A mosolygó pók
Megkérdeztük Ferdinandy Györgyöt
Ferdinandy György első hazai könyve (Szerecsenségem története) 1988-ban jelent meg azok után, hogy 1956-ban, húszévesen Franciaországba emigrált. Hamar megtanult jól franciául, az első két francia könyve siker lett, jelentős díjakat is nyert, így az ottani kiadója hat kötetre kötött vele szerződést. Ferdinandy György 1964-ben mégis továbbvándorolt Puerto Ricóba, hogy nyugdíjazásáig az ottani egyetemen tanítson európai művelődéstörténetet. Jelenleg kétlaki író, Miamiban és Budapesten él.
A napokban jelent meg a Magyar Napló kiadó gondozásában új könyved, a Pók a víz alatt...
Mintegy hatvan emlékszilánkot tartalmaz a könyv, rövid emléktöredékeket, amelyek közel állnak a szívemhez, s végül úgy illeszkednek egymáshoz, hogy összeállnak egy regényfélévé. A Pók a víz alatt azért lett a kötet címadó írása, mert úgy vélem, jellemző rám. Túl a hetvenen kezd elhagyni a fiatalabb kori optimizmusom és lelkesedésem. Sokat figyelem az állatokat, nagyon megszerettem őket, mint azt a pókot is, amelyik a fürdőkádamban tanyázott és minden reggel megmentettem az életét, feltessékelve egy fehér lapra a fürdés idejéig. Kialakult köztünk egy bizalom, hiszen arra a fehér papírlapra, amivel megmentettem, aznap írtam. E kötet tartalmazza még A mosoly albuma című filmforgatókönyvemet is, melyből nem készült film, mert kifogytak a pénzforrások, s amelyet Szomjas György rendezett volna. A mosoly albuma annak a teniszpályának a története, amely a mi budai házunk kertjében állt, s ahová a nagyszüleim még hatvan év felett is lejártak minden reggel teniszezni. A háború előtt volt egy kis társadalmi élet is a pálya körül, ami aztán nyomtalanul megszűnt, a pályát benőtte a gaz. A háború után kamaszként, amikor a garázsunkban laktunk, öcsémmel kigazoltuk a pályát. Megtaláltuk azt a bácsit, aki labdaszedő volt nagyapámék idejében, emlékezett rá, hogyan kell meghúzni, milyen méretben a vonalakat. Így elkezdhettünk játszani. A pálya szélére pedig egy fabódét építettünk öltözőnek, amely előtt zenés kerti bulikat rendeztünk - mivel szereztünk egy lemezjátszót is - a környék kamaszainak. A pályánk felett volt az ÁVÓ-ház, zöld parolisok laktak ott, s az ablakból nézték, amint a levitézlett úri osztály mulat. Ennek a teniszpályának a történetét írtam meg.
Írásaidban, ha akár előző köteteidre gondolok, a régmúlt elesett alakjait is gyakorta megidézed.
Általában az útpadkára szorultak az én hőseim. Mindig azok helyett írtam, akik nem tudták elmesélni az életüket, legyen az nagyanyámék cselédje vagy éppen egy hajléktalan. Ez természetes, hiszen a sikeres emberek élete olyan unalmas, hogy arról nincs mit mondani. Persze vannak, akik erről írnak, s elég hamar meg is gazdagszanak, de engem a gazdagság sosem vonzott.
Milyen családba születtél, milyen hatások formáltak olyanná, hogy nem vonz a csillogás?
Apám révén kisnemesi család voltunk, anyai ági dédapám a Műegyetem egyik alapítója és első dékánja, míg nagyapám orvosprofesszor volt, tehát nagypolgári háttérből indultam. Aztán a háború bezárt minket a házunk garázsába, hat évig éltünk ott anyámmal, testvéreimmel és egy kecskével. A háború alatt apámat nyomorékra verték, nagyszüleim elpusztultak. Lényegében ez az a háttér, ami meghatározza írásaim tematikáját. Amikor megírom, hogy a szegény gyerekek büdösek, nem nagypolgári sértésnek szánom, s nem is veszik annak, hiszen saját tapasztalatomból tudom, hogy azok, mert mi is azok voltunk ott a garázsban, ahol a tisztálkodási lehetőségek nem voltak megfelelőek.
Olvasva írásaidat feltűnt, hogy jellemző rád egyfajta dél-amerikai baloldaliság, ami nálunk merőben szokatlan.
Valóban ezt semmivel sem lehet összehasonlítani. Nekem itthon azért nincs táborom, mert itt ismeretlen ez a felfogás. A baloldaliságom már a francia korszakomban kezdődött. Nyolc évig éltem Franciaországban, sőt mondhatnám tovább is, hiszen három francia gyerekem van. Ez a fajta mérsékelt baloldaliság egyfajta szociáldemokráciának felel meg, így gondolkodott Sartre és Camus is, utóbbi a magyar forradalomnak lelkes híve és védelmezője volt. Tehát így kezdődött baloldaliságom. Amikor átkerültem Puerto Ricóba, szembesülnöm kellett azzal, hogy onnan nézve milyenek is azok az európai államok, amelyek gyarmatosították a harmadik világot.
