Megkérdeztük Bálint Tamást
Ritkább az irodalmárok közt az olyan pálya, mint a tiéd, amikor a szerző nem bölcsészkarra jár, úgy kerül be a művészvilágba. Te közgazdászként végeztél, és ebben a szakmában is dolgozol. Érzed-e ennek a kívülállásnak bármiféle előnyét vagy hátrányát?
Előnyét is érzem, olyan szempontból, hogy több lábon állok, mindig azzal foglalkozhatok, amiben éppen nagyobb örömem lelem, nem vagyok rákényszerítve, hogy minden héten megírjak három verset, mert ha nem, nem lenne, amiből kenyeret vegyek. Így az írás tényleg kikapcsol, és csak akkor foglalkozom vele, amikor tényleg szeretnék, és úgy érzem, hogy kiírnék magamból valamit. Hátrányos viszont abból a szempontból, hogy nincs mindig elegendő időm az irodalomra, ugyanakkor nem biztos, hogy az a háttér tudásanyag is a rendelkezésemre áll, amit egy bölcsész az egyetemen megkapott, de ezt azért igyekszem önszorgalomból és nagy erőkkel pótolni.
1985-ben születtél, tehát jóval fiatalabb vagy, mint a transzközép irányzat többi tagja. Érdekelne, hogy mennyire érzed hozzájuk tartozónak magad, avagy mennyire gondolod azt, hogy te már egészen mást képviselsz az irodalomban?
Mindenképpen egy társaságba tartozunk és egy baráti körről van szó, olvassuk egymást és hatunk is biztosan egymásra, vannak közös jellemzők, de ezen belül annyira színes mindenki és annyira szerteágazó dolgokkal foglalkozik, hogy nem lehetne két egyforma szerzőt kiemelni az irányzatból. Így én is inkább azt mondanám, hogy hozzájuk tartozom, de mégis részben mást írok, részben másról és részben máshogyan.
Második kötetedben, akár a 2007-es A pap leánya, birtokostul címűben, fontos szerepet kap az utazás-motívum. Ez az irodalom egyik legrégibb és legfontosabb metaforája. Nálad miért „kell" ennek megjelennie, illetve miféle új, személyes tartalommal kívántad ezt megtölteni?
Esetemben ez sokkal prózaibb ennél, az első könyv idején jutottam el a középiskola végétől az egyetem végéig, a második könyv során is egy ilyen belső átalakulást éltem meg, amikor az iskolából kikerülve dolgozni kezdtem, és közben új hatások értek, új dolgok vettek körül és természetesen sokmindent másképp kezdtem én is látni és érezni. Az utazás így inkább ezt a belső fejlődést jelenti, hogyan jutottam el saját magamban A-ból B-be anélkül, hogy egy lépést is mennem kellett volna.
A versek elbeszélője pesszimista, elégedetlen. Bár szeretne az unalomtól, a gépiességtől szabadulni, de szürke életet él. Személyes tapasztalatról vagy szereplíráról kellene inkább beszélnünk ezzel kapcsolatban?
Mivel elég átlagos életem volt (szép és nyugodt, de mentes mindenféle igazán egzotikus elemtől), így sok élményem nem feltétlenül saját, van, amit könyvekből ismertem meg, ez lehet az egyik magyarázata a szerepverseknek, de ez inkább az első kötetre volt jellemző, mostanában mintha eléggé kinőttem volna. A pesszimizmus és szürkeség magyarázata is roppant egyszerű: amikor jókedvű vagyok, a barátaimmal szórakozom, ha rossz a kedvem vagy valami komolyabban foglalkoztat, akkor fekszem neki nagyobb erőkkel az irodalomnak, hogy kiírjam magamból azt, ami nem hagy nyugodni.
Jól érzem, hogy van egyfajta idegenkedés ezekben a versekben a macsó férfiszereptől? Ebben mindenképp különbözni látszol néhány transzközepes szerzőtől...
Hát rámnézve sem feltétlenül a macsóság jut eszébe először az embereknek, de régebben egyfajta öncenzúra is volt bennem, mert mégis a nagyszülők elé kellett állni a kötetekkel, de ez mára szerencsére visszaszorulóban van. Ma már nyugodtan leírok bármit, amit odaillőnek gondolok.
A két kötetedet, több ismétlődő motívum és a Lábjegyzet című vers is összeköti. Tudatosan igyekeztél úgy összerakni a Visszaút a fekete folyónt, hogy az első könyveddel szoros kapcsolatban legyen?
Teljesen tudatosan, de csak a saját szórakoztatásomra próbáltam elhelyezni ilyen keresztutalásokat a szövegekben, nem gondoltam volna, hogy ez majd másoknak is fel fog tűnni, de nem bánom egyáltalán. Nekem örömet okozott, s ha ezt az olvasó is felfedezi véletlenül, az csak még nagyobb öröm.
A saját identitásba zártság nehézségeit gazdagon ecseteli ez a kötet, az önmagukkal, olykor riasztó személyiségünkkel való szembesülés elkerülhetetlenségét. Továbbá a második köteted jóval személyesebb, mint a sok-sok szerepverset tartalmazó első. A követendő út az önanalízis és a személyesség lesz a számodra?
Most úgy érzem, hogy igen, ezt szeretném továbbvinni, de biztosra semmit nem tudok, mostanában kevesebbet írtam, nincsen igazán sok tervem még kigondolva.
Azt csiripelik a verebek, hogy verses regényre készülsz... Végezetül mondanál erről pár mondatot?
Hát ez nagyjából igaz, de még nem nyilvános, csak egy fejezettel vagyok teljesen kész, az sem biztos még, hogy ténylegesen elkészül, mert 1-2 évet komolyabban mellé kellene állnom, így inkább nem ígérnék meg semmit, nehogy bárki is a szavamon foghasson.
(Darvasi Ferenc)
