Megkérdeztük Krusovszky Dénest
Harmadik verseskötete, A felesleges part fontos kötet, a fülszöveg ajánlása szerint a megkezdett utak kiszélesedése, hálózattá válása.
Ha egy szóval jellemzeném a költészetedet, azt mondanám: titok, enigma. Másfajta szemlélet jellemző a korosztályodra; érdekes például, hogy gyakran nevezitek szövegnek a verset, mintha más lenne a szervező erő, mint korábban, és paradigmaváltást is emlegetnek veletek kapcsolatban. Mi a véleményed erről?
Érdekes kérdés, én a vers és a szöveg kifejezést is szoktam használni a költészettel kapcsolatban, ezek ekvivalensek. A paradigmaváltásról pedig azt gondolom, hogy az a költői generáció (ha van ilyen), amihez én is tartozom, nem azt tűzte ki célul, hogy a vers fogalmát lényegileg megváltoztassa, illetve talán ez is benne van, de nem radikális fordulatként, hanem egy szerves folyamat részeként. Tévedés, hogy a fiatalabb költőgenerációnál nem működik egyfajta hagyományra való építkezés, legfeljebb máshonnan merítve és másféleképpen, mint korábban - a hagyománynak nem a követése, hanem az értelmezése, bedolgozása vált elsődlegessé. Én úgy látom, hogy a fiatalabb szerzők sokat olvassák a magyar és a világirodalmi költészet kortárs áramlatait, meg a múltbelieket is persze, és ez így együtt hat. Hogy néhány példát is mondjak: Lanczkor Gábornál például erősen megjelenik Berzsenyi költészete, Nemes Z. Máriónál Szabó Lőrinc vagy József Attila, Pollágh Péternél Ady hatása, csakhogy ez a viszony kevésbé a formai vagy anyagkezelésbeli hagyományokra épül, inkább a költészeti gondolkodásnak vagy a versben működő világlátásnak a feltárása fontos - ezt elmozdulásnak érzem az idősebb költők hagyománykezelésétől. A vers fogalmára visszatérve - ha egy pillanatra a többiek nevében is beszélhetek - bizonyos szempontból mindannyian éreztünk valami zavart, főleg fiatalabbként, azzal kapcsolatban, hogy mi az, amit ma Magyarországon versnek tartanak. Ha bárkit megkérdeztünk, mi a vers, valami nagyon múlt századi dolog volt a válasz, és ez engem kifejezetten elkeserített. Sokat beszélgettünk erről, és nyilván sokféle irodalomtörténeti vagy irodalomelméleti választ lehet adni. Én például fontos elemnek látom, hogy az avantgárd és a neo-avantgárd nem tudott elég erőssé válni Magyarországon és ez egyszerűen konzervált egyfajta Nyugatos formaeszményt - ami a maga idejében rendkívül progresszív és modern volt, de (legkésőbb) az ezredfordulóra meglehetősen elnehezült. Az ezt lebontó erők viszont nem tudtak időben eléggé erőssé válni és így nem alakulhatott ki egy párhuzamos hagyomány, ebben a kihívás nélküli térben pedig egyszerűen megmerevedett és ellaposodott a vers fogalma is. Mi éppen ezért szerettük volna újragondolni, újradefiniálni a verset, de ha a mi generációnk előtti költők, Marno János, Borbély Szilárd vagy Szijj Ferenc életművét nézzük, ott is nagyon erősen benne van a versként való megszólalás ma érvényes lehetőségeinek a keresése, és mi is valahogyan ebből indultunk ki.
Két szót kiemeltem most abból, amit mondtál, mert kapcsolódnak a következő kérdésemhez: a szerves és a lebontó erők. A testhez, fizikaisághoz való viszony is megváltozott - a Telep csoport tagjai ebben előfutárok. Mi lenne ez az új viszony a testhez-lélekhez-szellemhez? Mintha másfajta tudatállapottal tekintenétek ezeket.
