Megkérdeztük G. István Lászlót
Utoljára 2008-ban jelent meg saját versesköteted. A Homokfúga idején még nem sejtetted, merre mozdul a költészeted. Mi történt azóta?
A Homokfúga mozgalmas időszaka után megállt kicsit az élet: három éve a betegség határozza meg a mindennapjaimat. A krónikus Lyme-kór alattomos: egy pillanatra sem hagyja, hogy tervezz valamit, és hosszú időre (akár több, mint fél évre is) kivon a forgalomból. Ugyanakkor ez a teljes elszigeteltség valamiféle groteszk, mert évszak és idő nélküli aratás ideje is volt: a német kétnyelvű válogatott verseskötetem mellett ebben a tervezhetetlenségben sikerült kiadni egy Berzsenyi-válogatott kötetet a Palatinus Két költő-sorozatában, és összeállítottam egy versfordítás-könyvet is Pentagram címmel. Öt, angol nyelven író költő szövegeit tettem egymás mellé: Emily Dickinsontól Yeatsen és Sylvia Plathon át a kortárs walesi Owen Sheersig és a jamaicai Kei Millerig. Izgatott az időbeli távolságban egymás mellé kényszerített versvilágok kölcsönhatása - hogy hallatszik át egy motívum, egy szófordulat, egy azonos ívű lélegzetvétel az évszázadokon. Egyszóval, annyira képtelenül kiszámíthatatlan helyzetbe kerültem, hogy ami testemben gúzsba kötött, az lelkemben felszabadított.
Az új kötet címe Választóvíz. A választóvíz egyébként kíméletlen anyag, más néven salétromsav, vele lehet kinyerni az aranyat az ötvözetekből, mivel az nem oldódik benne. Képletesen szólva: van egy aranybányád, a kitermelt anyagból pedig választóvízzel nyered ki a műveket. Mi ez az aranybánya és mi a választóvíz?
Nagyon kedves vagy, hogy a címadó metaforát magának a versírás folyamatának felelteted meg. Aranybányám és vegyi laboratóriumom azonban nincsen. Szó sincs vegyészi tervről vagy laboratóriumi tudatosságról, ahol anyagomat a választóvíz varázseszközével formálnám. A választóvíz a tisztánlátás metaforája - az a lelki maróanyag, amely a másiktól függés és a másikért érzett felelősség kettősségének sorsát tisztázza. Ha jól értem, amit írok, a választóvíz motívuma egy mózesi ima kontextusában jelenik meg: „választóvizet fakasszon Mózes az én sziklámban. A másik helyét belülről marja ki" - vagyis a maróanyaggal nem rendelkezem, a maróanyagért fohászkodom. József Attila sorai: „Hiába fürdetnéd meg önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat" tanulsága tér itt vissza karcosabban, mondhatni brutálisabban. Ennek a helynek a megteremtődése ma nehezebb, mint valaha. A másik belémköltözése, a másikon keresztüli magamra látás áldása és felelőssége kulcskérdés. Aminek természetesnek kellene lennie - ma kegyelem. Annyiban persze igazad van, hogy ennek a kegyelmi állapotnak a természete kapcsolatban áll a szövegírás ars poeticájával is. Ahhoz, hogy az írás ne váljon a nyelv önműködő, narcisztikus, és ilyen értelemben terméketlen eszközévé, az írásnak meg kell idézni ezt a mindenütt jelenlevő másikat. És ha ez a másik késik - akkor a felelősségnek az absztrakció terével is meg kell küzdenie. A lehetségesben kell etikai bizonyosságot találni a valóságossal szemben.
A kötet első versével szokatlan megvilágításba kerül a bűnbeesés. A kiűzetés nem történik meg. Ezzel a verssel kapcsolatban Blake-t emlegetted, miért?
