Fodor György
Kölcsey és a tetkó
„Csendes magányban fejlik a talentom,
Világi zaj közt állandó karakter.”
(Goethe)
Minden évben alig várom, hogy a 10. évfolyamon végre megoszthassam Kölcsey bölcsességeit az érdeklődő nebulósereggel. Intelmeit a legendás debreceni professzor emeritus, Taxner-Tóth Ernő – az OTP-nek hála 1995-ben minden érettségiző diáknak odaajándékozott – Parainesis kiadványával veszem górcső alá. Mindehhez szív és ész nemesülése kellett, szenvedés és áldozatvállalás, azaz alázat, amely megtanít sorsunkon felülemelkedni. A sorom az, hogy átadjam a tudást, az alázatot a diáktól várná az emberfia, az eszköz most is éppen egy bulvárcím, amely talán felkelti az érdeklődést az amúgy veszettül tanulságos és időtálló aforizmahalmaz iránt. Általában sikerül, mert a tanítványok epedve várják, vajon hogyan függ össze a nőkre nem nagyon „kacsintgató”, magas, félig kopasz, fehérbőrű, vámpírnaplókból előlépő alakra emlékeztető, mindig frissen borotvált K. Ferenc és a manapság divatos tetoválás és pírszing?! Aktualitásához egy bevezető kérdés: anyukátok ma sem engedné szótlanul, ugye?
Pedig e remek kiadvány (eredetileg az Athenaeumban jelent meg, 1837-ben) 39. oldalán az alábbiakat olvashatjuk: „Ezek itt fájdalommal nem gondolva, orrcimpáikat fúrják keresztül, vagy tűszúrásokkal egész termeteiket tarka képekkel borítják be; amazok ott kárt fel sem véve, papirosért adják kincseiket, s levegői intézetekre egymást törve vesznek részvényeket; némelyek a valódi értéket üres címért cserélik el, mások a leghasznosb dolgokat elvetik magoktól a puszta név miatt, melyet történetesen hordoznak, s több effélék. S miért mindezeket? Felelet: mert másoktól úgy látják.” Itt tárul fel minden titok, amelyet Kölcsey Kálmán, az unokaöcs örökölt az életben nagybátyjától: soha ne menj mások feje után, tanulj és alakítsd ki ön- és másokkal szembeni kritikus hozzáállásod, kérdezz, tégy, művelj, művelődj, és még sok száz tanács! Szegény Kálmánka, ha hosszú életet élt volna, de sajnos meghalt 1849-ben (24 évesen); dicsőségtáblájára legyen írva: hősi halott. Rövid életében is szerette az emberiséget, az Istent, a hazát, a családot, a munkát, az erényt (itt még „rény”), a társaságot, a nyelvünket, más művelt népek nyelvét (elsősorban a latint és ógörögöt), a műveltséget, a jogot és kötelességet, a retorikát, a tettvágyat. De nem szerette a „kaméleon típusú” embereket, a megalázkodást, a stílustalanságot, az ízléstelenséget, az üres rangokat és felszínes címeket, a felesleges szócséplést, a céltalan adathalmazokat, a nyugtalanságot és türelmetlenséget, az esztelenséget, a hálavágyókat. Oldalakon keresztül sorjázhatnának itt a passzusok, a parancsok, de célszerűbb a lényegi elemeket kortársra fordítva újrateremteni a gondolkozást! Azaz: „eszed járjon előbb nyelvednél s tettednél.”
