Zólya Andrea Csilla
Kavicsba zárva
Lovas Ildikó A kis kavics című regénye megőrzi a Spanyol menyasszonyból már jól ismert párhuzamos regényépítkezés jegyeit, s egyben a határokig viszi e szövegszervezésben rejlő lehetőségek kiaknázását. Akárcsak a szerző előző regényében, itt is a térbeli és időbeli távolságok ellenére párhuzamosan bontakozik ki a két női én-elbeszélő története, fokozatosan csúsznak egybe e két sors közös felületei és/vagy találkozási pontjai.
Kozma Léni, a negyvenes éveihez közeledő, önmagát kereső, még a szüleivel élő, vidéki iskolában tanító helyettes történelem tanárnő monológjába beékelődik a huszadik századi történelem egyik legellentmondásosabb női alakjának, a náci propagandagépezetet kiszolgáló Leni Riefenstahlnak a hangja. A felváltva megszólaló Léni és Leni hangja - az olvasás során hamar egyértelművé válik - teljesen más pozícióból és indíttatásból fakad. Az előző az én-keresés, önértelmezés, az önmaga számára (újra) megtalálható múlt töredékeinek és a jelen eseményeinek megértésén, folyamatos újraértelmezésén keresztül szól, míg ez utóbbi monológjai az önigazolás, önfelmentés, önvédelem és önsajnálat jegyében fogannak, ami viszont sokkal inkább a külvilág felé irányul, megértést és feloldozást remélve onnan.
Léni számára Leni Riefenstahl negatív árnyként határozza meg a pályaválasztását és ezzel az egész életét, hiszen „engem csak a nevem sorsa hajtott" - szögezi le már a kötet elején. Egy kissé balszerencsés névadás köti tehát Leni Riefenstahlhoz. Ha fiúnak született volna, az erős férfit jelentő Lénárd nevet kapta volna, lányként viszont az egyik dédnagynéni nevét örökölte, a Lénit: „egy náci szajha nevét viselem, annak minden hátrányával és semmi előnyével, mintha annak a számító pinagépnek a nevéhez a dédnagynéném jellemét örököltem volna, akit ugyanúgy neveztek el..." Zsigerből tiltakozik az ellen, hogy bármi köze is legyen Leni Riefenstahlhoz, viszont éppen e kétségbeesett és parttalan vergődése közepette válik hozzá hasonlatossá.
De tulajdonképpen nem is annyira a név (és az ellene irányuló harc) köti Riefenstahlhoz, ahogyan a regény narratívája hangsúlyozza, hanem sokkal inkább a közvetlen környezetéhez történő hasonló viszonyulása. Ahogyan az értelmiségi lét biztos öntudatával és az intellektus fölénye mögé bújva tekint el a körülötte zajló események, emberek és sorsok felett.
Mindketten a filmre, és a mozgásfolyamatokból kimerevített egy-egy jelenetre fókuszálnak, Leni alkotóként, Léni pedig élvezi, azaz mértéktelenül fogyasztja a filmeket és a sorozatokat. Az elsőnél bármi áron az alkotás áll mindenek felett, az emberségéből való kivetkőzés árán is, semmiféle felelősséget nem vállalva. A második a sivár életével való szembesülést odázza el a filmek fogyasztásába menekülésével. A belőlük idézett jelenetekkel igyekszik kollégái előtt hangsúlyozni és fitogtatni filmeken csiszolt műveltségét, miközben mérhetetlenül lenézi őket, mint a fogyasztói társadalom önálló kritikai érzékkel nem rendelkező mintapéldányait. Hosszú és keserves innen az út számára, hogy a közösségbe be tudjon illeszkedni.
Kozma Léni szereti felidézni, minduntalan visszapergetni, kinagyítani a kedvenc vagy a rejtélyekkel telített jeleneteket. Így tér vissza folyton az iskola padlásán talált hulla képéhez, mint egy a lejátszás során elakadt krimi tekercséhez. A hulla a padláson, mint egy lehetséges film, Léni pedig annak lehetséges nézőjeként (olykor rendezőjeként) izgatottan várja annak következő jelenetét, mielőtt kiderülne, ki a tettes, sorra gyártja az elméleteit arról, mi történhetett valójában. Teszi ezt maga a regény is, hiszen a regénykezdő fejezet címe a Hulla a padláson négy alkalommal jelenik meg fejezetcímként, tagolva és dinamizálva a történet-/történeti szálak egymásba kapcsolódásait. E jelenet felidézésének módosulásai a Léna személyiségében végbement változások lenyomatai is.