És milyenek?
Ellenszenvesek. Puerto Ricót a spanyoloknak 1898-ig sikerült megtartaniuk, akkor elveszítették. Volt ugyan egy rövid életű szabadságmozgalom a spanyolok távozása és az amerikaiak érkezése között, amelynek célja az ország önállósodása volt, de ez a próbálkozás megbukott, mert megérkeztek az amerikai tengerészgyalogosok. Nem úgy vonultak be, mint nálunk az oroszok, tankokkal, rommá lőve mindent. Megérkeztek az amerikai hadihajók, beálltak az öblökbe - ezt egy olyan lány mesélte nekem, akinek a nagyanyja szemtanúja volt az eseményeknek -, a katonák pedig fejest ugrottak a meleg tengerbe, lubickoltak és örvendeztek. Így nézett ki Puerto Rico elfoglalása, semmiféle harc nem volt. Ezzel kezdetét vette az amerikai megszállás. Ezt ottlétem közel negyven éve alatt alaposan kitapasztaltam. Amikor itthon beköszöntöttek a változások évei, attól tartottam, hogy itt is amerikai típusú gyarmatosítás fog kezdődni. Egyetlen példát említek. Amikor a privatizáció során felvásárolták a különböző magyar cégeket, akkor baráti körben rögtön mondogattam, hogy nem az történik majd, amire ti számítotok, vagyis felújítás és modernizáció, hiszen nem ezeket az épületeket és cégeket vették meg, hanem a piacot. Ezt hónapokig magyaráztam íróknak, költőknek, barátaimnak, senki nem hitte el. Így aztán én megmaradtam Puerto Ricó-i baloldalinak. Itthon aztán én el is hallgattam, mert furcsán néztek rám barátaim véleményem miatt.
Milyennek látod a gyarmatosítókat?
Amerikában számomra az az elviselhetetlen, hogy minden amerikai, legyen az ott született vagy másod-negyedgenerációs, meg van róla győződve, hogy ez a világnak a legkitűnőbb helye. Annyira biztosak ebben, hogy kritikai álláspontot elfoglalni nem lehet. Márpedig értelmiségiek egymás közt, még akkor is, ha valamit nagyon szeretünk, azért kritizálunk. Ha az amerikai élettel kapcsolatban az ember a legkisebb kritikus vagy éppen ironikus megjegyzést tesz, egyetlen egy választ kaphat: ha ez neked nem tetszik, akkor miért nem mész el? Ez egy olyan mondat, amit olykor még a barátok is az ember fejéhez vágnak. Ez olyan környezet, amely az embert némává teszi. Paradox módon, ami a gondolat szabadságát illeti, majdnem úgy élnek, mint a diktatúrában. Ezzel gyűlik meg a bajuk az új kubaiaknak is, akik mostanság jönnek Miamiba Kubából, akik azt hiszik, hogy megérkeztek a Paradicsomba, és közben kiderül, hogy nem. Ha találnak állást, olyan kiadásaik lesznek, amelyekről nem is álmodtak. Orvosra, gyógyszerre, a gyermekeik taníttatására kell költeniük, olyan „szolgáltatásokra", amelyek mind ingyenesek Kubában. Ők beleszülettek a forradalomba, ezekbe az ingyenes ellátásokba, eszükbe sem jut, hogy ezért fizetni kell.
Milyen a floridai félsziget, ahol évek óta élsz?
A floridai félsziget déli részén szinte csak bevándorlók élnek. Az északiakat nem ismerem, hiszen kevesen élnek közülük itt, jobbára nyugdíjasok, akik délre költöztek a meleg éghajlat miatt, de velük nem érintkezünk. Csak a latinokat ismerem, a menekülteket. Vannak közülük olyanok, akik illegálisan, konténerekben érkeztek, mert idénymunkára hozták őket, aztán igyekeztek lelépni és az Államokban ragadni. S vannak sokan, akik szabályosan érkeztek, vízumos útlevéllel, csak nem tértek vissza a hazájukba. Mindig az a latin-amerikai ország, ahol éppen bajok vannak, adja a bevándorlók gerincét. Most éppen Venezuelát hagyják el azok, akiknek van pénzük. Vagyonukat átmentik floridai bankokba, majd maguk is áttelepülnek. Ezek a felsőbb osztályok tagjai, hiszen a szegény tömegek ott még mindig Chávez hívei, hiszen úgy élik meg mindazt, ami történt velük, hogy végre kaptak valamit. Az én baloldaliságomat ezek a latin-amerikai történetek bőven táplálják. Gondoljuk meg, hogy Venezuelában voltak a nagy orvos tüntetések, az ellen tiltakoztak, hogy ne engedjék be a kubai orvosokat az országba dolgozni. Kubában ezerszámra végeztek a fiatal orvosok, nem volt rájuk szükség, ezért felajánlottak Venezuelának háromezer orvost, akik el is mentek és praktizálni kezdtek a falvakban, az őserdő határán, ahol korábban nem volt orvosi ellátás. Ellenük tüntettek azok a helyi jólfésült úri orvosok, akik ezeket az állásokat nem fogadták el, hiszen soha életükben nem hagyták el a fővárost és az előkelőbb negyedeket. Tehát ilyen felemás történetek is alakítják világlátásomat.
