Szabadon dönthetünk arról,
milyen legyen a történetünk
Interjú Boldizsár Ildikóval
– Az utóbbi években sokat fejlődött az általad művelt meseterápia. Év végén volt a Fabulárium Tudástár és a Metamorphoses Meseterápiás Egyesület megnyitója. Mi történt azóta?
– A Fabuláriumot azért hoztam létre, hogy markánsan szétválasszam a terápiás és nem terápiás alapú és célú munkáimat. Úgy tűnik, sikerült. A megnyitó óta eltelt három hónapban a Fabulárium annyira megerősödött, hogy konkrét otthonra is talált a Balaton északi partján. Ráadásul februártól egy 2216 négyzetméteres álomszép kertben, két egymás melletti házban lehetőség nyílt arra is, hogy a bentlakásos kurzusok és csoportok mellett karitatív alapon is tudjunk fogadni gyerekeket és felnőtteket. A Fabulárium nem terápiás központ, az itt folyó munka célja elsősorban a történetalapú tudás- és tapasztalatátadás életkortól és élethelyzettől függetlenül. A most megkezdett munkáimban egyébként egyre nagyobb szerepet kapnak a mítoszok, legendák és mondák. Tulajdonképpen mentem, ami még menthető.
– Hogyan folyik ez a „mentés”?
– Ez azt jelenti, hogy több síkon is kapcsolatot keresünk a hagyományban fennmaradt szövegekkel: élővé, sőt mindennapi gyakorlattá tesszük a történetekbe kódolt üzeneteket. Kis létszámú gyerektáborainkban például kifejezetten arra helyezzük a hangsúlyt, hogy minden gyerek „személyes meséjével” dolgozzunk, s ennek segítségével bontsuk ki a gyermekben rejlő lehetőségeket. De a felnőtteknél is ugyanez a cél: megtalálni az egyetemes szellemi tanításokban azokat a kapcsolódási pontokat, amelyek az egyént saját mintázatai alapján vezetik a rendezettség állapotához. Úgy is mondhatnám, hogy tulajdonképpen az egyéni mintázatokat fonjuk össze finoman a kollektív mintázatokkal, s ezáltal működésbe hozzuk a passzív életenergiákat. Ez messze túlmutat az eddig végzett terápiás munkán, amit egyébként a Metamorphoses Meseterápiás Egyesületben folytatok tovább. A lassan 70 fős tagságunk havi rendszerességgel találkozik. Szakmai fórumokat tartunk, ahol komoly esetismertetések, tapasztalatcserék zajlanak, aminek hatása már megmutatkozik abban, hogy sorra alakulnak a regionális munkacsoportok. Egyesületünk kapcsolatban áll a Mosoly Alapítvánnyal és a Transzplantációs Alapítvánnyal is, az utóbbi számára most készítettünk egy mesekönyvet, amelyben a műtét utáni életminőség javítását segítő mesék találhatók. Megtisztelő elismerés, hogy a Semmelweis Egyetem decemberben validálta az egyesületet, így a 120 órás képzéseket már az egyesület szervezi. A Meseterápiás Módszertani Központot is az egyesület működteti a Mónosbéli Gyermekotthonban, ahol szintén akkreditált képzések folynak gyermekvédelmi szakemberek számára. Szóval rengeteg a folyamatos tennivaló mind a terápiás, mind a nem terápiás vonalon.
– Egy interjúban arról beszéltél, hogy az emberiség története válságok története, és hogy a mesék válságkezelésre is jók, nemcsak személyes, hanem közösségi értelemben is. Naivitás azt gondolni, hogy a felnőttek lelki állapotára is lehetne hatni mesékkel? Mi lenne, ha a munkahelyeken mesével kezdődne a nap, nemcsak az óvodásoknak lenne kiváltsága a mesehallgatás?
