Kiss Ottó
Egy kis Munkácsy*
Az ég ólomszürke volt. A messzeségben, a látóhatár egyhangú hátteréből egyszer csak élesen kivált a szemük előtt egy égbe meredő épület.
Aztán nem sokkal később egy feleakkora is.
– Látod a templomtornyokat? – kérdezte Miskát a nagybátyja. – Az Csaba.
– Látom! – bólintott a gyerek, aki már nagyon várta, hogy végre megérkezzenek.
Utazásuknak szomorú apropója volt. A fiú nem sokkal korábban veszítette el édesapját, két évvel azelőtt pedig édesanyját. Addig igazi családban élt négy testvérével Miskolcon, ám amikor árvaságra jutottak, minden gyerek más-más rokonhoz került. Őt a nagybátyja, Reök István vette magához, akivel együtt most éppen az új lakóhelyére igyekezett.
Közel a városhoz a kocsiutat karók jelezték, hogy aki arra jár, el ne tévedjen. Abban az időben, mindössze három-négy évvel az 1848-as forradalom után még alig voltak jó utak az országban, errefelé, az alföldi részen meg különösen nem.
Miska számolta a földbe cövekelt fakarókat. Egymástól jó nagy távolságra verték le őket, hát lassan haladt a számolás. Ráadásul a kocsijuk időről időre megfeneklett, mert az egykori mocsaras-lápos területet átszelő út esős időben a mélyebb részeken sártengerré változott.
Ahogy közeledtek, a kíváncsiság fokozódott benne. Alig várta, hogy megpillantsa a házat, ahol majd él. De nemcsak a kíváncsiság dolgozott Miskában, egyre inkább a fáradtság is. Ha valaki megkérdezte volna tőle, hogy késő ősz van, vagy immár késő tavasz, hát biztosan nem tudta volna megmondani, csak azt, hogy szomorú az idő. Sőt lehet, hogy hirtelen még azt se tudta volna, hogy ő maga hány éves éppen: hét, vagy már nyolc.
Ahogy beértek, a város csodálatba ejtette. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas falu. Egy hosszú utcán haladtak egészen alacsony, széles házak között, amelyek szalmafedelei mintha a földből nőttek volna ki. Mind rendjében, sorjában álltak.
Csabát két hosszú utca vágta keresztbe, és amikor a kocsijuk a központba ért, ahol az utcák metszették egymást, közelről is megcsodálhatták a farkasszemet néző evangélikus templomokat. Egy ideig mindenütt csend volt, egy lelket sem láttak. Ám ahogy megint beértek a házak közé, messzebb, egy előttük megálló szekérhez kutyák rohantak ki, és hangosan megugatták. Amikor a kutyák elhallgattak, majd a gazdával együtt ismét eltűntek a kerítés mögött, végre az ő kocsijuk is megállt egy ház kapujában, a mostani Baross utca 6. szám előtt.
Ugyanebben a pillanatban a kisebbik templom harangja mélabús zúgásba kezdett.
Miska nem szólt, csak bámulta a házat. Azt remélte, csupán pihenni álltak meg, és rögtön tovább is indulnak, egy szebb, nagyobb épület felé.
De nem.
Nagybátyja kezdte leszedni a kocsiról a ládákat, a házvezetőnője pedig eléjük sietett, és rászólt Miskára, hogy kövesse.
Bementek a kapun, és ő mindent gyorsan szemügyre vett.
A ház egyszerűsége nagyon nyugtalanította. Új otthonát egészen másnak képzelte. Átlépte a küszöböt, és körbenézett a dísztelen helyiségben. Aztán bement nagybátyja dolgozószobájába, ahol már több gazdagságot látott. Azonnal megismert egy-két holmit, amelyek apja hagyatékából korábban idekerültek. De néhány itteni tárgy is örömet okozott neki, köztük egy fényes levélnyomó, és mindenekelőtt az üveggolyó, amely káprázatos sokszínűséggel csillogott.
Csodálattal nézte. Alig mert hozzáérni, olyan mély tiszteletet ébresztett benne.
Úgy képzelte, hogy az üveggolyó jelenti a fényűzést.
Ez büszkévé tette.
Végre megnyugodott hát a sorsa felől.
Már a kistemplom harangjának zúgását sem hallotta, és amikor nagybátyja belépett hozzá, megkérdezte tőle, hogy vajon mi lehet most Giza húgával.
– Majd elmegyünk, és meglátogatjuk – felelte Reök bácsi, mire Miska igencsak jókedvre derült.
*Részlet a Ki volt Munkácsy Mihály? munkacímű gyerekkönyvből, amely a közeljövőben lát napvilágot a Munkácsy Mihály Múzeum kiadásában.
Megjelent a Bárka 2024/5-ös számában.
