Szepesi Dóra
Megkérdeztük Ács Margitot
Kritikus, esszéista, szerkesztő, író - hosszú szépírói kihagyás után, az Ünnepi Könyvhétre prózakötettel lepte meg az olvasókat. Ács Margit a napokban ünnepli hetvenedik születésnapját, - ezúton is köszöntjük!
Nagyon tetszett, amikor az Írószövetségben a könyvbemutatódon azt mondtad, azért is örülsz most ennek a könyvnek, mert nem a 70 évedről kell beszélned, hanem az írói újjászületésedről. Ez a megjegyzés is jellemez, mindig úgy éreztem veled kapcsolatban, hogy nem a személyed a fontos, hanem azok az ügyek, amiket képviselsz. Mégis, minden születésnap egy kiindulópont, ahonnan áttekinthetők a személyiség érési folyamatai. Milyennek látod a pályádat most?
Valóban zavar, ha pusztán rólam, a magán- vagy akár az írószemélyemről van szó valahol, és megnyugtat, ha többeket érintő ügyek „fedezékében" kerülök a porondra. Ez valószínűleg afféle árvalány-pszichózis: meg akarom szolgálni a figyelmet, amit kapok. Ami pedig a kérdésedet illeti: csonkának érzem az úgynevezett pályámat, most nem tudok hátra, csak előre tekinteni, csakis a folytatás izgat és nyomaszt, a mérlegkészítést konokul elodázom. Furcsa állapot ez egy hetvenedik születésnapon.
Nem hagyhatom ki személyes élményemet; a rendszerváltozás idején a józsefvárosi mozgalomszervezésnek tanúja voltam, gyakran megfordultunk a rendezvényeken, látásból ismertelek. Mondtuk is a férjemmel, hogy milyen szép nő ez az Ács Margit! Szinte semmit nem változtál! Nyilván genetika, de úgy gondolom, hogy a jellem is nagyon fontos, meg a jó szellemi táplálék, ezek vezetik az embert, hogy érett korára is megőrizze karakterét. Mi a titkod?
A titkom? Nahát, az aztán hét pecsétes titok, hogy hogyan nézek ki felkeléskor, különösen egy sötét novemberi reggelen! Nagyon köszönöm a bókot, szívből örülök, hogy tanúsítod, voltam fiatalabb is, mert kicsit bosszant, hogy a fiatalok azt hiszik: mi, öregek, mindig öregek voltunk, ők meg mindig fiatalok lesznek. Mondom, bosszant, pedig valaha én is így voltam ezzel. Ám hagyjuk a küllememet, nagyon nagy meglepetés a számomra, igazi öröm, hogy férjeddel ott voltatok a mozgalomszervezésnél. Te vagy az eleven valóságreferencia tehát egyik-másik novellámhoz! S ha már erről van szó, be kell vallanom, nem kis feladatnak éreztem, hogy a részletek, a körülmények leírását hitelesnek érezzék, akik maguk is közelről ismerik a nyolcvanas-kilencvenes években zajló folyamatokat, sőt, esetleg többet tudnak nálam a történésekről, miközben semmiképpen sem akartam a dokumentum-próza vagy az önéletírás látszatát felkelteni, fiktív szereplők jobbára fiktív történeteit írtam meg, hogy a könyv egy marslakó számára is jelentsen valamit.
Az 1988 és 1994 közötti, úgynevezett rendszerváltó években játszódó kötet hét elbeszélést és egy hosszabb, kisregénynek is beillő prózát tartalmaz. A Kontárok ideje - az egyik kulcsnovella címe - hallatlanul jó kötetcím! Miért kontárok?
Emlékszel, mennyit dilettánsoztak az Antal-kormány ellenfelei? Tagadhatatlan, a rendszerváltozás folyamatában közreműködő értelmiségi réteg túlnyomó része hályogkovácsként, politikai gyakorlat nélkül vetette bele magát az elvégzendő feladatokba. Már akkor is sokan tudtuk, hogy félelmetes, „profi", Moszkvában s részben nyugaton kiképzett politikai erőkkel, szervezetekkel állunk szemben, amelyek visszaélnek jóhiszeműségünkkel és vakságunkkal. Ám ott állt előttünk a feladat és a Feladat - a röpcédulák legépelésétől kezdve egy ország kormányzásának az átvételéig -, amit el kellett végezni. Ahogy a címadó novellában a lerobbant falusi ház lakhatóvá tételének a feladata szakad egy teljesen pénztelen értelmiségi nő nyakába, s ahogy a munkahely nélkül maradt falusi emberek bütykölik meg otthon a villanykapcsolót és a vízcsapot, helyt kellett állnunk egy teljesen ismeretlen követelményrendszerben - mi mást tehettünk volna? Harag is van e jelzőhasználatban, de van irónia, önirónia és belátás is. Hiszen mi, kontárok, csak hibáztunk, amikor hibáztunk. Az úgynevezett profikról viszont később kiderült, hogy zátonyra vitték, kalózok kezére adták az országot.
Nem az eszmék, hanem a történetek és a sorsok foglalkoztatnak, az átrendeződött baráti és rokoni kapcsolatok, amelyeket sokszor igen költői eszközökkel írsz meg. Eddig hiányzó táplálékként vetettem rá magam. Rendkívül izgalmas, remek megfigyelések - pengeéles groteszk és finom stílusban, több szinten szembesítenek a közelmúltunkkal. Ajánlanám, hogy történelemórán tananyag legyen! Rokonszenvvel olvastam, biztosan azért is, mert már felnőtt voltam abban az időszakban és jól esett újra élményszerűen belelátni. Mégpedig egy nő szemével. Bár nem vagyok híve a „női író kontra férfi író" megkülönböztetésnek, de tény, hogy olyan érzékenységgel nyúlsz minden témához, ahogyan csak nő képes az élet felé fordulni. Mit gondolsz erről?
