Megkérdeztük Győrei Zsoltot
A Velemi Névtelen neve először a 2006-ban megjelent Udvariatlan szerelem című kötetben bukkant fel. Hogy jutottál el az eltelt évek alatt a teljes kötetkompozíció ötletéhez, és a versek - a függelékben levelekkel - megírásáig?
Egyszer, Szegedről hazafelé a vonaton, eszembe jutott egy Villon-ballada formájába kívánkozó vers: a megszólaló különböző női attitűdökre (a túlzón szűziesre, a túlzón kéjvágyóra és a túlkorosra) panaszolkodik benne, míg a Herceg rá nem rivall, és veszi ezzel védelmébe a mindenkor elbűvölő nőket. Az rögtön világos volt, hogy ez a ballada igazából egy ál-középkori szövegként állná meg a helyét, de ekkor még sem a ciklus gondolata, sem az Udvariatlan szerelemben már szóba hozott Velemi Névtelen figurája nem merült fel bennem. Viszont az a műfaji és formai gazdagság, amit az európai lovagi költészet pajzán regiszterét bemutató Udvariatlan szerelem fordításakor megtapasztaltam, hamar érett kérdéssé bennem: hogyan működne ugyanez a 16. század egy az európai költészet kifejezőeszközeit keresgélő költőjénél? A maszkajáték lehetősége nagyot dobott rajtam, feloldotta a lírai önkifejezés korszerűségével kapcsolatos görcseimet, amik miatt huszonéves koromban elapadt a verselhetnékem. Azon kaptam magam, hogy sorban, méghozzá könnyű és magától értetődő sorban írom a verseket: találom meg a témát és a témához gyorsan a formát, a pajzán, de a mulandóság finom szomorúságával pettyezett hangulatból sem billenek ki. Szünetlen gyarapodott az anyag, és amikor - tavaly, ősz elején - úgy éreztem, megvolnék, még született egy adag, sőt az utolsó verset már az első változat leadása után írtam. Jó volt ezen dolgozni, olyan könyv volt, ami a kezdetektől fogva meg akart születni: az idő nemcsak a verseket hozta el, de egy nap az ötletet is, hogy persze, legyen a Velemi Névtelen.
Weöres Sándor hitelességre törő Psychéjével ellentétben a Velemi Névtelen munkáit közreadó kötetben szándékoltan nem törekedtél hitelességre, a versek hemzsegnek az anakronizmusoktól. Honnan jött ez az „önleleplező" gesztus?
A Psyché egyfelől utolérhetetlen teljesítménye ennek a számomra oly kedves maszkajátéknak, másfelől nagyon kötött játékszabályokat állít fel, ezekhez nem volt kedvem tartani magamat. A magyar irodalomnak a 16. században termett egy európai színvonalú lírikusa: nem egy újabb Balassit akartam nemzeni a már meglévő ikréül. Egyrészt a nyugati versformák átemelésének illúziójával szerettem volna játszani: ha Sylvester hexametereiben ott van a magyar időmértékes verselés teljes szabályrendszere, akkor miért ne lehetett volna az ottani formákat a maguk bonyolultságában és hangsúlyaikat jambikusan visszaadva alkotni? Jelenlegi ismereteink szerint nem volt akkortájt - a 16. század első felében, azaz még Balassi születése előtt - erre törekvő költő, de éppenséggel miért is ne lehetett volna? Másrészt pedig olyan kosztümös verseket szerettem volna írni, amelyek egyszerre árulkodnak a korról, amelyben játszódnak, és annak a kornak az útkereséséről és elvágyódásáról is, amelyben születtek. A szándék mögött: megéreztetni, hogyan lehetett minden régies felhangtól mentesen természetes egy 16. századi olvasónak egy 16. századi szöveg, ott volt a másik szándék: a mai olvasó rácsodálkoztatása a régiest mímelő, de igényük szerint mai hatású versekre. Az anakronizmusok célja pedig nem az elidegenítés, hanem éppenséggel a közelítés, és az irodalmi köznyelv folytonosságának megsejtetése volt.
