Fecske Csaba                   

 Csodakapufa

A kapufa évek óta rendületlenül állt a helyén, a futballpálya fehérre meszelt alapvonalán. Soha nem mozdult el onnét, fújhatott a szél, eshetett az eső, a hó. Ott állt, ahová állították, télen, nyáron, ott tavasszal és ősszel. Nem unatkozott akkor sem, ha éppen nem volt focimeccs. Olyankor az erdőre gondolt, ahol született és nevelkedett, szívesen emlékezett az ágain csicsergő madarakra, a tövében makkoló vaddisznófalkára, merthogy tölgyfa volt valamikor, mielőtt éles fejszék az életére törtek. Nagy fájdalmat érzett, amikor kivágták, és amikor kapufát faragtak belőle, ám hamarosan megtetszett neki az új élete, a kapufaság. Igyekezett legjobb tehetsége szerint szolgálni a focit. Kiváló kapufa volt, egyike a legjobbaknak, számos gól tanúja, és nem egynek a részese, hiszen többször is a rápattanó labda a hálóban kötött ki. Olyankor különös örömet érzett. Persze volt olyan eset is, amikor nem a hálóba, hanem kifelé pattant a laszti, ennek is tudott örülni, pláne akkor, ha a csatár nem volt valami rokonszenves egyén, vagy ha szimpatizált a kapussal. Jó érzés volt ily módon segíteni neki. Egy idő után, amikor már kitanulta a foci minden csínját-bínját, amikor már csukott szemmel is megállapította a lest, a szögletet, a taccsot, arra gondolt, milyen jó is volna aktívabban részt venni ebben az izgalmas játékban. Arra persze, felismervén korlátait, nem vágyott, hogy gólzsák legyen belőle, arra viszont igen, hogy hálóőrként szolgálja csapatát. Úgy gondolta, nem is túl merész álom, hogy kapus legyen belőle. Kapufából kapus, nem lehetetlenség.  Éjszakánként hosszan bámulta a holdat, amit tölgyfakorában az ágain ringatott, és ábrándozott.

És gyökeret eresztett. Kisarjadtak az ágai, dús lombja nőtt, akkora, hogy beborította a kaput. A kapus meccs közben felmászott az ágak közé, és a madarakkal együtt fütyörészett. Dolga legföljebb annyi volt, hogy olykor kiszedje az ágak közé szorult labdát. Az ellenfél csatárai hiába próbálkoztak, nem sikerült a kaput bevenni. Csak a térfélcsere volt probléma, mert akkor az ellenfél malmára hajtotta a vizet. Olyankor cselhez folyamodott, félrehajtotta a lombját, utat engedve a gólnak. Legalsó ágával boldogan nyúlt a hálóba a labdáért, és adta kezébe az örömtől megrészegült csatárnak. Így ment ez hosszú időn át.

A csodakapufának híre ment az egész világon, mindenki látni akarta. A futballkirály kihirdette szerte az országban, hogy annak adja át a királyságát és az aranycipőjét, aki gólt rúg a csodakapufának. De aki nem jár sikerrel, annak az Üveghegyet kell befüvesíteni. Jelentkeztek a világ minden tájáról amatőr és profi focisták, állítólag még Lionel Messi is próbálkozott, Levandovszki csak azért nem, mert anyjához készült Lengyelországba. Talán mondanom sem kell, azóta is szépen zöldell az Üveghegy. Onnét szállítanak gyeptéglát a világ legnagyobb stadionjaiba. Az egyikre rá volt írva, „Az aranylábú Szoboszlai Dominik stoplijai alá. Szeretettel Tündérszép Ilona.”

Amikor a csodakapufa megöregedett és kiszáradt, egy egész ország siratta. Máglyát raktak belőle, lángjai az eget nyaldosták. És felsírt az erdő, ahonnét származott, elhallgattak a madarak.  A zöld gyepen most butuska kislibák csiborásznak. Néha mintha sípszót hallanának valahonnét messziről. Olyankor szépen hazatotyognak gazdasszonyukhoz, aki mézes kukoricakását ad nekik.

 

Furcsa vendég

 

Csöngettek. Ajtót nyitottam, s a küszöb előtt ott állt… Megdörzsöltem a szememet, de még mindig ott állt… a zsiráf.

– Te jó ég! – kiáltottam. A cigaretta kiesett a számból.

– Elnézést – mondta a zsiráf, és bal mellső lábával eltaposta a füstölgő cigarettavéget. – Jó estét! Zsiráf vagyok – mondta illedelmesen.

Ebben én nem kételkedem, gondoltam.

– Mit parancsol? – kérdeztem zavartan.

– Szeretnék egy kicsit elbeszélgetni magával, ha nem zavarom – mondta.

– Nem, nem zavar – mondtam éppen az ellenkezőjét annak, amit gondoltam.

De hát mit mondhattam volna, nem akartam megsérteni, hiszen olyan nyájasan mondta, s szelíden betolakodott az ajtón. Ami nem is volt olyan egyszerű, mélyen meg kellett hajolnia hosszú nyaka miatt, de szélessége is nagy volt az ajtó méretéhez képest, végül nagy nehezen csak beszuszakolta magát a szobába. Patája nyoma ottmaradt a szőnyegen, fejével leverte a csillárt. Sebaj, gondoltam, úgyis világos van, nappali világosság, másrészt elég ronda volt az a világító micsoda, amit ajándékba kaptunk valakitől. Ajándék lámpának ne nézd a búráját! Hellyel kínáltam, aminek az ő méreteit tekintve bizony szűkében voltam. A fotel recsegett, ropogott alatta, amint beleült. Furcsa látvány volt a szobában a fotelben kissé szorongva ülő zsiráf. Még sose láttam ülő zsiráfot. Igaz álló zsiráfot is csak a tévében.

