Hász Róbertet kérdeztük lapról, kiadóról és az imidzsépítés lehetőségeiről
Néhány héttel ezelőtt formálisan is Hász Róbert vette át a Tiszatáj irányítását (miközben, tudható, a tartalmi munka dandárja már jó ideje Önre maradt a kinevezése előtt is). Amikor új kapitány lép a hídra, mindig felmerül az irány, a koncepció változásának kérdése. Főszerkesztőként milyen innovációs tervekkel indul? Másféle Tiszatájat vehetünk kezünkbe, mondjuk, egy év múlva, mint most vagy a közelmúltban?
Hogy mindjárt az utolsó kérdésére válaszoljak, tömören: mindenképpen. Sőt, remélhetőleg már hamarabb, ősztől változunk - vizuálisan mindenképpen. Egy 64 éves, erős hagyományokkal rendelkező lap esetében minden koncepcionális váltást óvatosan kell kezelni, de számolnunk kell azzal, hogy a folyamatosan változó világban a kultúra- és irodalomszemlélet intenzíven átformálódó időszakát éljük, új poétikai jelenségekkel, új művészeti, irodalmi irányzatokkal, beszédmódokkal, műfajokkal. A Tiszatáj, jóllehet mérsékelten, eddig is nyitott volt az újdonságok felé. Az odafigyelés növelése a továbbiakban fontos szempont marad, a különböző irányzatok megjelenítése szándékunk szerint ezután is vezérlőelve lesz a szerkesztéspolitikának. A szövegtípusok terén és ezzel együtt a lap jellegében ugyanakkor lesznek módosítások, elsősorban a szépirodalom (ezen belül - lehetőségek szerint - a világirodalom) és a könyvrecenziók irányában. Ez az a két terület, amely a még megmaradt, bár egyre fogyatkozó olvasói rétegek érdeklődésére a leginkább igényt tarthat: az élő folyóirat-irodalom, és az új könyvmegjelenések naprakész követése. Az elmúlt években a Tiszatáj szerzői gárdája fokozatosan fiatalodott és az induló, de már értéket felmutatni képes szerzők egyenrangúan vannak jelen a különböző kánonokba rendezett alkotókkal. Már az a körülmény, hogy két új munkatárs érkezett a laphoz (Orcsik Roland és Tóth Ákos), biztosítja az ízlés- és értékvilág gazdagodását. Több szem többet olvas. Nem tartom egészségesnek a lapszerkesztésnek azt a módját, amikor egyetlenegy ember, adott esetben a főszerkesztő kizárólagos ízlése határozza meg egy folyóirat szerkesztéspolitikáját.
Szerencsés az a lap, amely legendákat tudhat magáénak. A Tiszatáj ebben az értelemben többszörösen is szerencsés. Egyrészt Ilia Mihály (rövid főszerkesztői szerepvállalásán mesze túlmutató) Tiszatájas munkássága élő irodalomtörténet, másrészt a 80-as évek elején a szegedi lap kvázi szellemi otthona volt az Arctalan nemzedéknek. Izmos hagyományok. Lehet-e, kell-e a mai (és jövőbeli) Tiszatájnak profitálnia ezekből a tradíciókból?
Hát éppen ez az, amire fentebb is utaltam, mármint hogy az erős (olykor túl erős) hagyományok okán óvatosan illik bánni a radikális váltást szorgalmazó elképzelésekkel. Nagy fáknak nagy az árnyékuk. Jó értelemben, persze. A Tiszatájnak azt a legendás korszakát, amire a kérdés is utal, mindenképpen a nyitottság határozta meg, természetesen nem feledve az akkori társadalmi-politikai és helyi erőviszonyokat. A korlátokat (kánonokat, ideológiákat) feszegetve tudott a lap elszakadni egy város, egy régió olykor igen erősen szorongató provincializmusától és sikerült neki egyetemessé, országossá, sőt európaivá válnia. Ezen a téren, bízom benne, mi sem fogunk csalódást okozni.
Szeged fontos, de öntörvényű (sokszor saját utakat járó) szellemi bázis a magyar irodalomban, amely (a korábbi, nagy hatású generációkat követően) ma is jelentős alkotókat, irodalmárokat nevel, foglalkoztat. Szegeden él Hász Róbert mellett Szilasi László, Orcsik Roland, Kollár Árpád, a kortárs irodalom szempontjából országosan fontos kutatók közül Fried István, Bíró-Balogh Tamás, Odorics Ferenc. Csak ötletszerűen soroltam néhány nevet a sok közül. Koncentrálható ez a szellemi erő a lapszámokba?
Szegednek megvan az az előnye, hogy nagyon különböző hagyományoknak, iskoláknak, irányzatoknak ad otthont. Ezek egymással párbeszédben vagy egymás mellett működnek, de a városhatárokon túl is neves képviselőik, vagy éppen a fent (példaként) említett nevek valamennyien szerzői a Tiszatájnak. Ki többször, ki ritkábban publikált a lapban. Reményeink szerint a folyóirat a találkozás, a párbeszéd, a kapcsolattartás terét tudja majd megteremteni a számukra. Erre nézve további terveink is vannak. De addig is, ahogy mondani szokás, az ajtó mindenki előtt nyitva áll. Azonban nemcsak a véletlenekben és a szerzői szándékokban bizakodom. Megvan bennem az a rossz (a szerzők szerint nyilván bosszantó) szokás, hogy időnként "bekopogok" emberekhez, főleg azokhoz, akik ritkábban jelentkeznek műveikkel, s megérdeklődöm, min dolgoznak éppen, illetve van-e számunkra kéziratuk? A már említett két új munkatárs a maga kapcsolatrendszerével sokat tud segíteni ebben, hogy olyan szerzők is a látókörünkbe kerüljenek, akik ilyen-olyan oknál fogva mellőztek bennünket, vagy korábban éppenhogy mi nem láttuk őket.