„Minden egyes ember, még a legnagyobb is, parányi része az egésznek; s minden rész az egészért lévén alkotva: azért kell munkálnia is.” A tudás megszerzése sohasem lehet öncélú, használni kell az emberiségnek. „Az ember véges állat, hatása csak bizonyos meghatározott körben munkálhat.” „A társaságban született ember nem önmagáé.” Cél, majd 200 éve, a közboldogság megteremtése, amelynek ma is ezek az eszközei: szeretet, odaadás, ész, erő, akarat. A legtöbben elbuknak az elején. Nem értik, miért kell ennyit tanulniuk. Mi hasznuk származik belőle. Haszonlesők, akik nem veszik észre, hogy sokszor nem magukért tanulnak, sőt: „embert, egyenként s csoportosan, a maga hasznáról felvilágosítani a legnehezebb feladások közé tartozik.” A „mások hasznára munkálni” elvet legszebben talán a gyümölcsfa-hasonlat foglalja össze: „A bölcs késő öregségében is elülteti a fát, noha hasznával maga nem élhet; de érti, miképpen az rendes időre megnő, s unokáját gyümölccsel enyhíti. Ő tudja, miért kell várni; s ki várás után sok jót nyert, az munkálni a jövő korért sem rest.” Soha nem várható el, hogy diadémot akasszanak nyakunkba, emléktáblát vagy szobrot avassanak miattunk. Tapasztalás, tanulás, figyelem és gondolkozás szükséges, emellett bátorság, türelem és állandóság, amely beccsel keveredve olyan elegyet alkot, amelyben már legalább a világ megismerésének vágya tükröződik. Aki nem adatokkal tömi a fejét összefüggések nélkül, az igen korán rádöbben: „Mennél több s mélyebb ismerettel bírsz: annál inkább érzed az emberi tudomány bizonytalanságát.” Ennek ellenére feladni kár, el kell fogadni, hogy kitartás nélkül nincs győzelem. Ez vonatkozik a sport, az oktatás, a gazdaság területére is. Nem véletlen, hogy – univerzalizálva a Kölcsey-tételeket – az 1990-es pártválasztások idején három különböző elveket valló párt tőle választott idézeteket a változások sürgetésének nyomatékosításához. A világ azonban változik, ezt a változást követni kell, ahogyan neves beszédében, a Búcsú az országos rendektől címűben mondja, 1835-ben: „Kor szerinti haladás épen maradást hoz magával; veszteg maradás következése pedig senyvedés.” A feltörekvő nemzedék vajon 200 éve nem érti e sorokat? Aligha. Talán a tudásorientált oktatás nem teszi lehetővé a csendes elmélyülést. Pedig: „Az élet és munkazajban érzelem érzelemre, gondolat gondolatra tolul; most jön, majd röpül; csak a magányosságban van időnk s nyugalmunk minden egyes érzést, minden egyes gondolatot feltartóztatni, s a többiek sorához állandólag fűzni.” Ha nem nézünk magunkba, nem ismerjük a történelem tanulságait, csak halmozzuk a tudást, akkor látszatéletet élünk, és úgy járunk, mint „az orvos, ki minden növénynevet tudott, de növényt egyet sem ismert; ki a nyavalyák egész lajstromát ujjain elszámlálta, de betegének baját ki nem találhatá.” A mottóválasztásnál ez a belső csendesség dominált, erre kell megtanítani a mai fiatalokat, a tehetségeket. Mindenki fogékony, mindenki szívéhez el lehet jutni. Jobb esetben mindenkiből férj/feleség és atya/anya lesz, és megfogadhatja Kölcsey tanácsát: „Ki gyermeket nevel, az a hon iránt szent kötelességet teljesít. Neki adatik a jutalom: közönségért tett szolgálatok után, szeretett hölgy és szülöttek karjain önérzéssel pihenni.”
Kölcsey nem zseni, Kölcsey igaz ember. Nem volt apa, de mégis atyja a hazájának. Nemes volt, de mégsem arisztokratáskodó, hanem szolgája nemzetének. Boldog volt, mert időről időre voltak örömei, és mégsem volt boldog, mert tudta, hogy érzékeny szívnek több fájdalom jut. Az én szívfájdalmam, hogy a tankönyv igen keveset foglalkozik Kölcsey intelmeivel (másfél oldal). Erkölcsi nevelőcélzattal megírt műve pedig mind a 40 lapjával tananyag lehetne etikaórán, magyarórán, forrásértékű, elemzendő szöveg történelemórán vagy hittanórán. Persze ehhez az is kell, hogy ne veszejtsük el a tanulásba/oktatásba vetett hitünket:
„Boldog ifjú az, ki annyira mehetett, hogy keblében a tudomány iránti szeretet állandólag felgerjedett; s azon utakkal, melyeken az ismeretek kútfejeihez eljuthat, megbarátkozhatott!”
