Megkérdeztük Farkas Wellmann Évát
Itten ma donna választ című, nagy sikert arató és díjakat hozó köteted első kiadása 2002-ben jelent meg (a második 2005-ben), azóta eltelt kilenc év, és csak most jelentkeztél könyvvel. Miért kellett ennyi időnek eltelnie az új megjelenéséhez? Ilyen lassan és ilyen keveset írsz? Ha igen, mi az oka ennek?
Tulajdonképpen már az első könyv is igen hosszú idő alatt készült; ilyen ritkán írok. Voltak, akik viccesen azt mondták, hogy az a típus vagyok, aki nem utólag szelektál, hanem eleve csak a vállalható szövegeket írja meg. Persze, nem erről van szó: a megírás folyamata a legritkább esetekben társul örömhöz, lelki békéhez, nyugalomhoz - és legtöbbször azért jól érzem magam. A megszövegezés egyúttal valaminek a lezárása is, legyen ez akár egy gondolatfolyam, és sokszor azt érzem, nem akarok még tőle elszakadni. Talán ez is eredményezi aztán a megszólalás nehézségét, később pedig a versbeli tömörséget.
Hány év munkája ez a kötet? Hogyan állt össze? Csak a versek jelentős részének megszületése után gondolkoztál a koncepción vagy már az elején volt valamiféle vezérfonál?
Ahogy a kötetek megjelenésének különbségéből is látszik: éppen kilenc év alatt gyűltek össze ezek a versek. Alapmotívum mindig sok van, ösvény is, zsákutca is, ami nyílik - de nem voltak eltervezett ciklusok. Kivéve egyet. Az első könyv vége felé szerepel egy vers, melyet Magyarósi Szőke József (egykori székelyudvarhelyi kollégiumi rektor) emlékére írtam. Már akkor világos volt, hogy a vers töredékét sem képes elbírni a mondandómnak a témával kapcsolatosan. Kezdetben hosszúversben gondolkodtam, végül egy lírai, több nézőpontot is lehetővé tevő versciklus mellett döntöttem. Talán még így sem sikerült lezárni.
A szerzők többségének az első kötet jóval könnyebben jön, mint a következő. Ráadásul azt mondják, egy jó kötetet viszonylag könnyű megírni, a másodiknál válik el, kiben mennyi talentum van. A két kötet megírásának metódusa közt volt valami különbség nálad? Esetleg megfontoltabban készültél a másodikra, tudatosabban állítottad össze az anyagát a szerkesztőkkel?
Arról, hogy mit és hogy szeretnék írni, a papír fölé hajolva mindig pontos elképzeléseim voltak. De utaltál rá az első kérdésedben, hogy több elismerést is kapott az első kötet. A könyv, amelyet még részben gyerekként, saját kedvemre írtam, s melynek játékossága valójában senkire sem volt különösebb tekintettel. A díjak egyfelől azt jelezték vissza, hogy érdemes volt, hogy másoknak tetszik, amit írok - de másfelől éreztem azt is, hogy ez mostantól felelősség, a minőség pedig alapkritérium. Ezért, ha lehet, még önkritikusabb lettem; de nem bántam meg.
Jól érzékelem, hogy míg az első kötetedben sokkal több volt a szerepvers, valamint az irónia, ez a könyv komolyabb hangvételű, egyszersmind személyesebb? Mi a változás oka? Tudatos döntés volt ez? Esetleg ennyit változtál az idők folyamán?
Ezt bizonyos tekintetben már az imént megválaszoltam, de idetartozik az is, hogy a személyes történéseim, melyek során lelkileg is sokat alakultam, kétségkívül hatással voltak az írásmódomra. Kár ezt tagadni. Amint tudatosabban tekint önmagára az ember, szembenéz végletesen örömteli vagy éppen mélyen szomorú eseményekkel, azt hiszem, fokozatosan elveszti szerepeit. Kicsit ehhez hasonlítanám az írásbeli megszólalást is.
Most fejezed be Kolozsváron a doktori iskolát, a 18. századdal, halotti orációkkal is foglalkozol. A kötetben szerepel egy vers Óda a monostori temetőhöz (a Felvilágosodásnak) címmel. Ezek kapcsán kérdezem, hogy milyen viszony fűz téged a felvilágosodás eszmerendszeréhez? Mennyire inspiráló a számodra? Gondolkodsz esetleg rajta, hogy az ezen a területen szerzett tudásodat kamatoztasd a költészetedben? Hogy az ilyesféle út semmiképp sem járhatatlan, azt mutatja például Borbély Szilárd lírája is, aki a kortárs irodalomba beemelt barokk versnyelvvel egy kivételesen mély költői világot teremtett meg.
A 18. század eszmerendszere, gondolkodásmódja elsősorban az akkor használt nyelv által szólított meg. Azt is mondhatom, lenyűgözött. Utána kezdtek megnyílni a mélyebb rétegek: a felvilágosodás eszméinek fokozatos térhódítását egy nyomozómunka izgalmával lehet követni, de az akkori értelmiség műveltsége, tájékozottsága, sokirányú érdeklődése is világossá válik a szövegekből. Az istenhit, a lelkiség mai napig érvényesnek ható megélése szintén azt juttatja eszembe, hogy a mai társadalmunk valami alapvető fontosságútól szakadt el, és nem csoda, ha ezt a traumát nem képes kezelni. Talán a legfontosabb dologra tanítanak ezek a beszédek: az alázatra.
És egyébként olvasóként, a ma élők közül, Borbély Szilárdot tartom egyik legkedvesebb költőmnek.
Azt még csak-csak könnyen megérti a befogadó, hogy miért lesz kiemelt szerepe az élet és az irodalom viszonyának egy fiatal szerző kötetében, de hogy a bűn, a romlottság, valamint az élet és a halál, illetve a kettő közti viszony miért érdekel, az már jobban magyarázatra szorul...
Nagyon sok régi szöveget olvastam, de még a mélyebb merülés előtti időkben is foglalkoztattak ezek a témák. Nehéz megmondani, hogy miért: egyszerűen fontosaknak tartom őket, a világ hatalmas rejtélyeinek, amelyek mellett nem szabadna közönyös arccal elmennünk. Persze, meglehet, hogy így könnyebb élni. De választható az érdekesebb út is.
Úgy tudom, hogy jelenleg se nem vers-, se nem tanulmányírásra, hanem fordításra készülsz. Mesélnél erről? Illetve zárásként azt is megkérdezném, formálódik-e már valamilyen terv, hogy költőként hogyan tovább.
A megszólalás görcse ellen szeretnék tenni valamit. Ebben mindig sokat segített az olvasás, de idegen nyelvű szövegek fordítása is sokat oldott a versbeszédemen. Az önösnek tűnő érdeken túl, úgy hiszem, hogy általában is sokban közelíti az egymás mellett élő népek gondolkodásmódját, ha lehetőségük adódik megismerni valamit abból, ami a másik sajátja. Ezért döntöttem úgy, hogy román verseket fogok fordítani, esetleg drámát is.
Költőként: marad a nyitottság. Nagyon sok versformát ki szeretnék próbálni még, s az ötleteknek sem vagyok szűkében. Ha megadatik, hogy úgy szólaljanak meg azok a versek, ahogyan én szeretném, érdemes lesz várni a harmadik könyvre.
(Darvasi Ferenc)
