André András
Feltámadt szellő nyirka
Mária nővérem meséli, hogy szüleink a sokasodó
gyermekektől nem mindig ölelkezhettek kedvükre,
de ő, már mint nagylány, sejtvén tán a dolog lényegét,
látta amint, alkalmanként, lépdegélnek fölfelé a
padláslétrán az alászállt mennyekbe – s most, hogy idézi
anyánk szavát; „apátok...”, s a hangsúlyt is egyben:
már sokkal inkább az Édes hangját hallom. Megadó
panaszhang, tán cseppnyi mímeléssel, és látom ahogy
kíséri egy most már mindegy-legyintéssel.
Így int vissza nekem a túl-világról, mintegy szemérmes-
szégyenlősen elnézést kérve (s kapva persze) tőlem?
A rég-elhullt mozdulat nyomán apró szellő lebbent;
feltámadt nyirka érinti arcom – halvány mosolyt,
s egy néma puszit küldök érte.
A torkos gyík
Elmúlt negyven éve, hogy történt, Irén nővéremnek
szerencséje volt, még idejében került kórházba,
de rövid idő alatt viaszossá érlelte a halálfélelem,
mikor kórtermi társát, egy fiatal nőt, lenyelte a falánk élőlény –
pedig oly engedelmesen, oly békésen kérte,
látó, szelíd révülettel kérve-kérte mégis az orvosokat;
„tessenek segíteni, tessenek segíteni.”
Az édesapja jött halottnézőbe,
és sokáig állt némán, megszépült lánya ágya előtt,
majd hirtelen egy belső földrengés rázta meg a nagydarab
testet, s rázkódott, rázkódott, továbbra is szótlan.
És vele rázkódtak testetlen-lelketlen,
és vele harmatoztak szüntelen
az Égi Magasok.
Nagybeteg rigó
Talán utolsó erejével szállt ide, elém, a kert füvére,
hogy lássam; a világ végéről érkezett, s elfáradt.
Mint aki mindig erre a pillanatra várt,
ha diónyi, kis madárfejében nem is csapongott
efféle tarkaság soha.
Oly lelketlen már, oly tévedhetetlen,
nincs ideje rám, merev nyakkal rögtön egy-irányba bukdos,
erőtlen csapkodva: húzza magához az örökkévalóság
bejárata, egy rejtett, szűk, de békés zug a pincegádoron,
melyről nem tudhatok én sem
és nem tudhat kóbor macskaszáj sem.
Megjelent a Bárka 2021/6-os számában.