Jaj, ez veszélyes téma, mert félő, hogy ezt a könyvet is mint a női lélek finomságait feltáró munkát fogja besorolni az irodalmárok kasztja, ahogy első pályaszakaszom termését is. Pedig volt novellám, amely a hetvenes évek közepén, bizony, akkor!, egy ötvenhatos forradalmár fiú rekviemjének született, volt kisregényem, amely a hetvenes évek végén arról szólt, hogy az általunk bálványozott nyugat fütyül magyar keserveinkre, fütyül tatárra, oroszra, sőt a rovásunkra köt alkukat velük; a nyolcvanas évek elején pedig a beépített besúgók sajátos, néha paradox helyzetét jelenítettem meg egy novellában. Ez mind-mind a női lélek finomságának minősült a kritikai közmegegyezés szerint. Mégis vállalom a kockázatot, és elismerem, a részletek megfigyelése valóban női hajlam, a nők számára jellemzően fontosak az emberi kapcsolatok, s azt is női, anyai indíttatásnak tartom, hogy a legkeserűbb pillanatban is a megoldás esélyét, a kiutat fürkészem.
A könyvbemutatón mind a hét kis unokád jelen volt. Fontos számodra a család. Nyilván kölcsönösen hattok egymásra. Hogyan? Mi a tapasztalatod az új (olvasói) generációval kapcsolatban?
A fiaim természettudósok, mindig kordában tartott lényeglátó, rendezett gondolkodásmódjuk. Hogy én hatottam-e rájuk, nem tudhatom, mert sokgyerekes apaként sem elég felnőttek még ahhoz, hogy könnyedén igazat adjanak nekem. Az unokáim a legjobban a süteményeimet méltányolják. Amikor hétvégeken vagy nyáron az erdőszéli kertemben együtt vagyunk, egész nap a kreativitásukat szolgálom ki madzagot, drótot, ollót, cöveket, rongyot, ragasztót és minden egyebet előadva, persze főzés-sütés közben. Ez csudajó, erre biztosan emlékezni fognak. Olvasás? A legidősebb, tíz éves unokám olvasás-függő, amilyenek mi voltunk egy tévétlen korban, de van olyan unokám is, akit csábítgatni kell a monitor és a tévé elől egy-egy olvasmányhoz, ő lehet a mostani átlag e tekintetben. A fiaim nemzedéke a legfiatalabb, amelyet valamelyest ismerek, ők most lépik át a negyvenet. Szépirodalmat jobbára e generációban is a nők olvasnak. E nem irodalmár, fiatal értelmiségi típus a klasszikus modern irodalmat „fogyasztja", kortárs szerzők közül is ezt a fajtát keresi. Magyarán a magaskultúra közérthető szegmensét. Úgy látszik, az úgynevezett új irodalmi paradigma az irodalmárok ügye marad.
Osztom nézetedet, miszerint úgy lehet legjobban megismerni egy írót, ha kritikát írunk művéről. Írtál többek közt Dobai Péterről, Lázár Ervinről, Jókai Annáról. A bemutatón azt is mondtad, hogy nem győzted irigyelni Updike-ot, mert nála ugyanazt mondják a papíron a szereplők, mint az életben. Kiket olvasol mostanában? Kik a kedvenceid?
Sajnos úgy, ahogy említett unokám, azzal az önfeledtséggel alig-alig olvastam az utóbbi évtizedekben. Mindig munka is az olvasás - persze a munkát is lehet élvezni. Például nagyon élveztem Ágh István Rókacsárda című regényét, amelyről írtam is, most új verseskötetét fogom olvasni. Szenzációsnak tartom Kiss Anna érdekes vállalkozását, ez is a könyvhétre jelent meg, Jár nyomomban... a címe: ez egy versben megírt esszékötet, a magyarság kultúrájának legősibb rétegeiben kutakodik, ott, ahol az indiánoktól az izlandi vikingekig összeérnek a szálak. Nemrégiben újraolvastam Vas István esszéit. Az elmúlt hónapokban Tamás Menyhért verseivel, Albert Gábor esszéivel foglalkoztam, és Keserű Katalin Lantos Ferencről - és kortársairól - írott művészettörténeti monográfiáját olvastam úgy, mintha tanulnám. Olvasok tájékozódási szándékkal is, például rendszerváltás utáni témái miatt Spiró György új novelláskötetét fogom most megszerezni. S kritikát készülök írni a Mi a magyar most? című, Sándor Iván szerkesztette esszé-antológiáról, most ez van a kezemben.
Készülő regényedről és a terveidről megtudhatnánk valamit?
Nemes Nagy Ágnest nagyon foglalkoztatta, hogy miképpen történt meg egy kispolgári munkáscsaládban, hogy értelmiségi kacsa keljen ki a proletár tyúktojások közül. Azt mondta, ez az én nagy témám. Akkor sem hittem, most meg pláne nem hiszem, hogy ez a történet elég egy regényhez, de elindíthatja. Lehet, hogy most mégis a másikhoz fogok hozzákezdeni, de arról még ennyit sem szeretnék elmondani. Lámpalázas vagyok, ha rá gondolok.
(Szepesi Dóra)
