Kukorelly Endrét kérdeztük 60-ról, a közös nyelvről és a lélek melegéről
A beszélgetés apropója közelgő [azóta már távolodó; a beszélgetés április 25-én készült; SzTB] 60. születésnapod, amihez szívből gratulálunk, Isten éltessen! Miközben erről a legnehezebb kérdezni. Egy próba azért: ha 1991. április 26-án, negyvenedik születésnapodon Az idő Urai mutatnak neked egy videótablót arról, hogy 2011-ben milyen állapotban lesz a kultúra, az irodalom, a tablón pedig te magad is integetsz, szerzőként és országgyűlési képviselőként - szóval akkor, '91-ben, a Magyar Napló szerkesztőjeként (de a mai helyzet ismeretében) mit írtál volna fel a jegyzetfüzetedbe krédóként, magadnak?
Kapkodtam volna a levegőt - ez a legkevesebb. Nem siránkoznék, alapvetően rendben van, ahogy alakult, bírom még a heves zűrt és darálást, az életem most így folyik. Sok illúzióm eleve sem volt a politikai, közügyi kérdések generális elintézésével kapcsolatban: szabad országban élek, az ezzel járó euforikus érzés, bármikor kitermeli a szervezetem, megjelent hirtelen nem is tudom, mennyi könyvem - mindjárt megszámolom: 19 magyar és 15 különféle más nyelveken -, a Katonában játszották a darabomat, ez így együtt engem is meg tud lepni. A képviselőség tényleg hihetetlen fordulat, ez végképp elképzelhetetlen volt, nem akkoriban, még másfél évvel ezelőtt sem. A kortárs magyar művészet/irodalom jó állapotban van, helyzete, presztízse viszont pocsék. Ez közös felelősség: hogy a törvényhozó és végrehajtó hatalom horizontjában sincs a kultúra, épp az tehát, amin a köz ügyei alapulnak, hogy lassacskán már a jól ismert maradék-elven működtetés sem marad, abban, mi magunk, az érdekeltek is simán benne vagyunk. Engedtük. Nulla lobbierő, a kevés forrásért folyó kíméletlen egymás közötti harc, féltékenység-, irigység- és frusztráció-hegyek, önzés, lenézés, közöny. A művészek nem ismerik egymást, egymás dolgait, és a művészetről írók, irodalomtanárok túlnyomó részének érdeklődési körén kívül esnek. Erre a lehetetlen állapotra játszik rá a hatalmi cinizmus: a megosztottság presztízsdeficittel jár, és alacsony presztízsű, a szavazat-maximálásban csekély szerepet játszó társadalmi csoportok mellőzhetőek.
Néhány napja bent ültem a könyvfesztivál szülinapos programján, és feltűnt, hogy a hatvanasok közül valahogy kilógtok Barna Imrével, nem illetek a gerontológiai találkozó (Ungváry Rudolf kifejezése az ott összegyűltekre) csapatába. A látványos fiatalossághoz mit szólnak a többiek (a hatvanéves irodalmárok, mármint)? És mennyit kell focizni (vagy amit) ahhoz, hogy az ember a valósnál vagy tíz évvel kevesebbnek látsszék?
Ne túlozzunk. Akinek az a szenvedélye, amiből megél, tízzel kevesebbnek látszik. És ennél azért többet kéne fociznom - nem beszélve, hogy jobban. És az se segít. Ha mégis van valami olyasmi, amire utalsz, az a nők miatt van. Ami emberi ez-az van, mind a nők miatt van.
