Tóth Erzsébet
A mai angyalok
Mennyi ölelés úszik, röpül a levegőben!
Mennyi ölellek, ölelések, sok-sok ölelés kószál,
míg odaér a címzetthez!
Bárki állítson mást, angyalok viszik a sok ölelést.
Némelyik sokáig üldögél egy felhőben,
aztán újra indul, hátha rátalál arra, aki várja,
és elkapja azt is, aki nem.
Túl az öleléseken, mennyi puszi,
sőt csók! Ezeket most hagyjuk.
Mennyi angyal kellene, hogy minden ölelés célhoz érjen!
Százmillió-kétszázezer sem lenne elég!
Miket beszélek!
Hiszen az angyalok megszámlálhatatlanok!
Vagy talán a mai angyaloknak már
gyártási számuk is van?
Ez nem lehet, ugye?
Az angyalokat nem lehet elrontani.
Az ósdi, meghitt, kézzel írt leveleken kívül,
melyeknek csillaga állítólag már leáldozóban,
e-mail, sms, újabb és újabb módszereik vannak.
Mennyi gépi mosoly! Meg virtuális, meg digitális.
Várják őket a digi-dagi lányok, a vékonykák,
a virtiglik, a szinglik, a vagányok meg a vargányák.
Az angyalok meg röpülnek,
viszik az öleléseket, bízhatunk bennük.
Még a szmog, a szálló por sem árthat nekik.
Az ilyesmi csak az embereknek árthat.
De ha sok ölelés jut el hozzájuk,
akkor védettebbek lesznek.
Valaki szomjazik
Nem úgy van, ahogy képzeled.
Hogy fogom magam, és jól benyakalok.
Azután meg össze-vissza beszélek.
Onnan tudod, hogy ittam, mert csak olyankor
mondom neked: „édes bogaram”.
Nem úgy van, nem.
Én valójában messzire kerülném azokat a boltokat,
ahol mindenféle szeszeket árulnak.
Minimum negyven év tapasztalatával bírok.
De.
Valaki szomjazik bennem.
Sokszor napokig nem ad jelt magáról,
csak ott lapul bennem.
Érzem, idő kérdése és jelentkezik.
Előbb csak duruzsol, akkor még talán megállíthatnám.
De erre aligha kerül sor, a következő pillanatban
hallom a parancsot: vedd a kabátod, és menj.
Nem tehetek semmit, öltözöm,
nincs mese, tudom, nagyon szomjas.
Hogy oltom szomját, nem tudom.
Másnap aztán jön a kőkemény lázálom.
A bánat, hogy megint nem voltam magamnál,
hagytam, hogy leitassa magát velem,
sokszor még el is hasalok,
másnap a tükörben nem ismerek magamra.
Mintha ez a bennem szomjazó valaki
jól elvert volna, véraláfutások a hátamon,
a szemem alatt, mintha legalábbis alkoholista lennék.
Hullámzik az agyam, a gyomrom,
szédelgek, mint egy beteg,
minden lépésemre vigyáznom kell,
mintha mocsárban lépegetnék.
Borfoltok a monitoron, az asztalomon,
a szőnyegen,
valaki itt randalírozott.
Az volt, aki évek óta ott ül bennem,
a beteg, szomjas, sunyi terrorista,
és nem tudhatom, mikor fog újra robbantani.
A rendőrségre nem mehetek, orvoshoz sem.
Egyszerű ez, mondják: Maga alkoholista.
Pedig nem. Hidd el.
Segítségre van szükségem.
Persze.
Valaki szomjazik bennem.
Megjelent a Bárka 2020/1-es számában.
