Megkérdeztük Szabó T. Annát
Mik voltak az első gondolataid, érzéseid a cikk kihúzása, a téma (egy mai Rákosi Mátyás-kiállítás) megismerése után?
A téma jó és fontos, de nehéz - most nem azért, mint az eddigiek, amelyek hülyéskedésre csábítottak, hanem épp azért, mert ez komolyságra hív. Láttam diktatúrát közelről (Kolozsváron nőttem fel a hetvenes-nyolcvanas években), a nagy vezetővel kapcsolatos minden tárgy a szentség fényében ragyogott, és mindenki félt. Ez tényleg nem vicces, viszont nincs abszurdabb ennél, és ami abszurd, az hogyne lenne vicces. Akasztófahumornak hívják az ilyesmit. A színház nagyon bírja - de bírom-e én? Gyomorral? Haraggal? Szusszal? Hátha.
A darabod leadása után érzed-e a jól végzett munka örömét, mennyire vagy elégedett az egyfelvonásososoddal, s milyen tapasztalatokkal gazdagodtál e különleges, felgyorsított alkotói folyamat során? S egyáltalán, az egyfelvonásos színpadi műről általában mi a véleményed, mire alkalmas s mire nem?
Most jól érzem magam, fel vagyok dobva, bár egy szemhunyásnyit sem aludtam. Nagyon régen nem dolgoztam végig az éjszakát (amióta reggelenként korán kell kelnem, nem merek kettőnél későbbig fennmaradni), de most megint ráéreztem, hogy voltaképpen ez az én időm: se e-mail, se telefon, se ablakon kibámulás, se zavaró körülmények (a hagyományos szállodai kísértetek vackolódását nem számítva, de felőlem akár huhoghattak is volna. Ja, és egy kapatos turista is berontott a szobába éjfél körül, de ő legalább kiment.) Rengeteget írtam egy éjszaka alatt, csupa számomra is váratlan dolgot, és arra sem volt időm, hogy az elejétől a végéig újraolvassam - hogy meg fogok lepődni, ha kialudtam magam... !
Az egyfelvonásosokat szeretem olvasni, de én kicsit megcsavartam a dolgot - ez is tanulságos volt, hogy végig lehet vinni egy egyfelvonásost, ami nem is egyfelvonásos.
A Magyar Nemzet cikkének két idősíkja van: az egyik a hatvan évvel ezelőtti, az 1952-es, a másik a mai. Választottál-e a kettő közül vagy esetleg mindkettőben játszódik a darabod?
A terv az volt, hogy mindkettőt használom, de végül csak az 1952-es fért bele, és még abból is rengeteg minden kimaradt. Internetes bogarászás, vagy a Csillag ötvenkettes évfolyamának tanulságai például - de a legfontosabb azért benne maradt. És amit nem én találtam ki, az biztosan hiteles - csak remélni tudom, hogy az is, amit én.
Ugyanígy kérdéses az is, hogy hogyan viszonyuljunk a cikkben említett kiállítási anyaghoz. Bár a szerző írása címével is azt állítja: Nem vicces. Ráadásul a fiatalabb korosztályok tagjainak jó része számára az a korszak olyannyira történelmi, hogy ismeretei is alig vannak, lehetnek róla, a legidősebbek számára viszont ifjú korúk fénnyel és/vagy tragikumokkal teli időszaka. Próbáltál-e az ellentmondásos viszonyulási lehetőségek skáláján játszani, vagy neked és darabodnak van határozott állásfoglalása minderről?
„Meg fogol, elvtárs, halni", idézem emlékezetből a Kis Magyar Pornográfiát. Először ez jut eszembe. Utána a kelet-abszurdisztáni diktatúra, amiben volt szerencsém felnőni. (Megyek a barátnőmmel hazafelé, és úgy szidjuk a rendszert, hogy közben a Vezért Hófehérkének nevezzük. Ez azért, lássuk be, vicces. „Nem szeretem a Hófehérkét." „Elegem van Hófehérkéből." És közben a konspirálás boldog izgalmával féltünk. Lehetetlennek látszott, hogy „meg fogol, Hófehérke, halni.") Örülök, hogy sikerült olyan darabot írnom, ami megmutatja a kor színpadias és röhejes hazugságát és húsba vágó rettenetét is. Nem lehetek elég hálás, hogy én nem kaptam olyan levelet éjjel háromkor, hogy „Rákosi/Sztálin/Ceausescu ódádat reggelre várjuk." Ezért tudtam megírni ezt a darabot reggelre. A hála, ugye. A nép hálája. Nehogy már erről is az jusson az eszembe. 1952. 1986.
(Elek Tibor)
