Megkérdeztük
Kukorelly Endrét kérdeztük
A Reggel az egyik istennő alcíme megegyezik az 1999-es kötet címével: Három 100 darab. Sok írást átemelt, két fejezet címe is azonos (A Memória-part, A beszéd és a szabály) - igaz a sorrend változott. Mi alapján állt össze az új szerkezet?
Sokáig tartana elmesélni. Ha normál' olvasót érdekel az ilyesmi, akkor nem normális olvasó. Akkor menjen bele. Szerintem senki nem megy annyira bele. Profik esetleg, észre is vesznek sok mindent. És akkor mi van? Akkor az van, hogy elcsodálkozom rajta, jé, de okos! A szerkezet, a szerkesztés - meg persze minden - az enyém, miattam van stb., magam miatt csinálom, egyfajta rendrakás gyanánt vagy miért, nem is tudom. Még azt se tudom, jó szó-e ide a gyanánt. Végső rend - mi más lehet a cél. Elrendezel, be is rendezkedsz, azonnal az örökkévalóságra. Aztán persze az lesz, hogy szétmegy minden, de ha megtetted a magadét, akár jól is érezheted magad. Ez a könyv mindenesetre tartalmazza az összes rövid szépprózámat.
A „rövidprózák" műfaji megnevezés mintha egyben azt is sugallná, hogy valami könnyű, rövid, gyorsan olvasható írásokkal lesz dolgunk. Csakhogy egyáltalán nem erről van szó. Rövid, tömör, nehéz szövegek, amiket forgatni kell, visszatérni hozzájuk, kifejezetten lassú olvasásra vannak kitalálva - már csak a „Kukorelly-hangzást" biztosító mondatok miatt is. Miért jó rövidprózát írni?
Az olvasás lassú és visszatérős. Ha pörgeted, mint a dvd-t, ha unod a filmet, akkor nyilván unalmas a film. És az baj. Vagy nem is tudom, néha remekül elvagyok unalmas művekkel. Amúgy nem valami jó rövidprózát írni - és nem éri meg. De ha a szöveg mintegy befejezi magát, és akkor az annyi, nem akarózik neki hosszabbá válnia. Hajdan A Memória-parttal jól jártam, nagyon díjazták, Év Könyve stb., készült bolgár, román, német, lengyel, szlovén fordítása. A Reggel az egyik istennő mérhetetlenül jobb - de most végképp nincs keletje a rövidprózának. Nyugatja van.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy „mániákus újraíró", amiről rögtön Füst Milán jutott eszembe, aki nem csak minden lehetséges újabb kiadásnál változtatott a szövegein, hanem eljutott addig a mondatig is, hogy „E helyeken aztán a legrégibb szövegekhez tértem vissza, vagy igazodtam újra - de van olyan versem is, ahol nem ezt tettem, hanem az újabb variánsot még újabbal váltottam fel." Tért már vissza a korábbi változathoz vagy mindig csak „javul" a szöveg?
Nem én térek, ő tér. Folyvást visszatérnek a régi variánsok, hogy aztán mégis eltérjenek. Az nagyon megvan, hogy ha nem bírom elviselni valamely régebbi írásom, átigazítom, megint át, és a „végén" visszatérek az eredetihez. Nem biztos, hogy nem hülyeség ez így, legtöbben nem csinálják: ha megvan, megvan, továbblépnek. Alkat kérdése. Azt hiszem, nem kell sokat írni, de amit csinálsz, csináld meg a legjobban. Legalábbis próbálkozz. Minden dolognak van optimuma, „csak" elő kell bányászni. A híres horatius-i kilenc évig érleljétek nagyon működik, ha sok időt kibír egy szerkezet, akkor annál is többet kibír. A lehűlt, szerzőjétől levált műből kitekeregnek a hibák, mint napon hagyott sajtból a kukacok. Ezzel a riasztó jelenséggel igyekszik kezdeni valamit, aki javítani igyekszik.
