükséges, és én a rend embere vagyok.

Rövidnadrágját letolja, ráül az öreg fabudi ülőkéjére, s már nem füstölög. Azt nézd meg, azt az ut­cai ágyást, vagy itt belül az udva­ron a kiskertet! Ilyen egyenes vi­rágsorokat máshol nem látsz! Ezek a hülye tótocskák lehetnek bármekkora parasztok, ez, az én kertem a szebb. Na, tőlem aztán jöhetnek palántáért.

Nem jön hozzá senki, nem kell attól tartania, dehát valahogy vissza kell adnia. Jól megmondja nekik, így a hátuk mögött, a jó öreg fabudin ücsörögve. Százti­zenkét nyakkendőjének egyikét előbb a karjára tekeri, ezzel vasal­ja símára, s megkezdi a munkálatot. Még száztizenegy nap, mert hogy naponta csak egyszer jár, s mennyi budipapírt megtakarít.

Jaj nektek átkozott nyakken­dők, ti vagytok az oka! Most aztán megkeserülitek.

És akkor az elsőt nyelni kezdi.

 

 

 

Megjelent a 2010/3-as Bárkában. Ugyanebben a lapszámban látott napvilágot a szerző Gyerünk a Bahama szigetekre és a Mózsna hlopci című írása is.

 

 

---