Csillag Tamás
A lassulás oka
Magyarázhatatlan harag ül bennem,
folyton harap, karmol, izzik, szuszog,
zsibong, mint az agyérgörcs a fejben,
mint a szüntelen dühöngő chatbotok.
Én vallanék, mégis szorítom a számat,
legfeljebb nem álmodok többé nagyot.
Nincs sor, hova szívesen beállnék,
nem találok a seggemnek való padot.
Ha próbálom kitalálni, elfut,
kinyújtózni kevesebb tér jut,
egyre távolibbnak látom az eget,
és megvisel, és nevetek,
de tagadom a lassulás okát.
Használódgatok tovább, s tovább.
Párából csészealj
Ma nem vagyok, a poharam sincsen,
se nő, se isten, hogy megmenekítsen,
ha máshogy nem is, süketen, vakon,
párából csészealj az asztallapon.
Mintha nem is a sajátom volna,
nézi a kezem bentről a horda,
s megetetnék, ha nem lenne jóllakott,
a bennem lakó totemállatot.
Hol lehettek álmok, kinőttem onnan,
ahova tartok, az van darabokban,
jöjj vissza, álom! szemem, a vakot,
kényszerítsd bámulni a napot,
ha le vagyok győzve, akkor megtalálj!
Egyszer kibonts, aztán visszazárj.
Ebbe a kórterembe visszajött a nyár
Ebbe a kórterembe visszajött a nyár,
amikor elnémult az egyszer már
selejtezésre javasolt infúzió szivattyúja,
nem pumpálta az örökkévalóságot belénk,
filccel le volt satírozva a dátum,
s én próbáltam úgy tenni,
mint aki nem tudja, mit jelent,
vittem volna bármit, ha kérik,
ágytálat, panadolt, egy másik hazát,
új vitorlát a szemeidben úszó hajóknak,
de csak az ablakot tudtam beljebb
hajtani,
amikor a kórterembe visszajött
a nyár, összegubancolta
a branülök csövét,
táncolt velünk az ágyon,
egy apával és két kisgyerekkel,
s hagyta,
hogy felszívódjanak
szemünkben a falak foltos hómezői,
ameddig a csövek engedték,
megtáncoltatta a két gyereket,
én meg, mintha az életünk múlna
rajta, viccelődtem,
s mintha láng lobbant volna,
vagy a kedvünk villant akkorát,
hogy azt gondoltam,
bele kellene vakulni ebbe a nevetésbe,
ebbe az elkobozhatatlan pillanatba,
ami a következő vizit előtt,
ha pár percre csak,
de elhitette velem, hogy
sose halunk meg.
Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.