Blake a XVIII. század idején a gnosztikus felhangokat tartalmazó két dalciklusban, Az ártatlanság és a A tapasztalás dalaiban az emberi létmód két egymást kiegészítő ontológiáját hívja tetemre ebben a gnosztikus felhangokat tartalmazó dalciklus-párban. A keret Blake-nél sem egyértelmű. Szó sincs nála a kiűzetés előtti és a kiűzetés utáni állapot lét-leleteiről (ami pedig evidensen következne a cikluscímek első olvasatában). Az ártatlanság dalai inkább a gnosztikus tisztánlátás (mondjuk négyes látás) fénytörésében mutatják a komplex ártatlanság dalvilágát. Ezért az ártatlanságért meg kell dolgozni - míg a tapasztalás világa a modernizmust és szimbolizmust előlegező békétlen megosztottságban sokkal inkább lehet kiinduló állapot. Vagyis a blake-i ártatlanság összetett, majdhogynem utópisztikus látásmód. A Könyvhét interjújában azt mondtam, hogy a Képzeld Ádámot nyitóversemet olvasva Blake-nek egy harmadik fejezetet kellene nyitnia ártatlanság és tapasztalat mellett. Ebben az átírt bibliai keretben az alma íze és a bűnbeesés evidenciája mint zavaros, átéletlen közérzet értelmeződik. Nő nincs, tudás nincs, a paradicsomi környzet nem változik - ártatlanság és tapasztalás helyett viszont ott a felfüggesztett fenyegetés fojtottsága. Benn maradhatsz a kertben, de a szádban már ott az alma íze. A tudás fájáról nem ehetsz, a szexus elkülönítő, felelősségteremtő, halandóságot létrehozó misztériumában nem részesülhetsz, de az álmatlanul forgó kerub a maga engedékenységében (mert hisz nem űz ki) szorongást kelt. Ez az Ádám nem szolgálja az időt, paradicsomi léte fényűzés és fenyegetés.
A kötet három részre tagolható, amelyben nagy hangsúlyt kap a harmadik rész, a magány látlelet és a másik megtalálása után következnek a Nap-monológok. Úgy gondolom, nagy bátorság és egyben nagy vállalkozás a Nap nevében megszólalni...
Mondhatod nyugodtan, hogy istenkísértés. Ezek ugyanis általánosító, mitologikus istenbeszédek, és mint ilyenek, nem állnak messze a szentségtöréstől. Amiért a blaszfémiát súroló, archaikus megszólalást vállaltam, az épp ennek a kényes határhelyzetnek a megélése közben átélt felelősség lehetősége. A választóvíz előző két ciklusának tapasztalatát hogyan lehet általánosítani egy archaikusabb közegben úgy, hogy se patetikusan üres díszletezettség, se giccsesen archaizáló önfelfokozás (ilyen értelemben hübrisz), se groteszk-szatirikus szentséggyalázás ne döntse romba a megszólalás valódiságát. Miközben persze mint fenyegetések, ezek a tévutak végig ott kísértenek. Az általánosításra és a közelítő-távolító, távlattalan, ősi egyes szám első személyre, a drámai monológok Nap-centrumára azért volt szükség, hogy kozmikus távlattalanság jöhessen létre. Hogy a másik megtalálásának misztériumát ebben a groteszk Nap-sorsban radikalizáljam. A Napét, aki mint Nap-Ozirisz a halottak életadó hőjével biztosítja az életbenmaradás és a termékenység misztériumát. Halottakra van szükség ahhoz, hogy a hő halmozódjon - valami furcsa lét-energiamegmaradás törvényének szellemében. Vegetációs képpel úgy fogalmazhatom át az állítást, hogy el kell temetni a földbe a halottakat, és meg kell forgatni a múltbeli tapasztalatokat, hogy a föld termő legyen.
A Nap összekapcsolódik barázdabillegetővel, vagy lépcsőn a boltba lemenővel, vagy a nyállal bevont savanyúcukorral, vagy a szemétteleppel. De kozmikus távlatokba is beleláthatunk, idézek: „Köreid felszakíthatatlan unalommal kötözik a teret fénypólyába, mintha dajkálnák, hogy tér maradjon" - hogyan találod ezeket a képeket?
A Nap-monológok hangszín tekintetében heterogén ciklus: az egyes szám első személy tónusaiban sok mindent kipróbál. A monotémához szükség van a változatos hangszínekre, a felhangrendszer kibontására. Épp úgy előfordul becketti ütődött monológ, mint hétköznapi-sivár kelet-európai szcenika vagy mai hangra áthangszerelt Füst Milán-os borongás. A barázdabillegető bólogatása a tizenkettedik monológban egy öregedő Nap számvetése: a tájba kivetített Parkinson-kór jele. A tizedik monológ becketti ismétlésében, a fúgaszerkezet működtetése közben a naplemente és egy hétköznapi helyzet, a boltba leugrás képe montírozódik össze. A szeméttelepen a koszos autógumikerék küllőtlen korongja fekete tükörképe lesz a Napnak. A Nap figyelme érdekelt, s a lelassított figyelemben érkeztek a képek.
Tetszik, hogy sokszor humorral oldod a legkomolyabb, legkomorabb témát is, ezzel nagyon közvetlenné teszed a megszólalást. Honnan jön ez a humor? Kik a példaképeid az irodalomban?