A test-szemlélet, a testreflexiók megváltozása vagy felerősödése nagyon érdekes jelenség a kortárs irodalomban, egyáltalán a kortárs művészetekben, művészetelméletben. Az Ex Symposion folyóiratnak is szerkesztője vagyok, éppen most jelent meg a legutóbbi számunk, Test-emlékezet címmel. Van benne filmes szöveg, irodalmi esszé, fordítás, kultúrantropológiai írás - mindenféle módon próbáljuk a test-kérdést körüljárni. Leegyszerűsítve ezt a bonyolult témát, azt mondanám, hogy a világ érzékeléséről nem lehet pusztán elvolt szinten beszélni, ami mondjuk, kispórolná a világ és köztem zajló diskurzusból, hogy én mégiscsak egy fizikai létező vagyok ebben, akinek van lelke is persze, de fizikai létezésem a szellemit megelőzi. Ha az ember önmagára tekint, nem tehet úgy, mintha nem egy változó, öregedő, hízó, fogyó és a külvilággal fizikai és nyelvtelen kapcsolatban (is) álló létezőt figyelne. Ennek a léttapasztalatnak a költészetbe fordíthatósága egy érdekes probléma mostanában, amihez nyilván új nyelvet kell találni. De visszatérve a hagyományhoz - bár a magyar költészetben nem erősödött meg ez a fajta beszédmód, ami a nyugati irodalmakban talán a feminizmussal és a gender studies-zal legkésőbb már a 70-es években megkerülhetetlenné vált -, mégis, ha arra gondolunk, ahogyan József Attila az Ódában beszél a belső szervek működéséről, látható, hogy a költészetben mindig jelentős kérdés volt a test és a külvilág kapcsolatának vizsgálata. Csak most tényleg hullámszerűen, sok szerzőtől és sokféle aspektusból jön elő.
Kik a példaképek? Kiket olvastatok előszeretettel?
Ha már őt említettem, természetesen József Attila meghatározó, alapító atyja a modern magyar költészetnek, az utóbbi időből számomra Tandori hasonló alapító-figura, de hogy olyanokról is szóljak, akik korábban nem voltak a figyelem központjában, mondjuk a neoavantgárd-időszakból Hajas Tibor írásai, performanszai, Erdély Miklós szövegei is nagyon érdekesek. Ehhez a vonalhoz kapcsolódik, hogy legutóbbi kötetemben megjelennek Chris Burdennek a testről szóló performanszai; az ő performansz-leírásai bennem költészetként szólaltak meg - ha már arról beszéltünk, hogy merre tágul a költészet határa.
Mondod, hogy új nyelvet kerestek ezekre az élményekre. Idézek tőled: „A hallgatás teste" - ez rendkívül izgalmas! Egyébként eszembe jutott Dylan Thomas verse, „A csontnak partjain" - az ő naturalista, forradalmi költészete valószínűleg nagyhatású a beat-generációval kezdődően mindmáig.
Számomra főleg kamasz koromban volt fontos költő Dylan Thomas, nagyon izgalmasnak találtam az ő átesztétizált, újromantikus nyelvezetét. Ami most engem érdekel, ennél szikárabb, vagy kíméletlenebb, de valami hasonló szentimentalizmus azért megvan benne, csak egy mélyebb rétegében. Mindenesetre Dylan Thomas jó példa, és vannak még, akikkel egy időben alkotott és számomra elég fontosak, az amerikai imaginisták például, Poundtól Hart Crane-ig - aki szintén „szerepel" A felesleges partban. Ő mondjuk egy kicsit külön utat járt be, elég magányos figura volt, de onnan indult, ahonnan Eliot és a többiek. Ha már a fizikai létezésre adott költői válaszokról beszéltünk, érdekes módon a háború utáni magyar költészetben is megjelenik ez a kérdés: például Juhász Ferenc nagyon izgalmas nyelvet talált erre, amit aztán ő maga fel is számolt menet közben, szétírt, de nagyszabású kísérlet volt, az bizonyos. Vagy akár Pilinszkynek a hallgatagabb lírájáról is beszélhetnénk és onnan már a kortársak felé is lehetne közelíteni, mondjuk Marno Jánoshoz, aki a mi generációnk számára meghatározó költő. Ha viszont külföldi líráról van szó, számomra kifejezetten fontossá vált az amerikai költészet az utóbbi időben, egyrészt a Black Mountain College és Charles Orson, vagy Robert Creeley és a New York-i költők, mint Frank O'Hara vagy John Ashbery, akik szintén olyan mezőket jártak be, ami engem nagyon izgat.
