Szegő Jánost kérdeztük Magvetőről, kritikáról és a polgári derű régimódi metaforájáról
Néhány héttel ezelőtt a kortárs irodalmi intézményrendszer legreprezentatívabb kiadóháza, a Magvető draftolt Téged szerkesztőnek. Fiatal irodalmárként a Royal Clubban, nagy siker, gratulálunk! Az első kérdés(sor) evidens. Hogyan történt a megkeresés? Mi volt az első gondolatod, mi volt az első érzés, amikor megtudtad, hogy lehetőséged nyílik Magvetőssé válni?
Derült égből jött, azaz nem: esett az eső a könyvhét utáni szerdán, dél múlt három perccel, éppen befejeztem egy videóinterjú lídjének a megírását, amikor megcsörrent a telefon, ismeretlen szám, fátyolos félelem, hogy kéziratot-reklamáló szerkesztőség keres. Ezzel a fedezékhanggal szóltam bele a kagylóba, és miután Morcsányi Géza bemutatkozott, és elmondta a lehetőséget, először nem hittem a fülemnek. Utána még kétszer beszéltem személyesen Gézával, pontosan elmondta, hogy mi a helyzet, mi lenne a feladatom. Az első érzés egy gondolat volt; vagy inkább az első gondolat egy érzés: hogy két eszményi munkahelyet képzeltem el egyetemistaként, a Literát és a Magvetőt. Az Arsenal futballcsapatát most hagyjuk inkább. Örömöm és várakozásom halk elégia színezte, annak a bizonyossága, hogy a Literát, és az irodalmi portál melletti szabadúszó kulturális újságírást, mint életformát ugyanúgy biztosan nem folytathatom tovább. Aztán vettem egy nagy levegőt és egy franciakockás füzetet - az új munkáknak.
Pár hét munka a nyári uborkaszezonban, ez még nyilván nem jelent széleskörű tapasztalatot Kolosi Tamás cégénél - benyomásokat viszont szerezhettél. Milyen feladatok vártak a kiadóban, hogy érzed magad, sikerült-e beilleszkedni a szókombinát munkájába?
Alapvetően olyan ember vagyok, aki nagyon nehezen tud váltani, éppen ezért nem én szoktam váltani, hanem általában más vált, én pedig követem a váltást és a változást. Most aktív alakítója és nem elszenvedője voltam az új élethelyzetnek, ezért magamhoz képest kevésbé voltam megszeppent az első hetekben, bár kollégáimat lehet, hogy így is megijesztettem a kezdeti visszafogottságommal. Az első feladat az volt, hogy megszokjam a közeget, megismerjem a kiadói ügymenetet, az itteni időrendszert, szövegtárolást, magyarán a munkahely közlekedési szabályait és lehetőségeit. Az első hetekben amolyan pedagógiai felkészítő kurzusként sok kéziratot olvastam, figyeltem a kollégák (Péczely Dóra és Király Levente) munkamódszerét, és rengeteget kérdeztem. Az egyik legjobb órám eddig a korrektúrázási terepismeretek elsajátítása volt, a másik pedig az, amikor a naiv kérdéseimre Morcsányi Géza MGP mondásaival válaszol.
Nem egyedül vagyok új a szerkesztőségben, Totth Benedek és Braun Anna is most került a céghez, belső hármasunkat együtt is tudják studírozni a régi kollégák. Még egy komoly és nekem való feladat várt rám: felfedezni a Teleki téri piacot, és megélni azt, hogy 115 év után éppen most zárják be, építik át. Bereményi csodálatos Eldorádójában Atlantisznak hívja a placcot, és ez a kontinens egyre jobban süllyed is; hovatovább most már tényleg láthatatlan. Mázlim volt, mert még pont megízlelhettem a lesüllyedt kultúrjav (hadd vágjak fel: gesunkenes Kulturgut) savanykás-édeskés ízét az egykorvolt ÁFÉSZ ma is (azaz még tegnap is) prosperáló 0864-es számú falatozójában: a polgári derű régimódi metaforáját, a szalontüdőt.
A kortárs irodalom nyilvánossága a Litera.hu egyik szerkesztőjeként ismert meg néhány évvel ezelőtt, azóta pedig kibomlott egy kritikusi és egy rendkívül aktív irodalomszervezői pályád is. Vagyis többféle út előtted, sőt, mintha egyszerre több (bár egymással kapcsolatban lévő) úton járnál már most is. Mennyit, hányfélét lehet párhuzamosan végezni? A Litera.hu például maradhat? A kritikusi feladatokra lesz idő? Még a JAK-elnökséggel kapcsolatban is felmerült a neved (a pályázatok között végül nincs ott az anyagod) - mennyire jelent nagy feladatot beosztani az energiáidat, az idődet?
Úgy állapodtam meg a Magvetővel, hogy az első hónapok akklimatizálódása után megnézem, mennyi szabad energiám és kreatív érkezésem marad más munkákra. A hőlégballonból legelőször a kritikusi poggyászt kellett kitennem, de legalábbis átcsomagolnom. Hírlapkritikát, gyorsan reagáló, erősen értékelő, akár piaci befolyással is bíró, karakteresen tájoló recenziót magvetős könyvről eleve nem írhatok, nem magvetős könyvről pedig elegánsabb és szerencsésebb, ha nem írok. Ugyanakkor a hosszabb-elemző, több könyvet is búvárló folyóirat-bírálatot, kritikuskritikát nyugodt szívvel publikálhatok. Azt gondolom, hogy a szakmaiság és az összeférhetetlenség dilemmáját érdemes komolyan venni, és lehet rá higgadt választ is adni. Tehát az esszének, tanulmánynak, vagy más zsurnál-műfajoknak semmi akadálya, illetve egyedüli akadálya lustaságom. A felszabaduló írásenergiát pedig, akár ha egy zöldmezős beruházásról beszélnék, szeretném más műfajokra, vagy akár más műnemekre fordítani. Hogy mindenkit megijesszek: bennem is alszik, sőt néha horkol, máskor álmában beszél, egy lehetséges-tehetséges prózaíró.