Könyvfesztről jut eszembe. A rendezvénysorozat(-on/alatt) a felhőtlen öröm, a sikerkommunikáció szervezte a megszólalásokat. Mindenki örült mindennek, és persze jól is van ez így (részben mert ünnep, részben mert marketingaktus a könyvfesztivál). Ugyanakkor nem lehetett nem észrevenni a pangást - nagyon kevés volt az új kiadvány. (Az egyik jelentős kiadóház standján három kötettel volt végigrakva egy jó kétméteres polc; riasztó látvány, az anyámékhoz közeli ÁFÉSZ-kisbolt polcain álltak így a babkonzervek 1987-ben.) És vélhetően ennél csak sokkal rosszabb lesz a helyzet, a könyvhétre még kijönnek a támogatott kötetek, valamennyi, de elgondolni is nehéz, hogy a Téli Könyvvásárra mivel állnak majd elő a kiadók. Néhány héttel ezelőtt Gyurgyák János kongatta meg a vészharangot, mások is, a könyvfesztiválon pedig az az érzésem volt, hogy miközben még szélesednek a mosolyok, a mosoly kiváltóját már elsodorta (sodorja épp) mögülünk a cunami. Mit gondolsz erről a radikális kínálat- és piacszűkülésről?
Gyurgyák Jani - akivel amúgy együtt focizunk az íróválogatottban - nagy vészharangkongató. Pangás volna? Nem ismerem a statisztikát, úgy érzékelem, rengeteg kiadvány jelenik meg, „mindenki" ír, és minimum ez a mindenki olvas is. Úgy tudom, kiadóm, a Kalligram naponta kénytelen visszautasítani amúgy nem amatőr kéziratokat. A Márai-program be fog indulni, ha egymilliárd helyett csupán 380 millióval is: nem létezik, hogy kihalnánk. Én nem győzöm az olvasnivalókat, pedig igyekszem.
Egy kevésbé lényeges apróság. Néhány hónappal ezelőtt mondtad egy parlamenti ülésen a következőket. "Eléggé hátul ülvén azonban alkalmam nyílik megfigyelni, hogy egyesek hátsó felükkel fordulván padtársaik felé araszolnak a helyükre, explicitté téve a színházi kultúrában való jártasságuk fokát." Hozzátéve, hogy ezek a képviselők inkább ne szavazzanak kulturális kérdésekről. No, a könyvfesztivál programjain tapasztaltam, hogy az általad emlegetett segg-tahóság az irodalomban is teljesen általános, nyomták bele az arcomba az írástól szétült, széthízott ülepeket. És nem is a maga a segg a lényeg, mert másban is megnyilvánul ez a valami. Elképesztő kézfogásokkal találkoztam, például. Nyújtja, nem szorít, elkapja, közben másfelé néz. Száz jel mutatja, hogy a civilizációt kísérő (építő?) formákat elhagyjuk, elfelejtjük (és ugyanolyan végletesen, ahogy az intim szőrzetét veszítette el a nyugati ember húsz év alatt). Lehet ezt a folyamatot megfordítani? Kell egyáltalán? (Most nem a szőrtelenségre vonatkozik a kérdés - az maradhat :D)
Magam is a szőrtelenség lelkes híve vagyok, és ebben semmi retro! Amúgy a kérdésed számomra kissé túlzottan is a hanyatlástörténet nagyelbeszéléséből való idézet. Szerintem bármi megállítható, mi több, előbb vagy még előbb magától is megáll, bármely megállíthatatlannak látszó irányzat kifut, ezért nincs világvége, minden trend kihal. Annyira, hogy egy perccel utána nem is értjük, mire volt a nagy pánik. Semmi pánik amúgy sem indokolt: tudható, hogy végre is hova vezet az egész. A bunkóság nem terjed: nem a bunkóság terjed, hanem van ez a szétterjedtség, a tömegtársadalom, a népeknek túl sokat újdonságot/régiséget kell megtanulnia, és van, amit meg is tanul. Ezt az ülep-ügyet például nem. Nem baj. Néhányan tudják, és lássuk be, régebben se tudták többen. Ugye, eleve ki járt száz éve színházba? Nem is voltak színházak.
A Kalligram Kiadó körlevele szerint születésnapod alkalmából jelenik meg legújabb, Reggel az egyik istennő című köteted. Csak formai a kötés, vagy a könyv koncepciója is rákapcsolódik a hatvanra? Milyen könyv lesz ez, bemutatnád röviden?
