Megkérdeztük Lőrincz Györgyöt
Isten köve címmel válogatott novellásköteted jelent meg a napokban, mint ahogy a napokban töltötted be a 65 évet is. Születésnapi ajándék a kötet, vagy véletlen egybeesésről van szó?
Viccesen azt is mondhatnám, megtiszteltem magamat. De hát, ki törődik ezzel? Ugye én 1990-ig gyárban dolgoztam, az irodalmi élet peremén éltem, inkább vasárnapi író voltam, úgyhogy nem sok vizet zavartam. Ráadásul nem voltam tagja egyetlen írói csoportosulásnak se, még kevésbé nemzedéknek, nem tartoztam sehova. Ráadásul elkövettem azt a meggondolatlanságot is, hogy bár novellával indultam, s szinte meg is volt egy novelláskötetnyi anyag, első kötetem végül egy jelenségszociográfiai riportsorozat lett, Amíg csak él az ember címmel a Kriterion Könyvkiadó Forrás sorozatában, mert megbabonáztak a Magyarország felfedezése sorozatban megjelent kötetek! Nem tudtam a műfajok rangját, csak az igazság fájdalmát. És láttam a különbséget aközött, ami az újságokban van és a valóság között. Elég nagyot is szólt a kötet. Fazakas János bácsi, aki akkor a Minisztertanács alelnöke volt, Udvarhelyen jártában felkeresett, hogy védelmet nyújtson. Mert olyan kérdésekről, mint a cigánykérdés, öngyilkosság, népesedés, munkahelyi megbetegedések stb. nem nagyon írtak az akkori Romániában. De, hogy a kérdésedre válaszoljak, szerettem volna egyszer már egy kötetben látni a novelláimat s elbeszéléseimet. Belőlük azt, amit valaki valamiért jónak tart. Volt egy olyan érzésem, hogy már az első írásomtól kezdve ugyanúgy írok, csak a téma változik. Ezt jól mutatja a válogatáskötet is.
A válogatást végző Pécsi Györgyi egy mély, olykor lírai utószóban összegzi életpályádat. Hogyan találtál Pécsi Györgyire, hogyan talált rád ő?
Azt hiszem, én találtam rá. Sőt, biztos vagyok benne. Olvasgattam az írásait a Székelyföldben, s máshol is, s láttam, ahogy ír, mit tart fontosnak, gondoltam, megkérem rá. Ráadásul a regényeimhez Pomogáts Béla írta az utószót, aki most az erdélyi magyar irodalomtörténetet írja, azt is tudtam, hogy késésben van, nem akartam zavarni. Így amikor Iancu Laurával nálunk voltak Udvarhelyen, megkérdeztem, nem vállalna-e el egy ilyen válogatást. Igent mondott. Egy kicsit késett ő is, egy kicsit késett a kiadás is, így ünnepeltem meg magamat a 65. születésnapomon ezzel a kötettel. Mert pontosan a születési bizonyítványon lévő születésnapomra jelent meg a kötet. Ugyanis én április 24-én születtem, de valamilyen oknál fogva csak május 2-án jelentettek be. Bizonyára nem voltam „életrevaló", ahogy felénk mondják. De szeretném itt is megköszönni Pécsi Györgyinek, hogy elvállalta. S azt is, amit írt.
Korábbi könyveid alapján a „népi író" kategóriát is rád süthetnék; írásaid (legyen az szociográfia, novella, regény) többsége vidéken játszódik. Erre ugyanakkor alaposan rácáfoltál legutóbbi Besúgó voltam, szívem című regényeddel.
Én sosem voltam a szó igazi értelmében „népi író". Félre ne érts, én nem kell, keressem az őseimet, az én őseim Bethlen Gábor óta, vagy még előbb, Kápolnáson éltek, bírók, királybírók voltak, s én is csak Udvarhelyig jutottam el. Csak annak ellenére, hogy falusi környezetben játszódik legtöbb esetben a cselekmény, nekem más, a választás lehetősége a fontos. Például, hogy „tisztának" maradjon-e az ember. Legtöbb hősöm konok, öntörvényű ember, aki vívódik önmagával, akiket a belső normáik mozgatnak. A Pusztulás című regényemben sem annyira a falusi környezet, mint inkább Köblös Orsolya konok hitte a fontos.
