Megkérdeztük
Végh Attilát és Erős Kingát kérdeztük az Ózon című új összművészeti folyóiratról
A telített (sok szempontból túltelített) magyar irodalmi/művészeti folyóiratplaccon lapot indítani anyagi értelemben kockázatos vállalkozás, miközben tartalmi szempontból sem magától értetődően indokolt egy újabb piaci szereplő bevezetése. Kissé bonyolult az első mondat, a belőle következő kérdés viszont egyszerű, tiszta: mi az, amit nem találtatok meg egyetlen működő folyóiratban sem, mi volt az a gondolat, igény, ami életre hívta az Ózon című összművészeti médiumot?
Végh Attila: Egyrészt az, hogy ma Magyarországon nincs olyan havilap, amely a művészeteket összefogni igyekezne. Vannak irodalmi, képzőművészeti és zenei lapok, de összművészeti nincs. Összművészeten mi nem a művészetek matematikai összegét, egyszerű együtt-tálalását értjük, hanem egy olyan szemléletet, amely a művészeti ágakat organikus egységben látja. A művészek között sok a szakbarbár, aki inspirációit kizárólag a maga „szakterületén" keresi. Így nehéz megpillantani a túlit. Régi korokban a művészt szaturnikus lénynek tekintették, olyan alkotónak, aki szimbolikusan a Naprendszer legszélső bolygóján áll, és mint ilyen ember, átlát oda, ahová a „földiek" nem. Mi is ilyen lénynek tekintjük. Az Ózont létre hívó igény másrészt az volt, hogy mindezt próbáljuk meg radikális módon megjeleníteni. Radikálisan, tehát a gyökerekig hatolva.
Az Ózon (standokon lévő) első számát kézbe véve, rögtön feltűnik, hogy a kiváló minőségű anyagokból készült (legalább 200 grammos papír, fűzés helyett a magazinokra jellemző ragasztás) nyomdai produktum vizuális értelemben is kompromisszummentes alkotás: egyszerre átgondolt és progresszív az a grafikai környezet, amit a közölt szövegek kaptak. Mi az Ózon vizuális krédója?
V.A.: Életünket elönti az érdekesség, a szenzáció. Csakhogy ami érdekes, azt a következő, még érdekesebb dolog menten kioltja, hogy azután kialudjon hamar maga is, és így tovább, a halálig. Az élet így nem szól semmiről. Bennünket az érdekesség nem érdekel, csak az, ami szellemi. Ami rólunk szól. Nekünk azok lesznek az olvasóink, akiket az érdekel, mi történik velük. Ebben a fene nagy képháborúban semmi értelme annak, hogy pörgős, dübörgő tipográfiával megpróbáljuk túlordítani a csatazajt. Az Ózon persze meghökkentő, de nem olcsó értelemben: érdemes elmerengni a szövegek és képek kapcsolatán. Ezt az újságot többször is el lehet olvasni.
Az ózon szúrós szagú, erősen mérgező gáz, a szmog alkotója. Jobb elkerülni, mivel az egyik legerősebb oxidálószer - minden szerves anyagot szétbont, redukál, totál életveszély. Bár a beköszönő szövegben a másik ózont, a szférák gázát hangsúlyozzátok - amin viszont marha nagy lyuk van. Most már kettő is. Vagány dolog egy ilyen címre pakolni a brandet. Milyen visszajelzéseitek voltak ezzel kapcsolatban?
V.A.: Amikor kitaláltuk a címet, az ózonpajzsra gondoltunk. Ehhez nem kell magyarázat. Az első szám beköszöntője arról szól, hogy a szellem olyan, mint az ózon: nélküle nincs élet a Földön, de talajszinten mérgező. Ennél többet nem érdemes ezen rágódni. Visszajelzések még nincsenek a címmel kapcsolatban, a te kérdésedet leszámítva. Kicsi még a gyerek.
Az első lapszám anyaga alapján nyilvánvaló, hogy az irodalom jó nagy hangsúlyt kap az Ózonban. Ahogyan az is látszik, hogy a szerkesztők ugyanannak a szellemi közösségnek a tagjai. A Magyar Írószövetség körüli lapok száma bővült most eggyel? Vagy valami teljesen más épül? Győrffy Ákos verseihez például Krasznahorkai Lászlóval írattatok ajánlást - ez inkább a második választ igazolja. Hol húzódik az Ózon irodalmi horizontja?