Nemrég volt Szegeden egy Hajnóczy-konferencia, ahol felmerült az a gondolat, hogy olvashatóak-e, illetve hogyan olvashatóak Hajnóczy Péter művei, ha a történelmi-társadalmi kontextus elhalványul mögöttük. Ha a saját szövegeire gondol, akkor Ön aggódik emiatt?
Nem. A szöveg, ha jó, üt. Akkor jó, ha üt. Az Iliász mögül is kiment a kontextus. Mondj írót, aki mögül nem! Dante! Abból például senki nem ért semmit jegyzetek nélkül. Az erős struktúra marad, a többi nyugodtan vesszen. Ráadásul nem is veszik el, bármikor leveszed, ha akarod, a polcról. Azt hiszem, Hajnóczyval kapcsolatban sem fontos a kontextus.
A női-férfi viszonyokat tárgyaló rövidprózák témájukat tekintve biztosan időtállóak. Ami persze azt is jelenti, hogy még jó hosszú ideig lehet rajtuk háborogni. De mi is van ezekkel a nőkkel? A szegedi Vitamin-esten például szóba került, hogy még az a nő is, akit német nyelvű irodalomelméleti munkák érdekelnek, dadogva jut el odáig, hogy a Szovjetuniót kimondja. A Női szakasz csak női mondatokból áll („(Na. N)yomni kell. Vagyis tolni, de nem így! Nem kell mindent felírni! Ezt ne írjad föl, jó?"), a kötet egyik legszórakoztatóbb írásában, a Férfifuvalomban pedig (általában elég hosszú) női mondatokra születő (nagyon rövid) férfi gondolatokat olvashatunk, például ilyeneket: „A nők beláthatatlanul egyformák. (...) Tanácstalanul várakoznak. A családi boldogságra." Ez a hab észjárás? Nincs kivétel?
Minden van, és a kivétel persze gyöngíti a szabályt. Nem nőkről és férfiakról, hanem a nőies és a férfias viszonyáról írok, „statisztikailag" pedig több nőies van a nőkben és férfias a férfiakban, ez ennyire egyszerű. És bosszantó. Elég egyszerű mindaz, ami van, csak a mérhetetlen bonyolultság miatt nem látjuk. A művészet ebbe a beláthatatlanba lát bele. Illetve ez a kunszt: belátni oda. Én nem hajtok arra, hogy pukkasszam a nőket, azt szeretem, ha szeretnek, minimum bírnak, és, biztos igazságtalanul, azt gondolom, akinek ezekkel az írásokkal vagy az Ezer és 3 című regényemmel bajuk van, saját magukkal van bajuk.
A kötet legtöbbet emlegetett írásában, a 2010-es Útban az elbeszélő vonaton utazik, meglát az állomáson egy öreg cigányt, akinek a lába nejlonzacskókkal van bekötve, amiből ráadásul folyik valami. Az elbeszélői szólammal nem nehéz azonosulni: „Indul a vonat, ez mindjárt bejön. Az öreg cigány, és leül, ide fog ülni, mellém, hova máshová, az első kupé a mienk, ide fog beülni, miért menne tovább?" „Az egyik csávó banánt eszik, a szeméttartóba dobja a héját. Kár, hogy kidobta, megettem volna, mondja az öreg, nagyon halkan. (...) Üvölteni kéne. Mit ettél volna meg, te nyomorult, a héját? A majmok se eszik meg a héját, baszd meg! Adok neki egy zsömlét, sajtot, meg egy maradék fél üveg kefírt." Miért jó az E/1-ben megszólaló hang? Azért, mert könnyen helyettesíthető?
Legnehezebb magaddal azonosulnod. Jó, mondjuk így, legnehezebb saját magammal azonosulnom - de ha összejön, az tuti be fog neked jönni. Szerintem épp ezért, a brutális összejövés miatt jött be neked is ez a szöveg. Egyes szám első személy, csupa 1, aranyérem, Arany János, alfa, isteni(en bizonytalan, sőt két[2]ségbesett) pillantás, ez nyer. Minden más csak ezüst, és az ezüst szép szürkén csillog, de jobb/eredetibb korokban, amikor még nem volt ennyire politikailag korrekt minden, kizárólag az első hely számított a versenyben. 1szóval: most is csak az első hely számít.