– Nyitott kapukat döngetsz, ugyanis a Fabulárium megnyitása óta megsokszorozódott azon munkahelyek és baráti közösségek száma, amelyek a meséken keresztül is alakítani igyekeznek világhoz való viszonyukat. Talán első hallásra viccesnek tűnik, de egyre több cég keres meg azzal a kéréssel, hogy tartsak számukra „mesetréningeket”. Ezeken felszínre kerül sok olyan kérdés vagy rejtett konfliktus, amelyekkel a feszített tempójú munkavégzés során nincs idő törődni. Nyakkendős, öltönyös férfiak, kosztümös nők csodálkoznak egymásra egy-egy ilyen munka során, és a visszajelzések azt mutatják, hogy ha a munkahelyen lankad az erő, a jókedv, a közös munka óta elővesznek egy-egy mesét. Vagyis a mese még arra is képes, hogy egy munkahelyi légkört átszínezzen.
– Manapság a történetéhséget a filmek, a sorozatok, a regények, főként a könnyű műfaj elégíti ki, és a krimi fogyasztás például azt jelzi, hogy az árnyékszemélyiség megélése milyen fontos. Egy szó, mint száz, úgy látszik, valamilyen mesefolyamban benne kell lennünk, különben megrekedünk a napi rutinban. Talán azért, mert a mese egy folyamatos haladás, és azt jelzi, hogy a problémák ellenére mindig van kiút?
– Ezt is jelzi, de még sok minden mást is. Mindannyian egy történetben vagyunk – s ha szerencsénk van, ez a történet a sajátunk. A bajok akkor kezdődnek, ha mások történetét kezdjük el irigyelni, és az ő történetüket akarjuk a sajátunkként megélni. Vagy akkor, ha saját mesénkben kimerülnek a továbblépési lehetőségek, netán eltévedünk benne, nem ismerjük fel segítőinket és ellenfeleinket, sőt össze is keverjük őket… Ilyenkor átírhatjuk a történetet vagy átléphetünk egy másikba. Szabadságunkban áll dönteni arról, hogy melyik történetet akarjuk mintaként, követendő példaként magunk elé állítani. Mint ahogy arról is szabadon dönthetünk, hogy milyen legyen a mi történetünk: reprodukáljunk és kövessünk egy már meglévőt, vagy létrehozzunk egy sajátot? Mindkettőben sok lehetőség rejlik.
– A Mesék boldog öregekről, tematikus mesegyűjteményed utolsó darabja, különösen kedves nekem. Keveset foglalkozunk az öregséggel, elhanyagoljuk az időseket, vagy inkább nem nagyon tudnak velük mit kezdeni a fiatalabbak. Pedig mennyi szépség, huncutság, nyugalom és derű sugárzik belőlük, ahogyan ezekből a mesékből is kiderül!
– Szépség, huncutság, nyugalom és derű csak akkor sugárzik az öregekből, ha megdolgoztak érte. Sajnos nincs magától jól működő öregkor, sok múlik azon, hogy milyen volt az ezt megelőző időszak. A kötetben található mesék egyik célja, hogy még „időben” figyelmeztessen arra a felelősségre, ami az embert terheli saját jövőjét illetően.
– A mai gyerekkönyvkultusz mintha túlzottan is a látványra fektetné a hangsúlyt. Mesegyűjtemény-sorozatod illusztráció nélkül készült, de nyugodtan lehet belőlük mesélni gyerekeknek is. A klasszikus mesék erőteljesebben előhívják a belső képeket?
– Szerintem minden történet előhív belső képeket, ha a történet hallgatója tud „képeket készíteni”, azaz el tudja képzelni mindazt, amit hall vagy olvas. Én szívesebben mesélek úgy, hogy nem mutogatok illusztrációkat, inkább a szavakat használom ecsetként. Ha a mesemondó jól fel tud építeni, meg tud rajzolni egy képet a szavaival, a kép megjelenik a mese hallgatójában is.
– Nemrégiben alakult meg a Magyar Gyerekkönyv Fórum, amely feladatának tekinti, hogy segítse a gyerekkönyves szakmában tevékenykedőket és előmozdítsa a gyerekirodalom-kutatást a tudományos eredmények széles körű megismertetésével. Emellett nemzeti szinten szeretné népszerűsíteni a gyermek- és ifjúsági irodalmat, felkarolni, összehangolni az ezen a területen folyó munkát. Mit szólsz ehhez a kezdeményezéshez?
– Nagyszerű ötlet, örülök neki.
Szepesi Dóra