Marszüasz és Apollón, köteted inspiráló alakjai a görög mitológiából valók. Nagyon finoman belevetted ezt a világot, ahogy kötet címadó versének a mottója, a Gottfried Benn idézet utal erre: „Fogalmazhatnánk úgy is: olyan a vers, akár a phaiákok hajója, amelyről azt meséli Homérosz, hogy kormányos híján is nyílegyenesen befut a kikötőbe." Te viszont tovább is viszed, hiszen felesleges a part...
Ez egy gondolatkísérlet - nyilván, hiszen a költészet általában az - arra, hogy a líra tétjét és pozícióját hogyan lehetne ma megfogalmazni. A közbülső szituáció engem nagyon érdekel, az, ami az én és a vers között van. Ez is gyakran szóba kerül mostanában, hogy mi ez a fura közvetítő én, ami nem is egészen én vagyok, de én írom, én hozom létre valahol a vers terében, illetve ott jön létre a közreműködésemmel, de nem teljesen uralható karakter tulajdonképpen. Egyszerre több és kevesebb, mint a klasszikus értelemben vett lírai én. Ha a költészetemben van személyesség, akkor talán ez a fajta közvetett személyesség az: egészen énné válni sem tud, de egészen elszakadni tőlem sem. Ebből a helyzetből következő kvázi szerepversek vannak a könyv első harmadában; ezeket nem érzem klasszikus szerepverseknek, pont azért, mert nem tud belehelyezkedni a versbeli én abba a másik figurába, akit megszólaltat - elsősorban Hart Crane karakterére gondolok -, hanem csak halad felé, majd valamiféle elektromos rezgésben oda-vissza mozog a két végpont között. Úgy látom, hogy ebben a mozgástérben jön létre a vers.
Olvastam, hogy G. István Lászlóval együtt fordítotok valamit.
Igen, a JAK Világirodalmi Sorozatán belül (aminek Totth Benedekkel együtt szerkesztője is vagyok) kitaláltuk, mivel igen kevés külföldi vers jelenik meg magyarul, hogy elindítjuk a JAK Világlíra szériát, külföldi kortársakkal. Az első kötet már meg is jelent, egy remek román költőtől, Robert Şerbantól, Illatos koporsó címmel (Balázs F. Attila fordításában). A következők pedig Friederike Mayröcker osztrák költőnő és Simon Armitage angol költő válogatott versei lesznek. Ez utóbbit fordítjuk mi, G. István László, Sirokai Mátyás és én. Mivel ez JAK-sorozat, igyekszünk minél több fiatal költőt, irodalmárt fordítóként is felfedezni, munkát adni nekik.
Sirokai Mátyásról jut eszembe a közös esetetek az Írók Boltjában, amiben a zene is nagyon fontos szerepet játszott.
Igen, bár hozzá kell tennem, ez az érdeklődés nálam nem a dallam vagy a dalszerűség felé mutat. Csak azért mondom, mert ha a költészettel kapcsolatban zenéről van szó, az még mindig általában valami dalszerűséget feltételez, holott a zene is rengeteget változott; nyilván a könnyűzenén, a rockon, de a komolyzenén keresztül is, ami iránt eléggé érdeklődöm. A kortárs komolyzenében meglepő dolgokat lehet találni - még az én botfülemmel is -, zsigeri, erős hatású zeneszerzők, zenék vannak. Steve Reichet például kifejezetten sokat hallgattam mostanában, de akár Ligetit vagy Kurtágot is említhetném, hogy magyarokról is essen szó.
Min dolgozol most?
A fordításról beszéltünk, ami nagyon fontos, és nagyon lelkesen csináljuk mind a hárman. Emellett készül egy esszé-kritika könyvem, és ősszel Zalaegerszegen, a Hevesi Sándor Színházban egy darabomat elkezdik játszani. Az üveganya a címe, ebből volt egyszer felolvasó színházi előadás a JAK sorozatában a Merlin Színházban és rádiójáték is készült belőle, amit a Kossuthon adtak le. Színházi előadásként azonban ez lesz az ősbemutatója, úgyhogy eléggé izgulok, mert ez egy számomra még ismeretlen terület.
(Szepesi Dóra)
Krusovszky Dénes versei a 2012/3-as Bárkából
