Halmai Tamás
Rilke angyalai
Hogy lobognak! szinte már észrevétlen
Rilke angyalai – szemeddel látom;
s legszebb mozdulatait az idő
kezeddel teszi. Ebből vélhetem,
ismerhetsz fortélyt a lehetetlenre:
adományozni újboldog gyerekkort
sors menti szélből érkezett szegénynek.
Éj közepén a nap is azért süt ki,
csodálkozásba csodálat vegyüljön.
Öröm termi az alanyt. És gyönyör
szabadít tárggyá embert, füvet, istent.
Túlpartok csónak kedvéért épülnek,
kertben a kígyó rózsanyelven hallgat.
Pavilonban fészkel a fény, hogy szállhass.
Függőkert
Más vonalait hordod tenyeredben,
megőrzésre kaptad csak sorsodat,
tűnőfélben a részlet teljesebb lesz –
mit tudhat gregorián erkölcsökről
a jazz, a mezítlábas zongora,
az ég áztatta, ég sütötte föld,
mit tudhat függőkert a lépes szívről?
Házra néző Dunámat elcserélném
semmire. Lábon kihordott öröm
ámulni csillag süvölvénykorára;
hágcsón a rönk is fölkapaszkodik, ha
örök gyökért hiszel, s holnapi lombot.
Lampion alatt emberré sötétül
minden, s Orpheusz mennyekből tér vissza.
Ívek, egyenesek
Sehol pók, csak a háló szála fénylik
a kelő kertben, pedig sehol háló,
csak a szál fénylik, úgy, hogy nem is látszik
a fénytől. Valami egyáltalán
feszül itt hosszan? Libeg selymesen?
Vagy karcsú, anyagtalan ragyogás
von íveket és egyeneseket
udvari látás még vaksi terébe?
Hogy átmelenget szemet, vállat, csontot,
annyira égi, olyan földreszállt?
Az első kávé még az éjszaka
kormától fekete. De lassú kortyok
létrendje már csillagzást kezdeményez,
s Napot. Szeretők istene süt mától.
Megjelent a Bárka 2022/1-es számában.