Poós Zoltán
Néhány álom egyetlen tájban
– Békéscsaba
Apám minden hajnalban itt hagyott minket. Kettévált a világ,
mintha a levegőt is felosztották volna. Mi itthon maradtunk,
apám pedig végigállta az utat a buszsofőr mellett, és úgy
engedte fel a kevermesieket, mintha egy titkos csapathoz
tartozna. Aztán Lőkös, onnan már vonat ment Csabára,
onnan már ulti. A kártyalapok közt az álmok egyetlen tájban
értek össze, miközben a Stüszi vadász és a Kuoni pásztor
bölcsen bólogattak.
Aztán már Csaba vajszínű állomása, az Andrássy út, és
a halas, a tátogó ponttyal, így mentek, míg utcánként nőtt
föléjük a város, vettek reggelit, majd vissza a sínek mögé,
irány az ÁÉV iroda! Egyszer én is jártam ott, majd apám
bevitt a városba, követve a fény áramlatait. Volt feladat is,
köpenyt venni az Univerzálban, de előtte: irány Jamina!
Az ősz felszínén tükröződött a tavasz, de csak arra
gondoltam, hogy az ortopédián rám adnak valami hevedert,
mert hirtelen megnyúltam, és rossz lett a tartásom.
Látni az antennák remegését a tetőkön, látni a kisvárost
a nagyobb városban, látni a légkör rétegeit, a gyerekkor
áttűnését a kamaszkor rétegébe, látni egy korszakot,
amit egy heveder egyenesít ki. A város – apám másik élete,
ami sosem volt az övé, mert ide csak a pakli kártyáját,
a számológépét, a bérszámfejtést hozta el, majd este otthon
kitette a menetrend mellé. Kiismerni a nagyvárost, ez is munka
volt, ahogy egy madár megismeri a mező, az erdő dialektusát.
Kiismerni, és várni este apám cipőjének koppanását.
Megjelent a Bárka 2021/1-es számában.