A humor a túl komolyan vett életfeladataidat feloldja és megedzi: egyrészt könnyít, vagyis önmagad és mások előtt úgy tesz szerethetővé, hogy nem koldulod ki ezt a szeretetet, másrészt komplexebbre hangol, vagyis a nehezen vagy sehogysem kimondható dolgokat kimondhatóvá teszi. Vissza lehet vele élni: akkor jó, ha nem kontrollálod, hanem átadod magad neki. Hogy honnan jön? Talán, innen, a helyünkről: mert Kelet-Európában élünk, generációkon keresztül örököljük. A humort az abszurd élettapasztalatok átörökített rétegei feketítik. Ugyanakkor a fehér humor is érdekel: az a fajta kedélyvibrálás, ami nem annyira az összeegyeztethetetlen rétegeket elegyíti, hanem inkább a derű tónusait árnyalja - egy váratlan kapcsolás, kedélyfuvallat, amitől mondjuk egy jegenye levélkoronája megrázkódik. Ami életöröm lehet a legsötétebb tónusok közepette. Példakép, humorból? Talán Weöres Sándor.
A kötet elolvasása felér egy vezetett meditációval. Megkülönböztetett figyelem kíséri az olvasót, ami a figyelem magas fokára emel. Szoktad mondani, hogy nálad a szöveg zenei szerkezetben fejlődik. Hogyan történik ez?
Valóban, a szöveg fejlődése nálam a leghagyományosabban zenei természetű. Adott egy ideadallam - vagyis egy retorikai-ív, ami a lélegzéssel rokon, de érzelmi természetű, felépítendő kijelentés-tér. A zenei szerkezet ennek az ideadallamnak a lekottázásához szükséges: szemantikai markerek, párhuzamok, ellentétek, szórendcserék, paradoxonok, tautológiák segítik. Hiányok és kihagyások, személyváltások, vonatkozásörvények, zeugmák - mikor mi kell. Fontos, hogy a szöveg nálam az utolsó kijelentéshez gravitál, vagyis pontosabban az utolsó kijelentés utáni csöndhöz. Ha súlyos csönd nyílik meg a letett vers utolsó sora után, akkor a szöveg erős, húzása lesz, újabb elolvasásra invitál. Ha az esetlegesség levegője csap fel az utolsó mondat után - akkor baj van. Vagyis a versemben a zene nem csingilingi, és nem is ikonikus természetű valami, ami hangutánzással, rímzsongítással vagy zenei effektekkel modellál. Inkább a kijelentések közötti átmenetek energetikája. Egyvalamit mondani könnyű. De egymás után felbontani a valamit mondás ideadallamát már nehezebb. A zenei szerkezet ezt az energiát mozgatja és táplálja.
Sejthető már, milyen termést hoz a mostani alkotó időszakod?
Elkészült egy újabb kötetem: a Hármasoltárok könyve. Két és fél év termése ez. Erősebben vizuális, mint a Választóvíz, nagyobb a képsűrűsége, a szemantikai tágassága. Az izgatott, hogy a táblakép-szerűen feltett hármas anyagok hogyan képesek egy sorozatban a hétköznapi élethelyzeteket és az általánosítható közérzet-képeket energetizálni. Itt a leírás nagyobb szerephez jut, hiszen a szövegek nem a drámai jelenlét egységében, hanem vizuális táblaképekben, sokszor motíumok körül fejlődnek. Emellett elkezdtem idén egy ciklust, amely megint a monológhoz tér vissza, de egész más eszközökkel. A Nap-monológokkal szemben ezek Védőbeszédek, amelyek a léthelyzetekre apologetikusan reflektálnak. Némely darabjuk egyes szám első személyben szól, mások egy kivetített perszonát, egy bizonyos Kandit helyeznek be különböző szituációkba, megint mások (ezeknek a tónusa talán a legdurvább) megszólítással, tetemre hívással mutatják fel az „ontológiai tényállást" - voltaképp a védőbeszédekből vádbeszédeket teremtve. Jó néhány darab elkészült a szövegekből, de még nem látom hova fut ki az egész. Emellett tervezem egy verstani példatár megírását is, Repülő szőnyeg címmel - ahol a ritka versformák illusztrálására változatos tónusú és tematikájú: a gyerekverstől a zen-buddhista koánig terjedő anyagban megszólalhatnának a tiszta formák. Úgy képzelem, ebből Verstan-tankönyv is lehet, amely játékosan, belülről kívánja megmutatni, hogy a formákkal mit lehet csinálni.
(Szepesi Dóra)
