Megkérdeztük Tőzsér Árpádot
Kossuth-díjas költő, szerkesztő, kritikus, esszéista, műfordító, főiskolai, egyetemi oktató, a szlovákiai magyar irodalom élő klasszikusa, ahogy mondani szokták. Legújabb könyve, az Érzékek csőcseléke (alcíme szerint: „naplók naplója") a Könyvhétre jelent meg. A benne szereplő írások 1998-2000-ből valók.
A „naplók naplója" műfaji megnevezéssel eddig még csak az Ön naplókönyvei alcímében találkoztam, , hogy ez azt jelenti, reflektáltak a naplói. - Az Érzékek csőcseléke előzménye, a Szent Antal disznaja c. kötet 2008-ban jelent meg, s 1992 és 97 között írt naplószövegeit tartalmazza. A végletesen személyes hang, az „átírt napló" formai provokációja az új kötetre is jellemző. Nem véletlen, hogy Platón kifejezését választotta címnek: az Érzékek csőcseléke mint cím a napló műfaj kendőzetlen személyességére utal. S ez a mai irodalmi kánon „személytelenségét", tárgyilagosságát tekintve, meglehetősen kihívó. Úgy tudom ifjúkora óta ír naplót. A korai naplói megvannak még? Mennyiben változott a naplóírói stílusa az idők során?
1952-ből maradtak fenn az első naplófüzeteim. Ha még időm engedi (75 éves vagyok), az 1992 előtti naplóimat is fel szeretném dolgozni és kiadni. Nem lesz könnyű, meg kell hozzájuk találnom a hiteles narrációt. Ha ugyanis maga a szerző adja közre a naplóit, elképzelhetetlen, hogy bizonyos fokig át ne írja őket, s ez az átírás (vagy inkább felülírás), ha a jelenhez közeli naplókat érinti, akkor stilárisan többé-kevésbé problémátlan, de ha fél évszázados az eltérés az eredeti verzió és az átírás között, akkor már bonyolult a dolog: a közreadott szövegnek az egykori stílus- és korhitelt is meg kell tartania s a naplóíró aktuális esztétikai igényét is ki kell elégítenie. S ehhez sajátos, egyszeri, új stílust kell teremteni. A korai naplóimban, sajnos, pontosan abból a valamiből van kevés, aminek most olyan nagy hasznát venném: az adatokból, a tényekből, a történésekből. Sok bennük az érzelmi reagálás, s szegényes vagy teljesen hiányzik a reagálás tárgyának a leírása.
Az írói naplók különös olvasmányok. Hatásukra más fénytörésbe kerülnek a művek, az embernek újra kedve támad az illető írótól elővenni azokat a könyveket is, amelyeket esetleg korábban már olvasott. Ön kiknek a naplóit olvasta, olvassa szívesen és miért?
A naplóírás magyar klasszikusai mindenképpen Márai Sándor és Füst Milán. Persze az ő naplóik is „reflektáltak", átírtak, művésziek. Azaz bizonyos értelemben csak közvetve vallanak a szerzőikről. Más a helyzet például a nemrégen megjelent Móricz-naplókkal. Azokat mások, irodalomtörténészek adták közre, s ők természetesen nem írhatják át az egykori feljegyzéseket. Így azok sokszor mintegy a szerző egyéb műveinek a nyersanyagát, a feldolgozatlan életanyagot tartalmazzák, s ennek az ismerete valóban felkeltheti a kíváncsiságot az olvasóban a művek iránt is: elolvasásukra vagy újraolvasásukra sarkallja őket. Ezzel a jelenséggel az irodalomtudományban az ún. referenciaelmélet foglalkozik. Eszerint a mű világa szuverén, belső törvényeknek engedelmeskedő konstrukció, s ezt a való világ referenciáival megfeleltetni műellenes. Ebből szerintem csak annyi igaz, hogy egy mű értelmezéséhez nem okvetlen szükséges ismerni a szerző életét vagy mondjuk a naplóit, de ha már egyszer ismerjük őket, nehezen szabadulunk a kísértéstől, hogy az élet vagy a napló nyújtotta nézőpontokból nézve újra ne olvassuk és értelmezzük a műveket is. Például Pilinszky Nagyvárosi ikonokjának „gyémántüres múzeuma" a moszkvai Lenin-mauzóleum.
Angyalosi Gergely ír róla valahol, hogy a diákjai tiltakoztak, mikor a verset ebből a szempontból kezdte nekik elemezni. Ő viszont amióta ezt a „referenciát" ismeri, nem képes a verset e nélkül olvasni.