Erős Kinga: Valóban, a lap szerkesztői ugyanannak a baráti asztaltársaságnak a tagjai, amely Immun Csoport néven évek óta összejár. „Valamikor kéne egyet immunozni!" - így hangzik a felszólítás, és olyankor Végh Attila küld egy körSMS-t, hogy mikor és hol találkozunk. Tehát az Ózon nem az Írószövetséghez kötődik, hanem az Immun Csoporthoz. Célunk, hogy jó írások jelenjenek meg a lapban, függetlenül attól, hogy ki melyik homokozóban játszik, s piros, zöld vagy sárga a lapátkája és a vödröcskéje.
A lapszám irodalmi írásainak együttesében ugyanaz az átgondoltság, tervezettség kommunikálódik, mint a szövegek konceptuális vizuális környezetében. A művek sokféle módon kapcsolatba lépnek egymással, és ez a kooperáció egy közös jelentésdimenziót is rajzol az összeállítás köré. Itt konkrétan az angyalság, a szférák (mint témák) szervezik a tartalmat (és, jegyzem meg, ebbe rombol be a szám közepén egy pamlagon fekvő, visszataszítóan kövér meztelen nő (festett) képe). Menyire erősen lesznek tematikusak a számok? Meddig lehet/érdemes húzni a közölt szövegek együttműködését, egymásba játszatását? Milyen témákkal készültök?
E. K.: Minden számot átleng egy téma, amelyhez nem ragaszkodunk görcsösen, inkább az írások ívét szolgálja, tehát nem beszélhetünk a szó megszokott értelmében tematikus számokról. Így az első szám az angyal, a második a mámor, a harmadik a szajha, a negyedik a kert témája köré épül. A rovatok írásai és a képanyag így mégis valamiképpen tudnak egymáshoz kapcsolódni, hiszen mindenki elsősorban a maga munkájára koncentrál, de ezáltal mégis egy egésszé áll össze a lap. Az általad említett kövér nőt Lucien Freud zseniális festménye ábrázolja, amely a szám tematikájához éppen iróniájával kapcsolódik.
A lap valódi karaktere két-három szám után látható majd igazán élesen, de az már most biztos, hogy az Ózonnal bevezettetek egy ma szokatlan műfajt. Ezer leütéses, egyetlen gondolatot/meglátást kibontó, nagyon határozottan állást foglaló minikritikák sorozatával töltöttetek meg egy oldalt. Üdítő, vagány, belemenős cucc, szerintem néhány hónap után az olvasók többsége ennél az oldalnál kezdi majd az olvasást. Vannak még hasonló ötletek a tarsolyban?
E.K.: Minden lapszámban megjelennek versek, novellák, tárcanovellák és interjúk. Ugyanakkor úgy véljük - mivel olyan lapot szeretnénk csinálni, amelynek nem belterjes az olvasóközönsége -, hogy helyük van a szórakoztatóan ismereteket közlő írásoknak is. Az általad is említett Párna és guillotin rovatban glosszákat közlünk könyvekről, abból a megfontolásból, hogy az olvasókat leginkább az érdekli, hogy jó-e egy könyv vagy sem, s nem hosszú eszmefuttatásokat szeretnének olvasni egy műről. Ugyanakkor minden lapszámban megjelenik két hosszabb könyvkritika is, egy magyar és egy külföldi szerző művéről. A másik két állandó rovat az Újraolvasó és az Irodalmi képeslapok. Az előbbiben egy valamilyen oknál fogva kevésbé ismert szerző portréja olvasható, akinek a művei elérhetőek. Így az első számban Kosáryné Réz Loláról olvashattunk, a soron következőkben pedig Tormay Cécile-ről, Lakatos Demeterről és Békássy Ferencról. Az Irodalmi képeslapok rovat a második lapszámtól jelenik meg, megírására Onagy Zoltánt kértem fel, akit nem ismerek még személyesen, de akiről az eddigi publikációi alapján feltételeztem, hogy tud igényesen irodalmi pletykákat írni. Ez is egy olyan rovat, amely reményeim szerint színesíti a lapot.
[Szabó Tibor Benjámin]
2011. november 10.
