Taizs Gergő
Lázár álma
Ilyen a világ, és már nem tudod komolyan venni.
Látsz esőcseppet tócsából kihasadni, vissza-
hullani az égbe. Folyót, ahogy a tengerből
völgyhajlaton át patakokká bomlik szét,
felkúszik a hegyoldalba, és forrásként megbújik
a sziklahasadékban. Megérted végre a talajvíz
türelmes áramlását, mint hajszálerekben a zajló
vért. Nem félsz eggyé válni a semmire sem
emlékeztető némasággal. Itt csend a lelke mindennek.
Úgymond. Majd az ismerős megszólalás. Fénye, akár
felsőbb hatalom, lomhán áttűnik a dolgokon.
Megriadsz. Felkelsz. Nem félsz. Jársz.
Ikarosz álma
Partra vetett gondolatok, vonaglás a homokban,
vagy jól ismert panelek honolása benned –
mindegy. Fényleheletnyi érkezésed átszövi
a levegőt. Arcodra ül a változás vissza-
fordíthatatlan ráncreakciója, majd a szavak,
a nyál, a perisztaltikus mozgás. Rugózik benned
az élet sava. Kint a közömbös viasz, a vétlen
oldódás, ahonnan beszűrődik s rád vetül
a megismételhetetlen eszmélet. Ismerned
kellene a zuhanást, és a huzatos pontokat,
amiket összeköt. Hogyan lettél magasságból
mélység, valaki maradandó sérülése?
Lót feleségének álma
Nincs itt semmi látnivaló. S mégis. Egyre
merevebb lesz, tömörödik a tér. Embertelen
a hallgatás. Szétömlik arcodon a formátlan
beismerés, vonásaid világítanak. Tekinteted
egy helyben lebeg. Még ezer év. Vagy valahány.
Nyakszirteden penészlik a mozdulatlanság bája.
Magányodat az eső bokáig oldja, hegyikecskék
érkeznek látogatóba. Hagyod. Kontúrod karcsul,
vértelen sebeket ejt testeden az évszakok
kémiája, kicsapódik ajkadra a kristályos só-
hajtás. Mint középkori szent, tündökölsz,
s a válladon gubbasztó madarakkal csevegsz.
Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.