A folyóirat mögött évekig működött egy könyvkiadó is (látjuk, tudjuk a Kalligram, a Prae, mások példájából, mennyire erős brandépítési potenciált jelenthet ez), amely az utóbbi időben mintha gyengélkedne. Sőt, idei címeket már nem is találtam. Pedig bitang erős könyvek is jöttek a kiadónál (elég, ha csak Baka István életműsorozatára gondolunk, vagy Zalán Tibor, Orcsik Roland verseskönyveire, Kiss Laci prózaköteteire). Vannak arra vonatkozó tervei, hogyan reanimálható a Tiszatáj Könyvek?
A Tiszatáj Könyveket nagyon szívesen reanimálnánk, annál inkább, mert annak idején, tizenegynéhány évvel ezelőtt Annus Gábor kollégámmal ketten bábáskodtunk a könyvkiadás elindítása körül. Később a válogatásba nem mindig volt beleszólásunk, de tény, hogy a könyvek jobbik részének kiadásán nagy kedvvel dolgoztunk. Mindazonáltal nem mehetünk szembe a gazdasági helyzet adta realitásokkal, vagyis azzal, hogy a Nemzeti Kulturális Alap megszüntette a könyvkiadói programot, ami elsősorban a kis kiadókat hozta nehéz helyzetbe. Emellett a Magyar Könyvalapítvány működését is hibernálták boldogabb időkre. Az NKA egyedi könyvpályázata ugyan még létezik, de ott többnyire egy könyv előállítási költségének a felét adják meg, ergo a másik felét a kiadónak kellene állnia. Nálunk ezt az összeget a folyóirat költségvetéséből kellene lecsippentenünk, erre pedig a szűkös keretek miatt nincs mód. Így mi is hibernáltuk a könyvkiadásunkat. Nem szüntettük meg. Várunk.
Az online jelenlét ma már szinte minden kulturális médium számára létszükséglet. A Tiszatáj előtt ezen a területen mintha lenne még előrelépési lehetőség, a portál viszonylag lassan frissül, kevés a dinamikus tartalom. Milyen elképzelései vannak a Tiszatáj.hu jövőjével kapcsolatban?
Azzal, hogy a Tiszataj.hu modernizációra, frissülése szorul, mi is tisztában vagyunk. Nagyon is. Erről egyelőre röviden: terveink vannak, ötletek is. Ha most elmesélném, elvesztené a varázsát, s már nem hatna az újdonság erejével, ha megvalósul az online-projekt. Csak egy kis türelmet kérünk, hogy utolérjük önmagunkat...
Az utolsó kérdést pedig már nem a főszerkesztőnek, de az alkotónak teszem fel. Az utóbbi években sorra jelentek meg prózakötetei német nyelvterületen, A kündét igen barátságosan méltatták a Neue Zürcher Zeitungban, a Végvár pedig még ennél is lelkesebb fogadtatásra talált, komoly recepciót kapott. Kortárs irodalmunkban ismert jelenség, hogy ha valami Németországban menő, akkor (utólag, akár) idehaza is divatossá válik. A Hász-kötetek körül mégsem érzékelhető Magyarországon olyan intenzitású hype, mint ami Bartis Attilát vagy Dragomán Györgyöt a legfoglalkoztatottabb prózisták közé lőtte egyik pillanatról a másikra (hasonló jelenségek, külföldi siker után). Még előtte vagyunk ennek a felfutásnak, vagy az Öné egy teljesen más típusú nemzetközi írói pályává alakul/épül? Egyáltalán, hogyan viszonyul a idegen nyelvű prózaírói jelenléthez?
Úgy vélem, ez az a kérdés, amit nem a szerzőnek illik megválaszolnia, mert bármit mond, csak rosszul jöhet ki belőle. Beutazhattam Franciaországot, Németországot, Ausztriát, láthattam Rómát télen, állhattam az áradó Tevere partján és sokat láttam abból, hogyan működik a könyvkiadás, a könyvpiac, egyáltalán az irodalom ezekben az országokban. A legfontosabb tapasztalatom az, mennyire különbözik egy-egy mű olvasata egy-egy adott kulturális környezetben. A Kündét Franciaországban nagy érdeklődéssel olvasták, nyoma sem volt a recepcióban annak az ideologikumnak, politikumnak, ami itthon szinte azonnal rátelepedett a kritikai fogadtatásra. A Diogenész kertjében is a játékosságot látták elsősorban a francia olvasók, és nem riadtak vissza a történetmeséléstől, mint a hazai szakma. A Végvárban a franciák a kalandosságot, a német kritika a filozófiát, az olasz fogadtatás a balkáni történések metaforikus jellegét fedezte fel. Itthon egy áttelepült határontúli magyar sirámát látták benne, és az életrajzommal vetették össze. Fontos tudni persze, hogy főként Németországban és Franciaországban, nem egyközpontú irodalmi élet van. Azt hiszem, nekünk - vidéken és a fővárosban egyaránt - még tanulnunk kell bátrabban olvasni, kevésbé félni és függetlenebbül beszélni. Az is nagy felismerés volt külföldi körútjaim során, hogy azokban az országokban nem az írónak kell törődnie az imázsépítéssel. Jómagam megszívleltem ezt a tapasztalatot.
(Szabó Tibor Benjámin)
A header fotó forrása: Hir6.hu