A JAK-elnökségre majd' egy éven át készültem, már a programom is megvolt, de amikor felmértem az új munka és munkahely presztízsét és felelősségét, beláttam, hogy teljes értékkel csinálni a kettőt lehet hogy nem lehetetlen, de mindenesetre nagyon nehéz. Ugyan a Baross utcán keresztül kerékpárral 7 perc a JAK-iroda - lemértem - a Magvetőből, és majdnem ugyanennyi a retúrtáv is, de ha ebbe az osztott egzisztenciába merítem az életem, egyrészt megint-csak és végképp nem maradna időm semmi másra, másrészt bármikor adódhat olyan prioritáshelyzet, ahol választanom kell rögvest és legott, valamelyik javára, valamelyik kárára. A továbbiakban is szeretnék elnökségi tagként olyan programokat szervezni, vagy ötleteket ötölni-hatolni, amelyek ezt az élő-pezsgő kulturális-társadalmi formációt, ami a JAK, befelé még izgalmasabbá, kifelé még ennél is népszerűbbé teszik. Tehát az irodalomszervezés, a műsorvezetés, amennyire időm engedi, része lesz az életemnek.
A Magvető hagyományosan az egyik (konkrétan a legerősebb) királycsináló masinéria a szakmában. Az, hogy a Magvetős szerkesztők mit gondolnak az irodalom feladatairól, milyen vízió van a fejükben az élő irodalomról (milyen elképzelések, elvek szerint végzik a munkájukat) - erősen befolyásolja a kortárs literatúra fejlődését, meghatározza jövőjét. Van egy belső képed arról, hogy milyen irodalom megszületését szeretnéd elősegíteni a Magvető szerkesztőjeként?
A Magvető többek között azért draftolt, hogy a fiatal és a legfiatalabb irodalom történéseit, eseményeit figyeljem, a reménybeli szerzőkkel vegyem fel a kapcsolatot, bábáskodjak az új művek megszületésénél. Ez belső képemet valamelyest máris tagolja. Magam ezt az arisztokrata retorikát, hogy királycsináló és Royal Club, nem szeretem, tán túlzottan plebejus vagyok, bár kétségtelen hogy ezt a diskurzust is a barokk pompa sztratoszférájába emelik az olyan kifejezések, mint a kritikuspápa meg az írófejedelem. A Magvető értékei és pozíciói evidensek, amiképpen a profilja is az. Jelenleg Grecsó Krisztián a Magvető legfiatalabb sikeres szerzője, elengedhetetlenül fontos lenne nemcsak a kiadónak, hanem az egész magyar irodalmi kultúrának, hogy új szerzők és új olvasók adjanak egymásnak meghitt randevút a szövegpiknik során.
Az utolsó kérdés pedig legyen kevésbé rádióbarát (a mélyszakmázás ritkán érdekli az olvasót - nem baj, ezt most). Élő irodalmunk izgalmas szekunder műfaja a helyszíni, ez a tudósításból, kritikából és prózából kevert (jellemzően netes) konglomerátum. A befogadók szeretik, keresik az ilyen írásokat, összerakni/létrehozni viszont csak kevesek képesek élvezetes helyszíniket. Szegő János évek óta az egyik ismert figurája az irodalmi helyszíni szcénának. Fűz valamilyen személyes viszony a műfajhoz? Az új feladatkörben nyilván kevesebb kalória, ideg marad szekunder cuccokra - de eltűnnek-e végleg a munkásságodból ezek a reflex-szövegek?
Ezt a műfajt, amolyan védjegyemet, nagyon megszerettem. Eredetileg penzum volt, nagyon sok helyre mentem el, és törekedtem rá, hogy másnapra meg is legyek a tudósítással. Mivel drága barátom, Jánossy Lajos már megírta magának a helyszín(l)elő figuráját, ezért nekem más után kellett néznem. Az irodalmi tudósítás, az egyszerre szakszerű, ám szellemes beszámoló a kulturális újságírás egyik legnehezebb és legizgalmasabb területe. Hogyan lehet megúszni a kényszerpaneleket, a redundáns ismétléseket? Mint ezt is: redundáns ismétlés. Olyasmi ez, mint a labdarúgó-mérkőzések szöveges sommázása. Az elsőnél még lőtt gólt, de a másodiknál már talált be, jó esetben a harmadik az szépít, rosszabb esetben a negyedik döntötte el a mérkőzést, az ötödik tette fel az i-re a pontot, a hatodiknál a csatár elgurította a pettyest, a nyolcadiknál a tehetetlen cerberus mellet gyarapította a gólok számát, a kilencedik az már gombócból is sok, és végül a tízedik immár beállította a végeredményt. Nagyjából ilyen technikai dilemmákkal találkozik a tudósító is: mondta X., tette hozzá Y., replikázta Z., jegyezte meg XY. Stb.
Rájöttem, hogy az irodalmi helyszíni rengeteg szabad vegyértékkel rendelkezik: mélyíthető a polémia vagy a kisesszé irányába, de személyesre hangolható, akár egy tárcanovella.
Mivel lapzárták, vagy ahogy Te fogalmaztad meg, pontosan reflex-szövegek nélkül nem tudok élni, de legalábbis szabadon szorongani, hogy máris itt a leadás, ezért szeretném, ha lennének. Hogy ez állandó rovat lesz-e, írássorozat, vagy esetleg egy szerkesztői blog, azt még én se tudom.
[Szabó Tibor Benjámin]