Íróként, hogy látod dél-Amerikát, az ő irodalmukat és azokat a problematikákat, amiket felvetnek? Hiszen itthon alig ismerünk néhány szerzőt.
Végeredményben egy óriási analfabéta tömegről van szó. Kubában a forradalom idején az volt az első lépések egyike, hogy az egyetemistákat leküldték vidékre alfabetizálni, mert írástudatlan volt szinte az egész ország. Mára teljesen megszűnt az írástudatlanság. Latin-Amerikának főleg a trópusi részén az írástudatlan tömegeknek nem lehet irodalmuk, hiszen nem tudnak olvasni. Az a hagyomány alakult ki a tehetős családok körében, hogy ottani tanulmányaik végeztével a fiúgyermekeket átküldték Európába, leginkább Madridba tanulni, világot látni. Ezek a jó családból való fiúk Madridban tapasztalhatták meg először, hogy a spanyolok lenézik őket. Bár mindegyikük kissé másképp élte meg ezt a tapasztalatot, a közös hozadéka ennek mégiscsak az, hogy felébredt bennük a nemzeti tudat. Nem gyökereztek meg Madridban, hanem más európai városokba utaztak tovább, amíg a papájuk pénze el nem fogyott, majd hazamentek. Az írók, művészek azonban ottmaradtak Párizsban, Londonban és más nagyvárosokban, így voltaképpen Európában vált belőlük író és művész. Tehát európai típusú író vált belőlük, így Llosaból, García Marquezből is, ezért értjük annyira írásaikat. Mindannyiukban megmaradt a nemzeti érzés, hogy ők venézek, vagy kolumbiaiak és hasonlóképpen lenézték a spanyolokat, miként azok őket. Hát belőlük lett a latin-amerikai irodalom! Tehát latin-amerikai irodalom nemigen van, a mai napig sem, inkább csak írók vannak, mint pl. Ciro Allegria is, aki a perui analfabéta indiánokról írta a nagyregényeit, akik között élt, s akik helyett elbeszélte az ő életüket. Ebben az irodalomban az a szép, hogy mások helyett beszél, ez az ereje mai napig is, viszont túlságosan nagy változások nincsenek benne.
Rád, magyar íróként hatott ez az irodalom, hiszen te is mások helyett beszélsz az írásaidban, olyanok sorsát mutatod meg, akik maguk nem tudnák soha leírni kiszolgáltatottságukat, elesettségüket.
Ez azóta jellemzőbb talán rám, amióta Floridában élek. Egyrészt a közelben élnek a mikocsuki indiánok, akikről szívesen írok, másrészt a hajléktalanok, akikből sok ezer él Miamiban, és persze az illegális bevándorlók, akiket jól ismerek. Utóbbiak húszasával laknak kis szobákban, idénymunkákat végeznek. Az idénymunkák alatt, amíg szükség van rájuk, a rendőrség nem toloncolja ki őket. Amikor véget ér az adott szüret, akkor vissza kellene menniük hazájukba, így előáll az a helyzet, hogy elbújnak és megpróbálnak valahogy mégiscsak megmaradni Floridában. Ennek oka, hogy fizetésük, bármilyen alacsony is, mégiscsak dollár, amit haza tudnak küldeni a családjuknak, amiből az otthoniak nem csak megélnek, de még félre is tudnak tenni. Sokuknak olyan terveik vannak, hogy öt év alatt egy ház megépítéséhez szükséges pénzt összespóroljanak, s aztán hazamenjenek. Nagyon nehéz az életük, soha utcára nem mehetnek, autóban szállítják őket a szállásukról a munkahelyükre és vissza. Az ő életük és sorsuk fájdalmasan közel áll hozzám. Bár én nem voltam soha ilyen illegális helyzetben, de Franciaországban sokat dolgoztam én is kikötőkben rakodóként, kőművesként, tehát személyes tapasztalataim miatt is átérzem a sorsukat, s szívesen írok róluk is. Mindezzel együtt a magyar sorosok az igazi témáim, akár ha a jelen vagy a régmúlt alakjait idézem fel írásaimban.
(Erős Kinga)