– Kellemes itt magánál, talán ha kissé tágasabb volna – mondta röstelkedve, már-már bocsánatkérőn. – És ez a rengeteg könyv! – ámuldozott. – Mire jók ezek a száraz, poros könyvek? – kérdezte, miközben a filodendron leveleit falatozta, mintha saláta lett volna.

– A könyveket, ha időm van rá, és teszek róla, hogy legyen időm, elolvasom.

– Miért kell olvasni? – nézett rám kérdően.

– Nem kell, de olvasni jó és hasznos. Tanul az ember az olvasottakból. És élvezetet nyújt az olvasás.

– Élvezetet? – csillant fel a szeme. – Mint az evés és az ivás?

– Hát nem egészen, az olvasás a lélek élvezete.

– A lélek, az mi?

– Szellem, ami nem látható, csak különböző jelekből lehet tudni, hogy van. Nekünk, embereknek van lelkünk, legjobb tudomásunk szerint az állatoknak nincs – mondtam röstelkedve, attól félve, hogy esetleg megbántom.

Esze ágában sem volt megbántódni, ehelyett a szanzavéra bekebelezésébe fogott. Nem akartam megsérteni azzal, hogy közlöm vele, az nem ennivaló, hanem dísz, az ember gyönyörködtetésére van. Elvégre az embernek nem minden nap van ilyen különleges vendége. – És mit csinál a könyvekkel, ha már kiolvasta őket?

– Visszateszem a polcra.

– Értem – mondta, pedig láttam rajta, hogy nem érti, de nem akart újabb kérdésekkel kellemetlenkedni, viszont az utolsó szanzavéra levelet is eltüntette, csak a szár kornyadozott a cserépben.

– Megkínálhatom valamivel? – kérdeztem meglehetősen bizonytalanul, hiszen elképzelni sem tudtam, mivel is kínálhatnám meg.

– Nem kérek semmit, köszönöm – mondta, és a fikusz falatozásába kezdett úgy, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. – Nem vágyott még rá soha életében, hogy zsiráf legyen? Meghökkentett ez a kérdés, amely kedves volt ugyan, de vendégem teljes tájékozatlanságáról árulkodott, hiszen a mi éghajlatunk, geológiai viszonyaink kevéssé alkalmasak a zsiráfok és más trópusi állatok meghonosodására, nem beszélve arról, hogy mifelénk egészen más kulturális közegben leledzik a fauna, itt jogai vannak az állatoknak, nemcsak lehetőségei, mint mondjuk Kenyában, és a hozzá hasonló adottságú országokban, ahol viszont kiszolgáltatott prédái a vadászösztönnek, a zsigeri ölni vágyásnak. De ezt csak gondoltam, nem öltöttem szavakba, nem akartam fölzaklatni nagyon illedelmes és érzékenynek mutatkozó vendégemet. A vendég ugye szent, még ha zsiráf is, akkor meg különösképpen.

– Nem, sohasem – mondtam kissé zavartan.

Megpróbált sarokba szorítani a maga lekenyerező stílusában:

– Biztos ebben?

Bólintottam.

– Megértem önt, hogy emberi ésszel gondolkodik, hogy emberi elfogultsággal szemléli a világot. De azért azt remélem, hogy elismeri, a zsiráfok a legtökéletesebb lények a világon. Nem tagadhatja, mekkora különbség van közöttünk.

– Nem tagadom – nyöszörögtem. – Belátom, ég és föld a különbség.

– Nem szeretne mégis közénk tartozni? – kérdezte túlságosan is nyájasan, és nyelvével végignyalt arcomon. Ezt már erős túlzásnak éreztem, épp ki akartam kérni magamnak, de visszanyeltem az indulatosnak, mi több, hozzám méltatlannak ígérkező szavakat. Érdes volt a nyelve, fölsebezte bőrömet, de nem fájdalmat éreztem, hanem valami édes bizsergést. Talán el is aléltam, a bőröm egyre jobban feszülni kezdett, patáim nőttek, és hosszúra nyúlt a nyakam, nagyon hosszúra. Mintha hirtelen szűk lett volna rám a testem, és amikor a vitrin üvegében megláttam magamat, már egy zsiráf nézett velem szembe. Fejemet a plafonba vertem, amennyire csak tudtam, behúztam a nyakamat. Gyorsan, észrevétlenül bekaptam néhány megmaradt fikuszlevelet, jóízűek voltak, mondhatom. És észrevettem, hogy milyen helyes nőstény az én vendégem.

Ahogy ballagtunk lefelé a lépcsőn, a házmesterné kiejtette kezéből a felmosóvödröt, összecsapta a kezét: – Jesszusom, megőrültem, rémeket látok!

Ügyet sem vetettünk rá, szerencsétlen emberi lényre, akinek fogalma sincs arról, milyen zsiráfnak lenni, és hogy az egyik zsiráf éppen én vagyok a négy per egyből, tehát tulajdonképpen semmit sem tud.