Sokáig tartana elmesélni. Ha normál' olvasót érdekel az ilyesmi, akkor nem normális olvasó. Akkor menjen bele. Szerintem senki nem megy annyira bele. Profik esetleg, észre is vesznek sok mindent. És akkor mi van? Akkor az van, hogy elcsodálkozom rajta, jé, de okos! A szerkezet, a szerkesztés - meg persze minden - az enyém, miattam van stb., magam miatt csinálom, egyfajta rendrakás gyanánt vagy miért, nem is tudom. Még azt se tudom, jó szó-e ide a gyanánt. Végső rend - mi más lehet a cél. Elrendezel, be is rendezkedsz, azonnal az örökkévalóságra. Aztán persze az lesz, hogy szétmegy minden, de ha megtetted a magadét, akár jól is érezheted magad. Ez a könyv mindenesetre tartalmazza az összes rövid szépprózámat.
A „rövidprózák" műfaji megnevezés mintha egyben azt is sugallná, hogy valami könnyű, rövid, gyorsan olvasható írásokkal lesz dolgunk. Csakhogy egyáltalán nem erről van szó. Rövid, tömör, nehéz szövegek, amiket forgatni kell, visszatérni hozzájuk, kifejezetten lassú olvasásra vannak kitalálva - már csak a „Kukorelly-hangzást" biztosító mondatok miatt is. Miért jó rövidprózát írni?
Az olvasás lassú és visszatérős. Ha pörgeted, mint a dvd-t, ha unod a filmet, akkor nyilván unalmas a film. És az baj. Vagy nem is tudom, néha remekül elvagyok unalmas művekkel. Amúgy nem valami jó rövidprózát írni - és nem éri meg. De ha a szöveg mintegy befejezi magát, és akkor az annyi, nem akarózik neki hosszabbá válnia. Hajdan A Memória-parttal jól jártam, nagyon díjazták, Év Könyve stb., készült bolgár, román, német, lengyel, szlovén fordítása. A Reggel az egyik istennő mérhetetlenül jobb - de most végképp nincs keletje a rövidprózának. Nyugatja van.
Egyszer azt nyilatkozta, hogy „mániákus újraíró", amiről rögtön Füst Milán jutott eszembe, aki nem csak minden lehetséges újabb kiadásnál változtatott a szövegein, hanem eljutott addig a mondatig is, hogy „E helyeken aztán a legrégibb szövegekhez tértem vissza, vagy igazodtam újra - de van olyan versem is, ahol nem ezt tettem, hanem az újabb variánsot még újabbal váltottam fel." Tért már vissza a korábbi változathoz vagy mindig csak „javul" a szöveg?
Nem én térek, ő tér. Folyvást visszatérnek a régi variánsok, hogy aztán mégis eltérjenek. Az nagyon megvan, hogy ha nem bírom elviselni valamely régebbi írásom, átigazítom, megint át, és a „végén" visszatérek az eredetihez. Nem biztos, hogy nem hülyeség ez így, legtöbben nem csinálják: ha megvan, megvan, továbblépnek. Alkat kérdése. Azt hiszem, nem kell sokat írni, de amit csinálsz, csináld meg a legjobban. Legalábbis próbálkozz. Minden dolognak van optimuma, „csak" elő kell bányászni. A híres horatius-i kilenc évig érleljétek nagyon működik, ha sok időt kibír egy szerkezet, akkor annál is többet kibír. A lehűlt, szerzőjétől levált műből kitekeregnek a hibák, mint napon hagyott sajtból a kukacok. Ezzel a riasztó jelenséggel igyekszik kezdeni valamit, aki javítani igyekszik.
Nemrég volt Szegeden egy Hajnóczy-konferencia, ahol felmerült az a gondolat, hogy olvashatóak-e, illetve hogyan olvashatóak Hajnóczy Péter művei, ha a történelmi-társadalmi kontextus elhalványul mögöttük. Ha a saját szövegeire gondol, akkor Ön aggódik emiatt?