Izgalmas olvasmány a könyve. Kiragadok valamit belőle: „Kitűnő elsőéveseink vannak... megérdemlik, hogy ne csak beszéljek, hanem mondjak is nekik valamit a Szigeti veszedelemről." Máshol pedig: „A felnőtt és a gyermek különbségének az eltűnése éppúgy világvégi szindróma, mint a hím-nőstény ellentétpárok összemosódása." Mi a véleménye az új olvasói generációkról?
A könyv története nem Gutenberggel, hanem az írás feltalálásával kezdődik, az pedig az idő- és térérzékelésünkkel kapcsolatos. (Létezik elmélet, amely szerint az idő linearitása és a tér tagolódása a betűk egymásutániságával és a könyvlap tagolódásával függ a legszorosabban össze.) Az újabb nemzedékek egyre kevesebbet, szinte semmit sem olvasnak. Az internet, a kompjúter az ezer évek óta jól működő tér- és időmodellből egyfajta cybertérbe és valamiféle időtlen időbe emeli őket, s megszületik a következmények nélküli ember (Susan Greenfield, amerikai agykutató kifejezése), aki a komplex gondolkodásra, a valós világban való tájékozódásra képtelen. Ez az állapot persze nem tartható fenn sokáig, s vissza kell találnunk a könyv bevált teréhez és idejéhez. A számítógépet, az internetet persze eszem ágában sincs elátkozni, nagyon hasznos dolognak tartom, magam is élek a lehetőségeivel, de nem tartom többre annál, mint aminek eredetileg készült: jól használható egyetemes lexikonnak, azon kívül gyors szövegszerkesztő és nyomtató gépnek.
De szólaljon meg a költő is. Ön ha jó versről beszél, rendszerint a „titok", a „rejtély" attribútumokkal illeti őket. Két évvel ezelőtti beszélgetésünk során eléggé elmarasztalta a mai költőinket, változott azóta a kép? Vannak azért esetleg kedvencei, akikre különösen figyel?
Hogyne. Tandori, Bertók, Marno, Borbély Szilárd verseit mindig nagy érdeklődéssel olvasom. S pontosan azért, mert az ő műveikben az olvasás és értelmezés után is mindig marad valami „titok", valami „rejtély". A jó műnek nincs végső jelentése. Mikor azt mondjuk, hogy nagy olvasók nélkül nincs nagy irodalom, arra gondolunk, hogy a jó olvasó nem az írót keresi a műben, hanem saját magát. S a műnek, ha valóban mű, annyi jelentése van, ahány olvasója. Ezért kimeríthetetlen. S nem véletlen, hogy ma azoknak a műveknek van igazán keletük, amelyek könnyen feladják a jelentésüket, mert csak egy van nekik. S az olvasó boldog, hogy „megértette" az írót. Csakhát a jó írót nem lehet „megérteni". A jó író a művével nem jelentést, hanem olyan kommunikációs modellt nyújt az olvasónak, amelyet minden olvasó és kor más jelentéssel tölt. Sajnos, egyre kevesebb olyan „nagy olvasónk" (nagy kritikusunk) van, akik így olvasnának.
Hetvenöt évesen is aktív, főszerkeszti a Madách-Posonium könyvkiadó könyveit. S költőként is meglepően termékeny. Tavaly jelent meg utoljára verseskötete, de már, saját bevallása szerint, készen van az új. Mitől függ, hogy mikor ír verset vagy más műfajú alkotást? Az élményei közül mi kívánkozik versbe? Hogyan változott a költészete pályája során?
A költő pályáját, a pálya változásait nem maga a költő hivatott megítélni. S ha mégis meg akarja ítélni, akkor neki is csak egy szavazata van, mint minden más olvasónak. Azaz a szerző szava és szavazata a saját művét (műveit) illetően nem mérvadó. Ami viszont a műfaj megválasztását illeti, nagyon egyszerű a dolog: ha verset írok, van ugyan valamiféle kezdő élményem, de az utólagosan rendre leválik a corpusról, azaz a vers valóban saját magát írja, s mire kész van, általában hűtlen lesz a költő eredeti szándékához. (De nem lehet „hűtlen" az általában vett költői oeuvre-höz, hisz a szerző, mint az egyéb kézművesek, akarva, nem akarva rajta hagyja kézjegyét a művén.) A prózát könnyebben lehet irányítani, ott a téma (a történet, az alakformálás stb.) dirigál, s kevésbé maga a nyelv.
(Szepesi Dóra)