A kötet végén megelőlegezed, hogy esetleg még bukkannak fel versek Velemi Névtelentől. Fognak?
Nem akartam elzárkózni a később esetleg felmerülő ötletektől, ezért hagytam nyitva ezt a kiskaput. Szándékaim szerint azonban ez a kötet befejezett egész. Fontos állomás az írói pályámon a Velemi Névtelen, de várom a következő vonatot.
Állandó szerzőtársaddal, Schlachtovszky Csabával gyakorlatilag a kezdetektől együtt dolgoztok, két közösen jegyzett drámakötet is fűződik nevetekhez. Mennyiben volt más most egyedül dolgozni?
Csabával hatéves korunk óta ismerjük egymást, tízéves korunk óta pedig jó barátok és szerzőtársak is vagyunk. Általánosban kezdtük, a Toldy Ferenc Gimnáziumban és a Szegedi (akkor még József Attila Tudomány-) Egyetemen folytattuk az írást, főképpen a drámaírást - bár jelenleg éppen egy regényen dolgozunk. Képzelhetni, mennyire összecsiszolódott, egybeidomult a gondolkozásunk. Ugyanakkor mindig fontosnak éreztem a külön írást is: verset, prózát is írtam, műfordítottam. Egyedül dolgozni tehát nem friss élmény, és nem is megy a közös munka rovására. Csabával majd' minden kérdést az - olykor, inkább általában: kesernyés - iróniában oldunk fel. Ha egymagam írok, az elégia is könnyebben szóhoz jut, én valamivel érzelgősebb vagyok nálunk. Egyedül írt dolgaimat ugyanakkor az elsők között mutatom meg Csabának.
Veretes szakmai nyelvű, tudós utószót is írtál a kötethez, filológiai és textológiai módszerekkel teremtetted meg a nem létező szerzőnek és munkásságának történetét (igaz, szintén önleleplező álhivatkozásokkal). A parodisztikus kísérő „tanulmány" mellett milyen valós névhez kötődő valós szakmai közlés készül műhelyedben?
Akit szeretek az irodalomban, arra kicsit sem vagyok irigy - innét jöhet vonzódásom a szakirodalmi szövegekhez. Heltai Jenőről nemcsak azóta könyv alakban is megjelent doktori dolgozatomat írtam, de külön könyvben adtam ki verseit (ez a Száztíz év című gyűjtemény az egyik jogutód miatt csupán kereskedelmi forgalomba nem került, kétszáz számozott példányban jelenhetett meg), elfeledett drámáit (A masamód, Európa, 2001), Budapestről szóló írásait (Te pajkos, kis kokott, Papirusz Book, 2007), a Budapesti Negyed dupla számában pedig tőle való és róla szóló írások kaleidoszkópjában mutattam be életútját. Szép Ernőnek és Gábor Andornak szintén egybegyűjtöttem kevésbé ismert drámáit (Fiú, leány, Európa, 2006; Szépasszony, Európa, 2010). Nagy, kamaszkori ájulatom azonban Kosztolányi volt, s főképpen a lírikus Kosztolányi. Elragadtatásomban ezt firkáltam egy akkori jegyzetfüzetembe: „Kosztolányi után érezni: utánérzés!" Kosztolányi-lírát, még PhD-ösztöndíjas koromban, tanítottam is a Szegedi (akkor még mindig József Attila Tudomány-) Egyetemen, például neked is, Tamás, hiszen tudod. Nagy meglepetés férfikorom karácsonyfája alatt, hogy pár évtized után a Kosztolányi kritikai kiadás sűrűjében találhatom magamat - ezt pedig neked köszönöm, aki akkor már a kritikai kiadás egyik munkatársaként felhívtad Veres Andrást, a sorozat egyik szerkesztőjét, és Veres Andrásnak, aki ezek után felhívott engem. A tervek szerint év végére jelenik meg szerkesztésemben A szegény kisgyermek panaszai című kötet.
(Bíró-Balogh Tamás)
A Velemi Névtelen versei a 2012/3-as Bárkából