De, hogy a kérdésedre válaszoljak, a Besúgó voltam, szívemben is ott lapulnak a falusiak, Göcs Aladár egy közülük. Csak azért tudtam megírni azt a témát, mert mindig féltem. Talán öt elbeszélést is írtam ezzel a témával, például a Kuron Anna balladáját, A véleménynélküli embert - aki én voltam -, mert termékkövető diszpécser voltam, s reggel mindig végig kellett menjek a műhelyeken, s mivel ekkor már megjelent a kötetem, mindig rám kérdeztek. Hogy mit szólok Ceausescu elvtárs legutóbbi beszédéhez, például. S mivel ő mindig beszélt, engem mindig kérdeztek... Bennem volt a téma. De meg akartam írni, azért a rengeteg erdélyi magyar emberért is, akit a magyarságáért megaláztak, vertek.
A következő regényterved szintén urbánus közegben játszódik le, témája pedig az erdélyi-magyarországi kábítószer-fogyasztás, a kitelepedett fiatalok kallódása. Ez sem kimondottan „népi" téma...
Erről nem szeretnék túl sokat beszélni, de jól haladok vele... Az urbánus-népi dologgal pedig úgy vagyok, hogy remélem, senki sem gondolja, hogy egy ember (író) agyában úgy vannak kartotékolva a gondolatok, hogy ez urbánus, s ez pedig népi... Természetesen engem is sok és sokféle téma foglalkoztat, s mit ad Isten, ezek egy része népi, más része urbánus - élményvilágom egyébként mindkét közeghez köthető.
Az Erdély Magyar Irodalmáért Alapítvány elnöke vagy. Tud működni a szervezet ebben az ínséges időben, amikor a kultúrára egyre kevesebb pénz jut?
Nézd, én alapítványi elnökként jó helyzetben voltam, hisz Erdélyben is a politikusok egy része író volt. De ott volt Pomogáts Béla is mindig valahol, s támogatott, amit ezúton is köszönök. Igaz, én mindig csak annyit pályáztam, ami szűkösen elég volt. S az én ingerküszöböm nem százmillióknál kezdődött, évente 300-400 ezer forint elég volt. Ebből szerveztem 15-20 találkozót, s adtunk négyféle díjat.
Visszatérve kissé a születésnapodra: sok ez a 65 vagy kevés? Hogyan látszik innen, ami eltelt, s mi látszik abból, aminek ezután jönnie kell?
Meg kell, mondjam, én mindig ahhoz hasonlítottam az életemet, amit s ahogy apáink, nagyapáink éltek. Így a mi életünk Ceausescu-diktatúra ide vagy oda, szép élet volt. Nem éltünk meg két háborút. Talán, mert fiatalok voltunk azért is! Figyeld csak meg a fogolytáborokat megjárt emberek, szinte mind megfeledkeznek arról, amit megéltek ott, mert felülír mindent az, hogy túlélték. Nem tudom, az unokáink fognak-e legalább ilyen életet élni. Mondhatnád azt, hogyha az ember nem vágyik sokra, könnyen lehet boldog! De az is lehet, hogy nem így van. Egyre jobban elbizonytalanodok. Már olyant is olvastam, hogy nincs „igazság" se, csak különböző vélemények vannak. Én pedig szeretem az egyértelmű dolgokat, az én fogalomrendszeremben a haza, amely ráadásul nincs is, HAZA. Szeretnék egy hazát magamnak. Valószínű jól is érezném magam benne. Értsük tisztán a dolgokat, nem országot, hazát.
Nemrég kissé kesernyésen jegyezted meg, hogy olykor úgy érzékeled, kezdesz kimenni divatból. Mit is gondolsz irodalmi divatokról határon innen és túl, s hát a te helyedről?
Az ember szinte egész életében abból építkezik, amit gyermekkorában megélt. És a gyermekkor már messze van. Ráadásul tőlem távol állnak, álltak mindig a divatok. Én az itteni sorskérdésekre igyekszem egyfajta választ adni, s ráadásul érthetően írni. Csendesen. Én soha, senkit nem kértem meg, hogy írjon a könyveimről. Ha viszont írtak, jól esett. Az erdélyi irodalom és a magyarországi irodalom között nagy a különbség. Kisebbségben más az irodalom hangja is. Mások persze mást gondolnak erről, s így van jól.
(Zsidó Ferenc)