A Spanyol menyasszonyban a napjainkból beemelt női alak története Csáth és Jónás Olga kapcsolatának ábrázolásában segít, aki egyúttal a tragédiához vezető mozdulatok leleplezésében kap fontos szerepet. Leni Riefenstahl sorsának bemutatása, élethazugságainak megvilágítása inkább Kozma Léni karaktere kibontásának rendelődik alá, amíg ennek története nem válik le teljesen Leni történetéről és személyéről.
A kis kavicsban az önértelmezés egyik legfontosabb kulcskérdése tehát a név és a névnek, mint végzetnek a dilemmája. Mindvégig érvényben marad a kérdés, valóban kötelez-e a név, és ha igen, akkor mire is. Léni számára a nevéből fakadó kellemetlenségek gyerekkorában kezdődnek a „Léni, Léni, fűre kéne pisikélni"csúfolóval, majd az egyetemre beiratkozáskor bekövetkezik az elviselhetetlen egy felsős diáktárs kíméletlen kérdésével: „te is olyan vagy, mint az a náci kurva, vagy csak a nevét viseled?" A regényt tekintve meghatározó e jelenet, hiszen itt kapcsolódik Leni Riefenstahl története a diákéveit a huszadik század utolsó évtizedeiben megélő Léniéhez.
Ezen a ponton azonban elakadhat az olvasó, hiszen túldimenzionáltnak és valószerűtlennek tűnik a keresztnévbeli azonosság/hasonlóság jelentőségének ilyen mértékű felnagyítása, amire alapozza tulajdonképpen a regény a párhuzamos építkezését. De további kérdések is felmerülnek: miközben a két főszereplő neve okán a regényben vitathatatlan a névhasználat fontossága és jelentéshordozó funkciója, aközben a környezetükben élők neve többnyire elsikkad. Milyen szereppel bírhat, hogy például a földrajztanárnak, akivel ellentmondásokkal teli szerelem fűzi össze Kozma Lénit, nem tudjuk meg a nevét, mint ahogy a kollégákét sem, velük ellentétben azonban a sokszor idézett filmszereplők neve hiánytalanul jelen van.
Lovas regényében tobzódnak a jobbnál jobb ötletek, például a történelemírás új műfajai között olvashatunk a padlások titkai felől újraírt történelem módszeréről, vagy a személyiség változásainak „a kockás füzet" bejegyzései segítségével történő ábrázolásáról, izgalmas, ahogy megrajzolja a regény Leni Riefenstahl alakját, mint ahogy érdekfeszítő a különböző bácskai emberek sorsa is, melyek beékelődnek az elmúlt század eseményeinek felidézésébe.
Mintha több ígéretes regény kezdődne el ebben az egyben, amelyek hömpölyögnek egymás mellett és egymáson át. Zavaró, hogy az az érzése az olvasónak, ezek mégsem tudnak egymáshoz kapcsolódni, miközben egyre nyomasztóbb, hogy a tobzódó történetek túlcsordulásig telítetté teszik a regényt. Káoszt teremt az e különálló történetek között létrejövő és fel nem oldott feszültség, s az ebből fakadó széthúzás. Sajnos fennáll a veszély, hogy a regény a kiválóan kidolgozott részek ellenére darabjaira és alkotóelemeire esik szét az olvasó előtt. A cím allegóriáján keresztül nézve: sok (kis) kavicsra hullik szét. Ezek egyenként, alakjukat és anyagukat tekintve igen változatosak, a legapróbb érintésre szétporladó, homokszemekké málló göröngyök közé sok-sok különös fényű és alakú, ritka értékes drága- és féldrágakő keveredik.
Lovas Ildikó: A kis kavics. Kalligram, Pozsony, 2010.