Nem. A szöveg, ha jó, üt. Akkor jó, ha üt. Az Iliász mögül is kiment a kontextus. Mondj írót, aki mögül nem! Dante! Abból például senki nem ért semmit jegyzetek nélkül. Az erős struktúra marad, a többi nyugodtan vesszen. Ráadásul nem is veszik el, bármikor leveszed, ha akarod, a polcról. Azt hiszem, Hajnóczyval kapcsolatban sem fontos a kontextus.
A női-férfi viszonyokat tárgyaló rövidprózák témájukat tekintve biztosan időtállóak. Ami persze azt is jelenti, hogy még jó hosszú ideig lehet rajtuk háborogni. De mi is van ezekkel a nőkkel? A szegedi Vitamin-esten például szóba került, hogy még az a nő is, akit német nyelvű irodalomelméleti munkák érdekelnek, dadogva jut el odáig, hogy a Szovjetuniót kimondja. A Női szakasz csak női mondatokból áll („(Na. N)yomni kell. Vagyis tolni, de nem így! Nem kell mindent felírni! Ezt ne írjad föl, jó?"), a kötet egyik legszórakoztatóbb írásában, a Férfifuvalomban pedig (általában elég hosszú) női mondatokra születő (nagyon rövid) férfi gondolatokat olvashatunk, például ilyeneket: „A nők beláthatatlanul egyformák. (...) Tanácstalanul várakoznak. A családi boldogságra." Ez a hab észjárás? Nincs kivétel?
Minden van, és a kivétel persze gyöngíti a szabályt. Nem nőkről és férfiakról, hanem a nőies és a férfias viszonyáról írok, „statisztikailag" pedig több nőies van a nőkben és férfias a férfiakban, ez ennyire egyszerű. És bosszantó. Elég egyszerű mindaz, ami van, csak a mérhetetlen bonyolultság miatt nem látjuk. A művészet ebbe a beláthatatlanba lát bele. Illetve ez a kunszt: belátni oda. Én nem hajtok arra, hogy pukkasszam a nőket, azt szeretem, ha szeretnek, minimum bírnak, és, biztos igazságtalanul, azt gondolom, akinek ezekkel az írásokkal vagy az Ezer és 3 című regényemmel bajuk van, saját magukkal van bajuk.
A kötet legtöbbet emlegetett írásában, a 2010-es Útban az elbeszélő vonaton utazik, meglát az állomáson egy öreg cigányt, akinek a lába nejlonzacskókkal van bekötve, amiből ráadásul folyik valami. Az elbeszélői szólammal nem nehéz azonosulni: „Indul a vonat, ez mindjárt bejön. Az öreg cigány, és leül, ide fog ülni, mellém, hova máshová, az első kupé a mienk, ide fog beülni, miért menne tovább?" „Az egyik csávó banánt eszik, a szeméttartóba dobja a héját. Kár, hogy kidobta, megettem volna, mondja az öreg, nagyon halkan. (...) Üvölteni kéne. Mit ettél volna meg, te nyomorult, a héját? A majmok se eszik meg a héját, baszd meg! Adok neki egy zsömlét, sajtot, meg egy maradék fél üveg kefírt." Miért jó az E/1-ben megszólaló hang? Azért, mert könnyen helyettesíthető?
Legnehezebb magaddal azonosulnod. Jó, mondjuk így, legnehezebb saját magammal azonosulnom - de ha összejön, az tuti be fog neked jönni. Szerintem épp ezért, a brutális összejövés miatt jött be neked is ez a szöveg. Egyes szám első személy, csupa 1, aranyérem, Arany János, alfa, isteni(en bizonytalan, sőt két[2]ségbesett) pillantás, ez nyer. Minden más csak ezüst, és az ezüst szép szürkén csillog, de jobb/eredetibb korokban, amikor még nem volt ennyire politikailag korrekt minden, kizárólag az első hely számított a versenyben. 1szóval: most is csak az első hely számít.
(Huszár Tamara)
2012. február 05.