Semmi hatvanozás, ez jött sorra, összes rövidprózám gyűjteménye, újak és régebbiek - alaposan átjavítva/rontva, összeszerkesztve. Tizenöt éve volt egy Három 100 darab című rövidpróza-kötetem: a Reggel az egyik istennő tényleg 300 novellát-rövid szöveget tartalmaz. Hogy egyes írások mit tartalmaznak: többnyire így-úgy, jól-rosszul engem.
Az utolsó kérdés érintsen érzékenyebb témát. Néhány héttel ezelőtt nyílt levelet váltottatok Szőcs Géza költővel, a NEFMI kultúráért felelős államtitkárával. Nem a témáról kérdezlek, a két szöveg formáját gondolom izgalmasnak. Az egyik írás inkább stilisztikai, a másik inkább retorikai alakzatokkal operál, és láthatóan a szerzők nagyon különbözően látják az esztétikai kód helyét, lehetőségeit egy funkcionális szövegben. Tanítani kéne a levélváltást, fogják is, nyilván. Eddig érdekes. Ami az egész mélyén van, az viszont baljós árnyakat vet közeli jövőnkre (a közös részére, úgy értem). A két nyelv egymással nem párbeszéd-képes, ez világos. Hogyan bomlik ki itten a konszenzualitás, ha a felek direktben elbeszélnek egymás mellett? És egyáltalán, hogyan tudtatok bármit elintézni, megbeszélni évekig, hiszen mégiscsak egy gyékényen árultatok az Irodalmi Jelennél?
Nem-nem, van nyelv párbeszélni. A mienknél egymással jóval távolibb nyelvek is képesek erre. De hát van olyan, hogy érdek. Nincs olyan, hogy nincs. Nem hinném, hogy más sincs, de itt durva érdekkülönbséget kell tapasztalnom - legnagyobb fájdalmamra. És csodálkozásomra. Mint a viccben a parasztbácsi sétarepülés után, amikor harmadszor bucskázott át vele a gép: erre meg arra még számított, de hogy az egész trutyi a nyakába ömlik, arra nem. Amikor azt hiszed, hogy, ha nem is barátod, de csapattársad valaki, végső soron közös az érdek- és értékszférátok, no és ez a valaki minden ok és átmenet nélkül kezd téged gyalázni. Olvasd hozzá A magyar szép című antológiából Szőcs Géza cikkét. Vagy tudod mit, inkább ne olvasd! Nagyon csúnya. Ez nagyon nem-tanítandó levélváltás: én egy magánügyet (a Szőccsel számos és hosszú együtt-autókázásunk alkalmával többször is megbeszélt, szoc-lib irodalmár-érdekcsoportokkal kapcsolatos súlyos frusztrációját) hoztam oda nem illően elő - nyilván, sajnos, valamiféle haragból, megbántottságból. Frusztrációból. Hiba volt, sajnálom. Hogy Szőcs hogyan reagált, s hogy mennyit hibázott, ítélje meg ő. Én több-mint-egy-gyékényen árulsítónak gondoltam vele magamat, poétikája igen közel áll az enyémhez, ízlésítéletei szintén - ez az IJ szerk. megbeszélésein triviálissá vált. Nem tudom, mi történt. Tényleg! Én gönnoltam neki ezt a pozíciót - végre egy okos ember, aki érdekeltként minimum az irodalom körüli mizériát nyilván rendbe akarja tenni -, tudtam, hogy nem egyszerű biodíszlet Orbán szpícsekhez. És azt hittem, hogy beszélgetünk majd a dologról. Immár nem a Lexusában, hanem bárhol. No, és hát: nem velem, senkivel nem beszél! Ez valószínűtlen. Irgalmatlanul veszélyes ez így. Minap egy társaságban egészen kiváló kollégáimmal beszélgetve olyan intranzigenciát tapasztaltam, a helyzet mai állását megítélendő, hogy egész elhűltem. Jó, hideg is volt: de az gyorsan múlik. A lélek hidege jóval tartósabb valami. Nem kéne melegebben tartani?
(Szabó Tibor Benjámin)
(A header-képet Csapody Kinga készítette, a footer-kép forrása: fn.hu)
