Tóth Csilla
kegyetlen
a lányom álmában meghaltam
ma reggel mesélte el nekem
nem remegett
a hangja, mikor mondta
hogy hát meghaltál, mama
álmomban sokáig kerestelek
szobáról szobára jártam
hívtalak, nem válaszoltál
mert az ágyon feküdtél odabent
– a testedet felvagdosta valaki –
érdekes, mondja, és inkább csodálkozik
azon, hogy ilyesmi megtörténhet velem
engem aggaszt ez az álom
hogy mi történt velem, velünk
s lesz-e folytatása annak
a szörnyű éjszakának
amit átaludtam
s ami betölti a szobát, átszüremlik
a reggel fényein
itt van velünk
bennünk
rólam, aki
a lakás egy távoli szegletében
fekszem kiterítve véresen
a kislányom fejében
közben teát iszunk
kérdezem, hogy kész van-e a lecke
és mondom, hogy ne aggódjon
hisz itt vagyok épen és egészségesen
roppan a fogam alatt a kenyér
héja, nézem a lányom szőke haját
a kávét keverem
Természetfeletti
A macskámnak emberarca van,
és büdös a szája,
a legrosszabb pillanatokban zavar,
avagy a legjobb pillanataimat zavarja meg,
kinek hogy tetszik
nekem egyáltalán nem,
nyávog egyet, egy idegesítőt,
a megnyugtató csendet megtöri,
mert éhes,
vagy kimenne a házból,
dolga van,
belém mélyeszti a körmeit,
mégha óvatosan is,
de belém ne mélyessze senki
a körmeit, mégha óvatosan is,
ő sem,
hiába is mondják, amit mondanak,
hogy a macskák érzékeny állatok,
mert az enyém le se szarja,
mi van velem,
önző, lusta és játékból fog egeret,
egyre csak töröm a fejemet,
hogy kire hasonlít, kit idéz, de hiába,
nem tudok rájönni, mert belényávog
még ebbe is,
a macskám,
csak nézem őt, ő meg visszanéz,
feláll a szőrünk, pislogunk
De mi dolga van?
(Kukorelly Endrének)
Juan Miro, a spanyol, olyan távolról és kétkedőn
bámulja a partokat, mint aki tagad minden létezőt
és megfoghatót, legyen az falovacska, pénz, nő,
hőmérőben a higanyszál. Mint aki tagadja, hogy
valaha kiköthet valahol.
Mi ez a légy? Itt a falon, példának okáért,
merengett hosszasan, Juan, a halász, aki aznap nem fogott
ki semmit, mert tagadta a tenger létezését, a halak
létezését, végső soron önmagát,
pedig ott imbolygott vizeken nap nap után,
egyedüli köteléke a gravitáció, bár az is: alig volt hihető.
Mi ez a légy? Kérdezi hát, immár délután,
– evett – nem evett – nem tudom – a nap fénye a fehér falakra
esett, szikrázott, remegett a falakon a mész,
remegtek a falak,
a ház,
a falu is,
benne a ház, egy fal és rajta egy légy,
és ő maga, Juan Miro a fallal szemben
egy sámlin üldögélt.
Mi ez a légy? Mit csinál vajon? Mit csinál most? És amikor nincsen itt?
Napozik? Egyik húsdarabról a másikra száll? Mi dolga van?
Petézik? Megvárja, míg röptében elkapják? Leszáll?
Nem mosogat. Halásznia sem kell. A keze nem lesz vizes, nem töri fel a lapát nyele.
Mi dolga van? Mit csinál?
Talán nincs is. Nem is létezik. Ha sokáig bámulom itt a falon, el
is tűnik, mintha nem is volna, mondta, miközben merőn bámulta
a napfény itatta fehér falakat.
De a légy már elszállt, percekkel korábban.
Észre sem vette. Mert nem figyelt.
Megjelent a Bárka 2020/4-es számában.